Szín, vonal, szó
31 művész vállalta az ima sokértelmű, teljességet sugalló sorait, hogy néhány szín és vonal segítségével megteremti azt az Istenközelséget, amit a homályból felénk ragyogó napi könyörgés jelent.
A szocialista ’építés’ vallásellenessége közismert. Az oktatásból száműzték a Bibliát, a művészetek hagyományos jó kapcsolata az egyházzal gyakorlatilag eltűnt. A rendszerváltozás után az állam igyekezett jóvátenni a korábbi rombolást, számtalan gesztust téve az egyháznak, és lassan létrejött a mai, kiegyensúlyozott állapot. Sőt, akadtak mindkét fél részéről kezdeményezések, amelyek új lehetőségeket biztosítottak a szakrális művészek további kibontakozására. Ha csak a Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálékra gondolunk, mely kecskeméti múzeumoknak adott új profilt, vagy az egyház részéről számos pályázatra, amely megszólítja az alkotókat, új művek létrehozása ösztönözve őket. Egyébként 1999-ben megjelent a Magyar képzőművészet a 20. században, mely egy alapos, jól tagolt munka. Ám a vallásos, szakrális tematika jórészt hiányzik belőle, vagy csak részlegesen van jelen az összefoglalóban. Olvashatjuk benne, a római iskolával kapcsolatban, hogy állami támogatást a két világháború közti művészek nem kaptak, hanem az egyházi megrendelések kárpótolták őket. A szocializmus évtizedeiben erről szó sem lehetett. Persze, a kétarcú valláspolitikába sok minden belefért. A Kádár- rendszer jó viszonyt szeretett volna a Vatikánnal, elnézett sok mindent a rejtett ateista propaganda mellett. Udvardi Erzsébet például remek freskókat készített a badacsonytomaji templomba, vagy Németh János keramikus korpuszai is kikerültek a templomok terébe, sőt, a kiállítótermekből sem hiányoztak a vallásos képekés szobrok. 2010 után azonban a konzervatív kormány a restaurálástól az új művek létrehozásáig átfogó program keretében adja meg azt, ami az egyháznak jár.
Az egyházak is fellépnek kezdeményezőként. Ami meglepő: a református egyház, amely a templomban nem tűri a személyes ábrázolást, de más épületeiben igen, ma kezdeményezőként lép fel e téren. Vállalja Gáborjáni Szabó Kálmán festőművészt, a debreceni református kollégium növendékét, és nem rég egy reprezentatív kötetet adott ki életművéről. Lőrincz Zoltán, a teológus és művészettörténész szintén a tudós reformátusok köréhez tartozik, több hasonló kötet szervezője és szerkesztője. A Miatyánk-kötet is az ő nevéhez köthető, és neki köszönhető, hogy az élenjáró művészek csatlakoztak felhívásához. Ahogy írja: „A kortárs művészet is sokszínű, mint maga a kor, lenyomat jelenünk gondolkodásmódjáról, vizuális műveltségéről. S mindennek szakrális változatát nézzük, benne van a megélés szintje, az Istenhez való viszonyunk.”A szakember találó irodalmi idézeteket is talált a témához, az egyik Reményik Sándor A szőnyeg visszája című verse:
„Avilág Isten –szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – – – valamit. „
De nézzük a képeket is. 31 művész élvonalbeli vállalta az ima sokértelmű, teljességet sugalló sorait, hogy néhány szín és vonal segítségével megteremti azt az Isten-közelséget, amit a homályból felénk ragyogó napi könyörgés jelent.
Néhányan arra is vállalkoztak, hogy néhány sorban közzé tegyék a maguk értelmezését.
Máger Ágnes a kezdő sorokra alkotta meg festményét. A legfelsőbb Lény a bolygók közt labdázik az égitestekkel. A színes szőttes felidézi a magasságot, a végtelenséget és derűs jóindulatot, amellyel az Úr kézbe veszi sorsunkat. Petky Péter az egyetemességet ragadja meg, mint teremtő elvet, amivel a világok sorsa ugyanazon a fényregiszterben ragyog. Regős Simon Betty egy fotót hív segítségül, hogy az imára forrt kézzel az áhítatot kifejezze. Máger Ágnes a mindenhatóságnak akart vizuális maradandóságot kölcsönözni András egyetlen, amikor az Urban lelkendező kis lények eljátsszák apró játékaikat. Simon fekete tusvonallal „keríti be” a háládatosságot, amivel az Örökkévalónak tartozunk. Tóth Csaba földi, templomi jelenetet ábrázol, a liturgia áhítatát, amikor az ember elmerül a lelki ábrándokban, hogy találkozzék Teremtőjével. Boda Balázs a kereszt monotóniáját használja fel, hogy elragadtatását kifejezze Istene előtt. Kovács Gombos Gábor talán a megváltás végtelenbe nyíló, kéklő ablakát nyitja meg előttünk, hogy van kiszabadulás ebből (a bűnös) világból. Somogyi Győző a megtérés és együttműködés analógiáját rajzolja meg, amely a szívek néma párbeszédét jelenti. Veszeli Lajos – Szent Márton kapcsán – a megindult lélek elszánását érzékelteti, amikor el kell indulni a felcsillanó világosság felé. Pérelli Zsuzsa kárpitja távlatot teremt a hitnek, amikor a mű centrumába emeli a feszületet. Kelecsényi Csilla „vétkeink keresztjét” tárja elénk, bocsánatért esedezve. Konok Tamás műve a fehér vonalak botladozását tárja elénk, amint a „díszítés”, a megváltás szép alakzatába merülnek. Krenner-Tóth Katalin a gonosztól való megszabadulás ősi képzeteit jeleníti meg, míg Simon András Doxlológiája – dicsőítő himnusza – a Teremtő akarat védő lángnyelveit vetíti bolygónk köré.
A kötetet Babits Mihály Miatyánk című verse zárja.
Babits Mihály
MIATYÁNK
1914.
(Egy bécsi műintézet által kiadott
műlaphoz készült)
Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan
– add, hogy mondhassuk könnyebben – :
Legyen meg a te akaratod!
– mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajjon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképpen mennyekben,
azonképpen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
mármost ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi bűneinket,
miképpen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek: a gaz
tied, büntetni: mienk csak az,
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kísértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen,
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tiéd az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség:
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!
Elismerés a szerkesztőnek, mert sokszor forgatom Babits valamelyik kötetét, de erre a versre nem emlékeztem. Pedig valódi remekmű, amely az ima szavait saját versének építőköveivé változtatja.
A szín, a vonal és szó „szentháromsága” ebben a hármasságban mond hálát és engesztelést a föld urának, azért a sok csodáért, amivel elhalmozott bennünket.
