Soltész Béla: Inbox
Soltész művei szociográfiák, elbeszélői stílusukat tekintve maiak, könnyedek, cselekményüket azonban gyakran kísérik elképesztő szürrealitások.
Ugyebár ismerjük azt az érzést, amikor egy új könyv kerül a kezünkbe: érdekes, ám a magyar nyelvterületen élőknek nem túl sokatmondó angol cím, minimalista grafikával ellátott, mégis rikító, citromsárga színű borító, és valahol a borítón ott díszeleg a sokak számára ismeretlen szerző neve – az egész így egyben olyan hatást kelt, mintha a kincsvadász Indiana Jones bőrébe bújnánk, akit egy újabb, titkokkal teli kalandra hívna az ismeretlen.
Nos, talán a kalandregényszerű hasonlat nem áll messze az Inbox című novelláskötet szerzőjétől, Soltész Bélától, aki sokak számára talán a népszerű Clandestion blog szerzőjeként lehet ismerős. Ismeretterjesztő, mindamellett rendkívül szórakoztató stílusban megírt útinaplóit, útleírásait Latin-Amerikában tett kirándulásairól több százan, több ezren olvasták hetente. 2012-ben könyvformátumot is megért a blogbejegyzések egy válogatott csokra: Clandestion – Egy év Latin-Amerikában címmel (a könyv megjelentetésének történetéről szintén a szerző blogján olvashatunk). Ez a nem mindennapi út, blogíróból szerzővé válás, (mondhatni az irodalom perifériájáról), már önmagában is elég érdekes ahhoz, hogy felhívja a figyelmünket Soltész Béla munkásságára. Annál is inkább, mert 2014-ben a szerző előrukkolt a Rabszolgasors című kisregényével, mely a rendszerváltás környékén született nemzedék, a médiában sokat emlegetett, de leginkább csak negatív indexszel ellátott „Y-generáció” hamisítatlan, magyarországi korrajza. A regény röviden egy nyomozásról szól, nevezetesen a rendszerváltás környékén, a magyar televízió által sugárzott nagy sikerű tévésorozat, a könyvvel azonos című Rabszolgasors hányattatott sorsú hősnőjének, Isaurának a felszabadítására gyűjtött pénz eltűnéséről és kalandos felkutatásáról. Amibe (nem lő le vele az ember túl nagy poént, ha elárulja) beletörik a regény két főhősének, az antropológus Fischer Zsófinak és a tévériporter Vitkovics Gábornak a bicskája.
Kérdezhetnénk persze, hogy miért érdekli ennyire egy Latin-Amerikát bejáró, hátizsákos turistát és bloggert a ’80-asok története, de a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk, ugyanis Soltész Béla is ’81-es születésű. Tehát ő is a kora rendszerváltáskori idők gyermeke. És ha ehhez még hozzávesszük azt a tényt, hogy a Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskolájában szerezte PhD-fokozatát, kutatási területe pedig a latin-amerikai népek migrációja, diaszpórajelensége, tehát végzettsége szerint társadalomkutató, akkor nyilvánvalóvá válik számunkra, miért is ez a nagy érdeklődés, és az általa írt történetekben miért nyilvánul meg olyan hangsúlyosan egyfajta szociológiai szemlélet. Arról nem is beszélve, hogy e tények ismeretében legfrissebb, 2015-ben megjelent Inbox című kötete is sokkal könnyebben elhelyezhető a szerző eddigi életművében.
Na de nézzük, milyen is ez a novelláskötet. Beszéljünk először a címről. Inbox, vagy inkább: in-boksz, magyar fordításban „irattárcát”, „bejövő, beérkező levelet” jelent. Az irattárcáról pedig eszünkbe juthat rögtön: tárcányi iratok, vagyis a tárca, a tárcanovella műfaji lehetősége. És igen, ha megnézzük a kötetben szereplő írások terjedelmét, átlagban 3-4 oldalas történetekről beszélünk, akkor nagyjából adott is a tárcahossz, arról nem is beszélve, hogy a műfajra jellemző könnyed, szórakoztató stílus is sajátja ezeknek a szövegeknek. Ezt a megközelítést erősíti, hogyha a kötet hátsó borítóján megnézzük, hol is jelentek meg a benne foglalt írások, és végigfutjuk a zömében online publikációkat, akkor láthatjuk, hogy például az ÚjNautilus oldalán Soltész novellái rendre esszéként, publicisztikaként szerepelnek. Ami nem csoda, hiszen a művek társadalmi vonatkozásai rendkívül hangsúlyosak. Mégis annyiban eltérnek az Inbox írásai a tárcáktól, hogy nem valamiféle személyes (vagy annak ható) szerzői jelenlét áll az írások előterében, nem az számít, hogy a szerző mit gondol, mit érez bizonyos társadalmi folyamatokkal kapcsolatban, hanem a cselekmény. Sőt, mintha az író sportot űzne abból, hogy novelláról novellára egymástól (nemben, korban, társadalmi státuszban, egzisztenciában stb.) gyökeresen eltérő karaktereket szólaltat meg E/1-ben.
