Zseni, nem zseni

|

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare 

A hullámzó tudatfolyamot kutatja, amely a Shakespeare-sztorik mélyén örvénylik, s amely jóval többet árul el az emberi lét valóságáról, mint akár a burjánzó költőiség, akár az egymásnak feszülő történetelemek izgató sokasága.

“A képtelenségek közt keresve releváns értelmezéseket…”

Pete Ellis londoni illusztrátor képén (az eredeti rajzon szereplő Freud helyett) Samuel Beckett, az abszurd fenegyereke faggatja a díványán fekvő Shakespeare-t. Almási Miklós Az abszurd Shakespeare című kötetének címlapja egyszerre könnyed, vicces, laza és ironikus. Megelőlegez valamit Almási Shakespeare-értelmezéséből, ugyanakkor ellent is mond neki.  Az esztéta jól bevált narrációját ezúttal is a tudományosságon alapuló, vérkomolyan vett ismeretterjesztés határozza meg. Jan Kott nyomán indul, aki A Lear király avagy A játszma vége című esszéjében – jóval a Kortársunk Shakespeare 1961-es megjelenése előtt – már összehozta Shakespeare-t az abszurddal (konkrétan Beckett-tel).

A drámákról itt csupa olyan összképet, sajátos értelmezést adok, amilyent színpadon még nemigen láthatott az olvasó, s amire eddig senki sem vállalkozott – csigázza föl érdeklődésünket elöljáróban a szerző, s a cím alapján az sem meglepő, hogy elemzéseiben az abszurd tükrét tartja Shakespeare drámái elé. Ám mielőtt még megmerítkezne a Jan Kott felkínálta játékban, önnönmagára szabja azt. Egy laza gesztussal kitágítja az irodalmi abszurd fogalmát, mondván beletartozik minden, “ami a napi rutintól, a megszokottól eltér”. Módszerével a subtextet kutatja, a szöveg alatti szöveget, a kettős (többes) olvasatot, ami az avoni hattyúként ismert üzletember és darabszerző egyik legizgalmasabb drámai eszköze. Azt a hullámzó tudatfolyamot, amely a képtelenebbnél képtelenebbnek tűnő Shakespeare-sztorik mélyén örvénylik, s amely jóval többet árul el az emberi lét valóságáról, mint akár a burjánzó költőiség, akár a egymásnak feszülő történetelemek izgató sokasága.

Az utolsóval kezdi. A viharral.

Örkény módjára szétterpesztett lábai közé hajol, s miközben elsőre Shakespeare utolsó színművét taglalja pimaszul azt kérdi: Miért e halálvágy? Ezzel is jelezve, hogy kevesli a Shakespeare-interpretációk azon kézenfekvő magyarázatát, hogy a varázslói mivoltáról lemondó Prospero helyzete egyértelműen megfeleltethető a szerző épp aktuális életszituációjának. A vihar  kiemelését a többi dráma közül az is magyarázza, hogy választott témája szempontjából ezt tartja a legkülönlegesebbnek.

A huszadik század közepén születő abszurd dráma ősének látja.

S mint ilyet, egyetértve Géher István 1991-es Shakespeare-olvasókönyvének elemzésével, a korai gyarmatosítás korszaka felől közelíti, azzal magyarázva a Prospero-Caliban viszony látványos abszurditását, hogy nem más, mint az Európa jólétét fellendítő gyarmatosítás “groteszk kritikája”. De nem elégszik meg ennyivel. Hasonló képtelenségnek (értsd. életszerűtlennek) ítéli az egyetlen szempillantásra egymásba gabalyodó szerelmesek, Ferdinánd és Miranda viszonyát, vagy Prospero végső kibékülését az őt halálba küldő rokonaival.

Jó, jó, de mi ez a tengernyi abszurditás?

Kérdezhetnénk A vihar régi és újdonsült szigetlakóival. Mi más lenne mint a valóságtól való vágyott elszakadás. Az örök emberi szabadságvágy beteljesülésére tett megannyi kísérlet. Miként az Ahogy tetszik szereplőinek az ardennes-i erdőben zajló zilált szerelmi kergetőzése vagy a Hamlet-i nagy mű végső titkokat rejtő, vérfagyasztó képtelenségei…

Ezen a ponton érdekes belegondolni, hogy a hetvenöt éves Tolsztoj – miközben költői nagyságát díjazza – saját bevallása szerint undort érez Shakespeare drámáit olvasva, s ezt könyv formában is rögzíti. Élete alkonyán egész kötetet szán arra, hogy egy “mission impossible” keretében lerombolja a Shakespeare-t körülvevő kultuszt, a hipnotikus szuggesztió esztelen kényszerének nevezve a dicsőítését. A tolsztoji feddés egyik alapköve, hogy legtöbb szereplője hasonló módon beszél (ugyanolyan szétburjánzó költői metaforákban fogalmaz), a karakterei túl nagy szabadságot kapnak, azaz nem kellőképp körvonalazottak, alakjait természetellenes helyzetekbe kényszeríti, s a forrásművekben többnyire még működő motivációs háló sokszor összekuszálódik, természetességét, józan értelmét veszti. Amit a realista Tolsztoj a túlzottan körüllihegett, mondhatni agyonhájpolt Shakespeare tévedései közé sorol, azt Almási adott esetben átutalja a jól átgondolt, önmagára reflektáló, előérzékelő shakespeare-i abszurd kategóriájába.

