Závada Péter: Roncs szélárnyékban
Závada Péter új könyve sikerrel módosítja az előző kötetben elkezdett poétikát. Miközben kötődik is a tárgyias líra magyar és világirodalmi hagyományához, kísérletet tesz annak folytatására, vagy inkább újragondolására.
Fotó: Jelenkor Kiadó
Závada Péter harmadik verseskötete megszólalásmódjában a 2015-ös Mész folytatásának tekinthető. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy nem történt különösebb poétikai változás az előző könyv óta, de alaposabb szemrevételezés után kirajzolódnak a módosulások.
Mindkét kötetben a dolgokat aprólékosan megfigyelni és szétszálazni próbáló beszélővel találkozhatunk, aki az általa megfigyelt (vers)tárgyak anyagi struktúrájába való belelátástól vár valamiféle jelentéstöbbletet, olykor a versekben megjelenő Én és Te viszonyának jobb megértését. A Mész legjobb szövegeit adta az anya elvesztésének fájdalmát feldolgozó kötetvégi ciklus. A Roncs szélárnyékban költeményeiben az előbb említett terápia már nincs jelen, és az Én-Te viszonyra való reflexió is háttérbe szorul. Helyette a korábbi kötetben is meglévő, a magyar líratörténetben objektív-tárgyiasnak nevezett[1] poétikai tendencia néhány jegye válik meghatározóvá. A lírai én érdeklődésének középpontjába a figyelem, az észlelés és a látvány hármasa kerül. A versek fölött elhelyezett témaszavak eltűntek, azonban az előző kötethez hasonlóan az ókori drámákra és mitológiára való utalások (mint pl. az „iokaszté” témaszó) itt is megtalálhatók, sőt az új könyvben a színházi metaforika felerősödik és összefüggésbe kerül több más Závada versnyelvére jellemző elemmel.
A négy versciklus (Távolodó lemezek; Délkörök; A nézés pereme és Önmagukba visszatérő nyomok) az adott verscsokorra jellemző vezérmotívum alapján szerveződik, de ez nem jelenti azt, hogy ne találnánk meg a különböző motívumsorokat szerte az egész kötetben. Ilyen szempontból feltűnő a negyedik, záró egység, amelyik a gyakran miniciklusokba rendezett, s olykor széttartó poétikájú költemények után üdítőnek hat a maga rövidebb, a vadászat témáját körüljáró szövegeivel.
Ha arra a kérdésre kéne válaszolni, hogy mit tartok a kötet legmeghatározóbb poétikai törekvésének, azt mondanám, hogy a költői én mindenféle eszközt megragad annak érdekében, hogy objektivizálja a saját pozícióját a térben, hogy azt valamiféle nagyobb egész felől legyen képes látni és átlátni. A Mészben már megismert geometrikus szemléletmód mindent elural. A természet látványának leírása folyton különféle alakzatok, szögek, egyenesek mentén történik (pl. „De képes vagy-e fölfogni egy arcot / földrengés után, az egymásba csúszó / síkok töredezettségét, a táj / fölpattogzott festéklemezeit.” [73.]). A különféle egzakt tudományok és technikai gyakorlatok objektív szemlélete gyakran jelenik meg, méghozzá költői méréssé, mérnöki munkává alakulva (pl. „A bőr, mint egy körkörös tekintet, / teljes felületével látja a háromszázhatvan / fokos erdőt, a tájat, minden apró / szépséghibájával együtt…” [46.]). Itt sok különböző irányt lehet elkülöníteni, amik mind a felfokozott észlelés miatt vannak jelen. A Róka című versben az állat kimerevített alakjának térben való elforgatása olyan benyomást kelt, mint ha egy 3D-s grafikai tervezőprogramban lennénk („A látvány egységes, rendezett tér […] A képzelt kúp csúcsát / pupillánkba illeszthetjük, míg alapja / rásimul a jelenet síkjára.” [80.]). A tenger és olajfekete égbolt közöttben a táj informatikai és matematikai szemléletét némileg ironizálja a beszélő: „A föveny úgyszólván néptelen, de messzebb, / az erdő algoritmusában a számító lombok is / szerephez jutnak: pontosan tudják, mire vágyunk” (37.). Ezen kívül még a fizika és a földtan tudásterületeire utaló szövegalakzatok a legjellemzőbbek. Találhatunk allúziót a newtoni mechanikára („Engedi, hogy az érkezés közepébe / hatoljunk, a hajtűkanyarok, a gyorsulás, / a testekre ható erők belsejébe…” [36.]), a Higgs-mezőre („A gravitáció háta mögött egy engedetlen lebegés” [22.]) vagy éppen olyanokat, amik a magyar tárgyias líra hagyományát, azon belül is Nemes Nagy Ágnes költészetét idézik fel („Elképzelem a madarak vonulását, / az átrendeződő szél- és tengeráramokat, / ahogy a Ráktérítő szaggatott vonalához / a távolban megbízható kondenzcsíkok / simulnak.” [13. – kiemelés tőlem]). A már említett geometrikus szemlélet Eugène Guillevic egyik versciklusára[2], a szenvtelen tárgyleíró és a poétikusabb nyelvhasználat keresztezése pedig Francis Ponge költészetére[3] emlékeztet.
Azokat a költeményeket, illetve szövegrészeket találtam a legizgalmasabbnak, amelyek – az előbb említett poétikai irányultsághoz köthetően – a tájat, a szemlélt térrészletet virtuális valóságként kezelik, a természetet mesterséges programként láttatják, vagy legalábbis erősen utalnak erre. A trogiri szőlőhegyen harmadik versszakát már idéztük, az első két strófában a szőlőhegy tükörvilágot alkot: „Idegen pillantások tükreiből gyűjtik / össze a sugarakat szemem prizmái, / félelem nélkül, foncsorozatlanul, / hogy szétszórják újabb, távoli / pupillák üvegére. // Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (36.). A tenger és olajfekete égbolt között már idézett részlete is jó példa. Az Amphytrion el című vers harmadik miniciklusában pedig a Mészből már megismert testpoétika köszön vissza, azonban Závadánál nem a test fenoménje áll a középpontban, hanem mindig az optika: „Mert ha nem figyel senki, nem önmagad / vagy: a test lehetősége, örvénylő / pontok madárraja, mely újra és újra / szétszóródik, mielőtt emberi alakot öltene. // Sisakodat a neki feszülő tekintetek / tartják össze, molekulái másként / széthullanának.” (73.). Érdekes, hogy az Amphytrion-mítosz alakmás-témáját finom utalásokkal szövi bele a modern fenomenológiai problémájú szövegbe, és ebbe a részletbe is; ahol felrémlik a mátrixmechanika, és vele együtt egy olyan világértelmezés is, amiben minden anyagi szerkezetet egy számítógép képernyőjének pixelhalmazaként látnak. Egyébként a vers ötödik részének első versszaka a két kötet ars poeticájának tekinthető, a már szóba hozott analitikus szemléletmód és az egészleges látás szándéka fonódik össze ebben a költészetben: „Így vagy az, ami – végtelen / osztottságodban. Ahová csak nézel, / a kint és a bent körvonalai. Rekeszek, / parcellák, áttetsző érfalak tagolják azt, / ami egészében épp csak sejthető.” (74.).
Ahogy már többször utaltam rá, ez a poétika messzemenőkig optikai. Itt most olyan példákat szeretnék kiemelni, amik radikalizálják a látvány reflexióját, és nagyon komplex struktúrákat építenek. A Csarnokvíz című vers már a címével létrehozza annak az értelmezésnek a lehetőségét, hogy egy szemben vagyunk, s a második versszak rá is játszik erre: „Idegen lábnyomokat mosnak partra / a hullámok. Követed őket a csarnokvízben, / hogy végül elérj a szemfenékre, / a lassan lebomló cementből épült / szoborparkhoz: akár háromszáz / tavasszal is túléli utolsó pillantásod.” (17.). Így létrejön egy sajátosan önvizsgáló embertani alakzat, amit interpretálhatunk „pusztán” metaforikusan is, tehát ebben az esetben a szem részeinek megnevezései valami másnak a metaforái lennének. Egy ehhez hasonló konstruktummal találkozhatunk az Oidipuszban. Itt az ókori mitológiából ismerős figurát és egyben jelenkori kulturális toposzt a legelső kijelentéssel teresíti a szöveg („Magad vagy a táj” [41.]), hogy aztán ezt az előző példához hasonlóan egy befelé forduló, önmagába csavarodó alakzatként játszassa a végéig: „Mintha a koponyába / befelé látnának a szemek, / a járásokon végighalad pillantásod, / a széksorok párhuzamosai / egyre beljebb terelnek, / míg a színpad mélyén / kigyullad a test enyészpontja.” (41.). Ahogy az idézett harmadik versszakból látható, a szöveg nem csupán felidézi az ókori drámák egyik alakját (mint az Amphytrion elben), hanem ténylegesen színházi térként azonosítja a figurát. Elég jól sikerült szervesíteni ezt az új poétikai eszközt, a színrevitel-metaforikát használó szövegek a jobbak közé tartoznak (az eddigiek mellett még A súgó című költeményt is érdemes itt említeni).
Elképzelhető, hogy a potenciális olvasó túlságosan tudálékoskodónak fogja érezni ezt a költészetet, hiszen rengeteg ilyen objektivizáló megoldás található benne (még egy példa: „Közben a szél kitartóan fúj / lélegzetünk is a magas nyomású / területek felől az alacsonyak felé / áramlik vízszintesen, az álmatag / test domborzata fölött” [25.]). Némelyik verset vagy versrészletet hatásvadásznak vagy csak kevéssé sikerültnek érzékeltem, főleg az olyanokra gondolok itt, amelyek az egyébként a kötet poétikájára annyira nem jellemző álommechanizmus módjára épülnek fel, és a többi versnél emocionálisabbak (pl. A kontinens neve vagy a Természetes vizek). Vagy A családi album két részletére, melyek kissé romantikusan ijesztgetősek lettek: „A fák zokogása […] az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők / csontos ujjai, akiknek a lecserélt / zárakhoz senki nem adott kulcsot.” (63.); és „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? […] Senkinek nem jutott eszébe / behozni, csak ül, és az eső / a szájába esik, mint egy szökőkútból, / szájából madarak isznak.” (65.). Olyan példa is eszembe jut – a már tárgyalt Oidipuszból –, amelyik kimódoltsága ellenére tetszett: „Téged láttalak a szem / sivatagában, ahol a homok- / szemcsékbe zárt idő / összekarcolta a szél retináját.” (43.). Az Elképzelem a madarak vonulását című vers nagy része pedig az előző kötet néhány motívumát használja fel újra, anélkül, hogy érdemben változtatna rajtuk.
Závada Péter új könyve sikerrel módosítja az előző kötetben elkezdett poétikát. Miközben kötődik is a tárgyias líra magyar és világirodalmi hagyományához, kísérletet tesz annak folytatására, vagy inkább újragondolására. Persze kérdéses, hogy meddig bővíthető ez a versvilág; milyen új terheket bírna még el ez a verselésmód.
Závada Péter: Roncs szélárnyékban. Jelenkor Kiadó, 2017, 87 old., 1699 Ft
[1] Vagy éppen csúfolt. Az elnevezés, annak alternatívái és a kategória létjogosultsága körüli vitákhoz lásd: HERNÁDI Mária, 1. Líra és tárgyiasság = H. M., A névre szóló állomás: Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei, Bp., Szent István Társulat, 2012., 9-22.; valamint SCHEIN Gábor, Kitérő: Az intencionált tárgyiasság kezdeti hagyományai a modern magyar költészetben = S. G., Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Bp., Universitas, 1998., 133-145.
[2] GUILLEVIC, Euklideszi versek = G., Föld és víz, szerk. SOMLYÓ György, Bp., Európa, 1962, 158-172.
[3] Francis PONGE, A dolgok oldalán, ford. Szabó Marcell, Tóth Réka, Varga Mátyás, Bp., L’Harmattan, 2016.
