Zoltán Gábor: Szomszéd – Orgia előtt és után
Zoltán Gábor Szomszéd című regénye különös helyet foglal el mind a szerző életművében, mind pedig a kortárs magyar irodalomban: folytatás és előzmény egyben, de egy olyan műhöz kapcsolódik, ami túl nehéz témát taglal ahhoz, hogy szélesebb réteghez szóljon, mégis megpróbál eljutni az emberekhez, még ha ehhez saját irodalmiságát kell is feladnia.
Ugyanis az első dolog, amivel szembesül az olvasó, hogy a Szomszédot nem a téma komolysága miatt nehéz olvasni, hanem azért, mert hiába is próbálunk rá szépirodalmi alkotásként tekinteni, folyamatosan az arcunkba csap a valóság. Ez egy kordokumentum. Egy térképen megrajzolható szelete a történelemnek, ha úgy tetszik, kutatási napló. Még a konkrét tényekhez fűződő személyes anekdoták jelenléte sem tudja szépirodalmi szintre emelni a – mert más szavunk nemigen lehet rá, és mert a szerző maga is így definiálja – regényt, ugyanakkor eléri azt, hogy nem lehet kívül maradni rajta.
Akaratunk ellenére válunk a feltárt múltbéli események részeseivé, elgondolkodunk rajta, rakjuk össze mi is a kis mozaikdarabkákat, ahogyan Zoltán Gábor illesztette össze saját emlékeit és az újságcikkeket, naplójegyzeteket, amik lábjegyzet gyanánt tanúskodnak a visszakereshetőségről. Ott vagyunk a klubrádiós beszélgetésen, együtt írjuk a Szép versek antológiát a szerzővel, a mi utcánkban sincs már zsidókórház.
Visszakereshetőség. Akár ez is lehetne egy, az oldalmargóra firkált kulcsszó, ami végigvezet minket a történelem útvesztőin. A szerző ezzel a jegyzetelős gesztussal, úgy látszik, nem hagy teret az egyéni értelmezéseknek, pontosan ki akarja jelölni az irányt, ami mentén eljuthatunk valahova, pedig éppen ezzel nyit egészen új perspektívákat. De hova? Létezik-e egyáltalán olyan pont, amikor azt mondhatjuk, hogy mindent elmeséltünk, minden szálat kibogoztunk? „Ne szenvedj sokat, de halj meg Latrun alatt” (392.) – olvassuk az utolsó mondatot, nem múlt időben, nem útravalóként, csak afféle megállapításként, ami bárhol, bármikor elhangozhatna, és aktuálissá, maivá tesz mindent, ami a múltban történt. Kétkedve fogadjuk, mint végső konklúziót, hiszen valahonnan innen indul az Orgia: „– Renner! Indulás. – Megyek.”(5.). De valójában az sem ér véget, ott sincs egy végső, nagy igazság.
Ugyanakkor hiba lenne azt gondolni, hogy ennyire egyszerűen kapcsolódik egymásba a két mű, és szövegszinten is folytatásokként tekinthetünk rájuk, hiszen valójában mindkettő magában értelmezhető igazán, laza kapcsolatuk éppen csak arra jó, hogy mankóként szolgáljanak a másik számára. Zoltán Gábor azonban mintha nem így gondolná, és minden gesztus azt igyekszik alátámasztani, hogy a két kötet kéz a kézben jár (a Városmajor utca 37. például ikonikus helyszínné válik a regények nyomán), elválaszthatatlanok és csak együtt olvasva dekódolhatók igazán. Még a borítók is összhangban vannak, igaz, a rajzszögek az Orgia fedelén csak az irányt mutatják (előre? Vagy vissza? Vagy asszociációs játék volna a nyilasokra vonatkoztatva?), míg a Szomszédnál már a térképre szegezik a fontosabb fogalmakat. Az Orgia tehát egy olyan mozaikdarab csupán, ami akkor kerülhet majd a helyére, ha már minden összeállt, akkor láthatjuk igazán a Szomszédra vonatkoztatható jelentőségét. Elérhető ez az állapot? Igen és nem. Igen, mert a megmutatni kívánt eseményekhez, ideológiához, helyszínekhez kapcsolódó dokumentumok végesek, és nem, mert az időpillanatok összessége sohasem rekonstruálható. Addig azonban, míg minden elérhető emlékmorzsa előkerül, csak egy műben barangolhatunk.
Ez a regény ugyanis a barangolások műve. Ahhoz azonban, hogy felfejthessünk egy saját magunk számára is elfogadható igazságot, úgy kell szembemennünk a regény szerkezetével, ahogyan a lapokon megjelenő, korabeli emberek tudata állt ellen a rendszernek a túlélés érdekében. Ehhez pedig hátra kell hagynunk a lineáris olvasás berögzültségét, és a teret, időt kitágítva kell a rendelkezésre álló feljegyzésekből valamiféle egységet teremtenünk. Tájékozódási pontjaink pedig kizárólag azok a széljegyzetek lesznek, amik az előbb még látszólag pontosan jelezték a sodrásirányt, a sárga csillag turistajelzést.
Az olvasónak – ellentétben a sorok mögött megbújó, névtelen vagy épp nevesített emberekkel – ugyanis van választása. Vagy végigmegy az úton, és betűről betűre elmerül a tényekben, ha különösen érzékeny a témára, még egy atlaszt is elővesz a fiók mélyéről, hogy beazonosítsa a helyszíneket. Vagy letér a főútról, megvizsgál egy-egy érdekes esetet közelebbről, saját kutatással egészíti ki a szerző által tapasztaltakat. Bármelyiket is választja azonban, olyan témával találja szembe magát, amiről csak motyogva, suttogva szokás beszélni, és amivel kapcsolatban gazdagabb lesz valami titkos tudással, ami így vagy úgy, rajta keresztül, benne él tovább. Persze, csak ha hajlandó elfelejteni a rózsaszín felhőbe bugyolált, reményei szerint végződő meséket, és nem fél szembenézni az élettel.
Zoltán Gábor: Szomszéd – Orgia előtt és után, Kalligram Kiadó, 2018, 392 oldal, 3790 Ft