Ez lényegében azt jelenti, hogy a végtelen dimenziókat magába olvasztó drámaköltői abszurddal Shakespeare ösztönösen kiharcolta a jogot az élethosszig tartó, mondhatni példa nélküli írói szabadságra.

Almási abszurdelmélete A III. Richárd vérgőzös eseményeit például nem az áldozataira könyörtelenül lecsapó, előre elrendeltetett, megállíthatatlan folyamatokkal terhes, öngerjesztő és agresszív történelemmel indokolja, hanem azzal a permanens hatású “kábítószerrel”, amely Gloster pszichéjét a hatalom könyörtelen megszerzésére sarkallja. Némiképp ellentmondva Géher értelmezésének, aki  szerint “amilyen a kor olyan a hőse”. Vagyis egy erkölcsileg értelmezhetetlen világban a tetőtől talpig gazember Richárd az egyetlen igazán korszerű figura. Akárhogy is, de ez a megfoghatatlan erőtérbe rejtett, vibráló Bermuda-háromszög (Tolsztoj, Géher, Almási), amely a maga valóságon túli törvényeivel – ad absurdum – bukásra is ítélhetné, inkább megerősíti Shakespeare-t. Merthogy Almási szerint “az igazán jó abszurdnak mindig van valami, még el nem mondott, átütő erejű közlendője az emberi élet képtelenségéről”, s az avoni hattyú, akarjuk vagy sem, minden egyes művében elvégzi a rá szabott feladatot.

Nem lehet csak úgy leírni.

Erről szól az egész, Shakespeare irodalmi utóéletét is (Lessing, Puskin, Büchner, Beckett) átgondoló kötet. A Szentivánéji álom ép ésszel követhetetlen szerelmi kavarodásáról, amely “afféle tragikus röntgenkép a szerelem lehetetlenségéről”. Benne Titánia “erotikus deficitjéről” és a többi horrorról. A drámák drámájáról, azokról a Hamlet-enigmákról, amelyek a maguk abszurd módján rántják ki történelmi valóságából a színpadra szánt sztorit. A királygyilkos Claudius zsenialitásáról, a vén Polonius titkosszolgálati érdemeiről, s az abszurditás abszurditásaként magáról a depresszióban szenvedő s mint ilyen antiszociális tulajdonságokkal terhelt, (lássuk be) sorozatgyilkos Hamletről. Vagy a vérengző, ugyanakkor velejéig gyáva Macbethről, aki “teli nadrággal” rohangálva válik szép lassan masszív tömeggyilkossá. A Vízkereszt korunkba vágó genderproblémájáról, amely nemi identitásukban megzavarodott szereplőivel, köztük a transzszexuális jegyeket mutató Violával, nem más mint “Shakespeare erotikus végrendelete”… E képtelenségek “drámaépítkezésbeli sajátságait” vizsgálja, miközben mélyenszántó napi filozófiákra fordítja Shakespeare-t, és – megkockáztatom – sanszos, hogy ezzel többet mond el korunkról mintha par exellence a korunkról értekezne.

Othello figurájában példának okáért egy migráns tragédiáját véli felfedezni, a “mélységes identitáskrízist”. Az idegenség teszi magányossá és sebezhetővé egy olyan, jágói manipulátoroktól hemzsegő világban, amelyben bevándorlóként még nem sajátította el a többségi társadalom manipulációinak szuperkifinomultra fejlesztett formáit. (Miközben már a régi pesti vicc is arról szólt, hogy a kultúrház első sorában ülő parasztbácsi előadás közben fölszól a színpadra Jágónak: Figyellek, ge…i vagy!) Almási egy egész társadalmat lát Othello körül, ellentétben Géher “tudatregényével”, amely az intim szférában megmerítkezve a házasság (mint intézmény) végső halálát képzeli a szövegbe, miközben Tolsztoj attól van kiborulva, hogy Shakespeare az alapanyagként használt olasz regény szép rendesen fölépített motivációrendszere helyett, légből kapott fordulatokkal operál. (Más szóval abszurd.) Noch da zu Othello szerecsen mivolta úgy, ahogy van, az egész alakot excentrikussá és dagályossá teszi.

A kérdés mindig az, hogy mi van a subtext alatt.

A szöveg alatti szövegen is túl. Ahol egy csapongó, egészen kivételes elme tudása hömpölyög szavakkal leírhatatlan tartalomba kódolva. Ezt a tartalmat feszegeti, próbálja dekódolni minden kor, még akkor is, ha tudja, a shakespeare-i szövegek hatásmechanizmusa – szerencsére – ellenáll a megnyugtató magyarázatoknak. Mert miként a mindenkori művészt, a mindenkori „kritikust” is megbéklyózza a kor. Nyomot hagy rajta akkor is, ha röpke pillanatokra szárnyalni engedi.

Most akkor hogy állunk Shakespeare-rel? Zseni… Nem zseni… Zseni. És marad mindaddig, amíg az újabb és újabb koroknak van kedve foglalkozni vele.

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare / Park Könyvkiadó

CÍMKÉK: