A Gurlitt-ügy
Városi legenda szerint német zsidók, sejtve a hitleráj veszedelmét, svájci bankokban helyezték letétbe vagyonuk egy részét. A tulajok elgázosítása, illetve a háború után az utódok kérték vissza a letétet, de – így a legenda – a bank azt kérte tőlük, hogy Auschwitzból hozzanak papírt arról, hogy felmenőik tényleg elhaláloztak.
Paul Cézanne: La Montagne Sainte-Victoire Egy vitatott kép
A restitúció – visszaszolgáltatás. Ha ellopnak tőled valamit, és a tolvaj eltűnik, de a lopott tárgy megmarad, azt a hatóság visszaadja neked. Ilyen egyszerű? Nagy értékek esetében korántsem. Lásd a magyar vitát a háború előtt letétbe helyezett arisztokrata, zsidó vagy egyéb műtárgyak sorsáról: máig folyik a harc az immár örökösök oldaláról ilyen-olyan hatóságokkal.
Mravik László The „sacco di Budapest” and depredation of Hungary, 1938–1949 címen írta meg az eltűnt kincsek egy szeletének (az arisztokrata letéteknek) a katalógusát a Szépművészeti Múzeum 1998-ban korlátozott példányszámban kiadott albumában: hiába. De a nemzetközi műkereskedelem tortájából ez csak kicsiny szelet.
A holland múzeumokban valamikor az ezredfordulón felfedeztek néhány, elhurcoltak tulajdonát képező művet, a hollandok rovancsot rendeztek és java részét visszaszolgáltatták a lopott vagyonnak. Másutt, arra való hivatkozással, hogy az eredet nem igazolható, maradt a múzeumok falán a kép, vagy épp pereskedés tárgya lett néhány drága alkotás. Egyéb értéktárgyakkal is ez a helyzet. Városi legenda szerint német zsidók, sejtve a hitleráj veszedelmét, svájci bankokban helyezték letétbe vagyonuk mozgatható hányadát. Őket a náci haláltáborok nyelték el. A túlélő utódok visszakérték volna a letétet, ám a bankok azt a feltételt szabták, hogy hozzanak Auschwitzból (!) halotti bizonyítványt, miszerint felmenőik elhunytak…
Hildebrand Gurlitt műkereskedő 1895-1956
Most egy, a német kultúrközvéleményt izgató történet következik. Jó pár éve kezdődött, ám múltkorában ismét robbant az un. Gurlitt-affér: az egykor híres műkereskedő, Hildebrand Gurlitt 1956-ban, egy baleset következtében elhunyt, kisült, hogy hagyatékában maradt majd’ ezerötszáz műtárgy. Gurlitt ugyanis, jeles műkereskedő lévén, a náciknak segített felkutatni az „elfajzott művészet” alkotásait, melyek zsidó tulajdonban lehettek, és a német központi gyűjtőhelyen leadta azokat. Igaz, ő még fizetett a külföldön talált alkotásokért (piti összegeket, de mégis valamennyit). Az elfajzott műveket ugyanis nem égették el, mint a könyveket, hanem a nácik kereskedtek velük: ami a harmadik birodalomban „elfajzott művészetnek” számított, annak jó piaca volt például a háború előtti-alatti Franciaországban: a pénz ment a párt- illetve a hadikasszába. Ebben segített Gurlitt, igaz nem egyedül, rajta kívül még három jeles műkereskedő hajtotta fel az „árut” országszerte és külföldön. De Gurlitt valahogy eredményesebb volt. Ráadásul nemcsak az elfajzott műveket vásárolta fel, hanem gyűjteményében – melyet az üldözöttek bíztak rá –, helyet kapott Lucas Cranach, Monet, Renoir képe is. Ő még fizetett a „silány” művekért, aztán Európa lerohanása után szabad lett a vásár, és a nácik csak úgy lopták a holmit, ahol találták…
Gurlitt a felhajtott művek egy részét leadta ugyan a náci hatóságoknak (Goebbelsszel, Göringgel is tárgyalt), másik hányadát megtartotta saját gyűjteményének. Nagyjából ezerötszáz műtárgyról van szó, nem csekélység. A háború után ugyan a szövetségesek bírósága előtt tisztázta magát. (Többek között Max Beckman világhírű festő felmentő levelével igazolva, hogy zsidókat segített.)
Az amerikai hatóságok elfogadták érvelését, miszerint a hadi események során ez a gyűjtemény megsemmisült. Közben, mint említettem, Hildebrand Gurlitt 1956-ban elhunyt, s gyűjteményét fia, Cornelius Gurlitt örökölte és rejtette el, részben Münchenben, részben salzburgi házában. (Osztrák állampolgár volt…)
Erre a titkos gyűjteményre azonban csak jóval később, 2012 után derült fény. Egy vámvizsgálat során nem tudta igazolni a nála levő hatalmas mennyiségű euró eredetét, erre a vámőrség és a rendőrség házkutatást tartott Münchenben. Később Salzburgban hihetetlen mennyiségű kép került elő, házon belül elfalazott szekcióból. Nem akarom a sikeres nyomozás részleteivel untatni az olvasót, Corlenius Gurlitt ugyanis időközben meghalt, a rá bízott hagyatékot egy svájci múzeumnak ajándékozta. A műintézmény csak a képtömeg felét fogadta be, mert a másik feléről az volt a gyanújuk, hogy zsidó vagyon, és hogy a náci rablás maradványát képezik. Mellékesen: a gyűjtemény mai értékét egymilliárd euróra becsülték, majd a felháborodást követően visszavettek az árból, és akkor nyolcszázezerben állapodott meg a szakértő testület.
Franz Marc festménye
Most az a helyzet Németországban, hogy nem tudnak mit kezdeni a fellelt és részben elajándékozott műkincsekkel: a németeknél nincs egyértelmű restitúciós törvény – szemben például Ausztriával –, most próbálnak kidolgozni egyet. Csakhogy ezernyi jogi, levéltári, képazonosítási, tulajdonos-felkutatási akadályba ütköztek. Bár külön hivatalt állítottak fel e műkincstömeg ügyének rendezésére. (Deutsches Zentrum Kulturgutverluste, melynek igazgatónője – Andrea Baresel-Brand – reménytelenül küszködik az erejét meghaladó munkával, 500 műalkotás „provenance”-ját kell felkutatni, jogilag rendezni, illetve megkeresni a jogos örökösöket, és azoknak visszaszolgáltatni a műkincseket. Ha egyáltalán élnek még ilyenek…). Ami azért nehéz, mert az első vásárlók már rég továbbadták újabb tulajdonosoknak stb. Lehetetlennek látszó feladat… Privát véleményem, hogy amit egyszer elloptak, az sohasem kerül vissza eredeti tulajdonosához.
Illetve van egy zseniális kivétel: Jacques Goudstikker nagystílű műkereskedő hagyatékának sorsa. Mikor jöttek a németek, a képeit lefoglalták, teherautóra rakták, ő maga 1940-ben családjával hajóra ült. Tömegszállást kapott – utolsó hajó volt Amerika felé –, és nem bírta levegővel, felment a fedélzetre, ott viszont belezuhant egy raktárkürtőbe és szörnyethalt. Megtalálták, de zsebében azt a noteszt is, amiben mind az 1200 műtárgy adatai – eredet, méret, ár, vevő stb. – fel volt jegyezve. Mindaz, ami egykor az övé volt, és amit a nácik elloptak. Évtizedek múltán unokája Hollandiába látogatott, a múzeumban észrevett néhány apukától származó festményt, a notesz alapján azonosította a műveket és pert indított a visszaszolgáltatásért, és mit tesz isten, a hollandok, pár év jogi hercehurca után, vissza is adtak százegynéhány képet az örökösnek. Fantasztikus, hogy ilyen ügy is létezik.
Kötetek Hildebrand Gurlittról
Ennek az évtizedek óta zajló műkincskereskedelmi kriminek van azonban egy talányos etikai oldala. A náci uralom alatt, mikor az „elfajzott művészet” jelszó nevében nemcsak képeket koboztak el, de alkotóikat is üldözték, volt, akit lecsuktak, vajon Gurlitt segített az üldözött művészeknek, mikor „megvette” tőlük a képeket, vagy épp ellenkezőleg, csak saját zsebére és megbízóira volt tekintettel? Mert igaz, hogy bagóért vásárolta fel az „elfajzott” illetve zsidó festők képeit, de az üldözött művészeknek minden márka életet jelentett. Gurlitt háború alatti manővereit ezzel az érvvel szokták menteni. De fennmaradt egy üzenetváltás, amiben a varsói gettóba zárt német-zsidó festő kér támogatás Gurlitt-tól, mire a kereskedő küld neki tíz márkát…
A történet valamikor meg fog oldódni, kitűnő művésettörténészek dolgoznak rajta, modern azonosítási módszerekkel. Nehezebb kérdés az örökösök felkutatása, de a német bürokrácia papírgyártó mániáját ismerve, talán egy része annak is megoldható lesz. Kérdés marad, hogy mi legyen a „gazdátlan” képekkel. Hogyan kezeljék a végrendeletileg svájci múzeumnak adományozott hagyatékot? Állami, tartományi múzeumokba kerüljön, vagy dobják piacra egy részét?
Ez utóbbi ellen szól a nyilvánosság-érv: ha egy milliárdos vesz meg mondjuk egy Cranach- vagy Egon Schiele-képet (volt rá példa, hogy egy távol-keleti újgazdag vitt haza egy klasszikust), nos, akkor a közönség elől örökre elzárva marad egy remekmű megtekinthetősége. Mikor Klimt ikonikus művét, Adele Schmidt-Bauer csodás arany-portréját állami tulajdonból egy amerikai milliárdos vásárolta meg, akkor az ellenkezők fő érve az volt, hogy a kép így kikerül a nyilvános térből. (Azóta van a képnek saját New York-i múzeuma, vagyis a milliárdos javított pozícióján.) Felteszem tehát, hogy azok az érvek győzhetnek, melyek a jogos tulajdonos nélkül maradt művek múzeumi elhelyezését pártolják.
Nehéz ügy, látszólag német botrány, szerkezetében valójában európai (és magyar) gubanc. Gondoljunk a jelenleg is folyó pereskedésre a Herzog-családtól a nácik által elrabolt képek tulajdonba vételéért.