Tehát, ha valamilyen módon mégiscsak meg szeretnénk határozni, milyen műfaji keretek között szólalnak meg Soltész írásai, akkor leginkább a szépirodalmi szociográfia juthat eszünkbe. Művei olyan szociográfiák, amik elbeszélői stílusukat tekintve nagyon is maiak, könnyedek, élőbeszédszerűek, melyek cselekményét azonban gyakran kísérik elképesztő szürrealitások. De talán nem is a „kísérik” a legtalálóbb kifejezés, mert azt sugallnám vele, hogy ezek megfontoltan működtetett, ki-bekapcsolt stíluseszközök. Holott inkább arról van szó, hogy maga az írói világkép ennyire és alapvetően szürreális, ilyen rendkívül groteszk helynek látja ma Magyarországot a szerző. Jól példázza ezt a Himnuszt akarok énekelni című novellában szereplő közgazdaságtan professzor eszmefuttatása, aki nem kevesebbet állít, minthogy az országot az alkohol magas áfája és a sok szeszfogyasztó kocsmai vendég menti meg az összeomlástól.
Maga a kiadvány harminc, örkényien rövid párpercest tartalmaz. Fejezetenként tízet-tízet, három arányos fejezet (ezek címei: „Elérhető”, „Elfoglalt” és „Nincs a gépnél”) által strukturálva. Ezek a fejezetcímbe emelt és egyszersmind chatpartnerek állapotjelzőiként közkeletűvé vált kifejezések talán Soltész abbéli igyekezetét is hivatottak kifejezni, hogy ahogy haladunk előre a történetben, a szereplők élethelyzetei fokozatosan mind kilátástalanabbá válnak. De ha a szerző „kedvenc korosztályára”, a budapesti ’80-asok nemzedékére gondolunk, akkor a fejezetcímek felfoghatók akár az Y-generáció „kiábrándultság-történetének” különböző stációiként is. Ugyanis olyan jelentéssűrítések ezek, ahol az „elérhető” az alkotni, létrehozni vágyó generáció pozitív terveit/vágyait szimbolizálja, míg az „elfoglalt” az „úton levést”, a tétova, sok buktatóval járó próbálkozásokat jeleníti meg, a „nincs a gépnél” pedig a rugalmatlan világgal és a begyöpösödött, megalkuvó rendszerekkel szemben vívott vesztes csatáknak állíthat emléket. Egyúttal körvonalazva is a lemondást, a sűrű kétségbeesést, sőt az emigráció lehetőségére is felhívva a figyelmet.
A kötet lapjain húszas éveiket élő diákok, az országhatár közelében, rossz szociális körülmények közt élő gyerekek, harmincas szoftverfejlesztők, hiteleik miatt külföldi rúdtáncos munkára kényszerülő nők és a politikai elit által „férgeknek” minősített művészek elevenednek meg. És ha esetleg pillanatnyi zavarunkban nem tudnánk, melyik országban vagyunk, akkor Soltész Béla azonnal a segítségünkre siet a Széphalom és a Végre megint, mint a háborúban című novellákkal, a kötet nyitó, illetve záró darabjaival, melyek nemcsak keretezik, de földrajzilag mintegy be is határolják a többi novella cselekményét.
A már említett szociografikus vonulat ebben a kötetben is olyan erőteljes jelenléttel bír, hogy egy kisebb szociológiai fogalomtárat rakhatnánk össze, mire befejezzük az olvasást. Például Émile Durkheim anómia fogalmával nagyon jól megragadható a Barátom, a bértroll című elbeszélés mondanivalója. Eszerint a társadalomban olyannyira fellazultak a hagyományos normák, és annyira kevés helyet foglalnak el a közös tudatból a társadalmi értékek, hogy hiányukban lehetőség van arra, hogy egy fiatal, egyetemista „gyerekpár” hivatásszerűen kommentelje, blogolja szét a nekik nem tetsző internetes tartalmakat, mindezt persze pártfinanszírozva, a mindennapi megélhetésért. Vagy a kötetben szereplő másik példa erre a fogalomra Samsa Gergő esete a hivatali aktakukaccal, mely szöveg egyértelműen kafkai parafrázis. A dolog soltészian keserű iróniája, hogy az írásban szereplő romkocsma-tulajdonost és társát, a festőművész Gergőt abból az utolsó, még valamelyest élhető, periférikus élethelyzetből túrja ki az új politikai garnitúra hatalomváltáskor, amibe az előző bagázs száműzte őket, egyszersmind megcsúfolva őket azzal, hogy generációs vergődéseiket művészi produktumként könyvelte el, amiket különböző díjakkal honorált. Ám azon egyetlen politikai fordulat sem változtat, hogy a hivatalos szervek szemében a fiatalok legfeljebb irritáló, nihilista muslincák, akiket el lehet (el kell) hessegetni (Samsa Gergő a romkocsmában).
És ha már szociológia, folytathatnánk a sort azzal, hogy az Anyám neve, vagy a Másodkéz című (egyébként briliáns) szövegekben a marxi eldologiasodás klasszikus iskolapéldájával találkozunk, ahol is az elbeszélők kísérteties tárgyilagosságban élik meg hétköznapjaikat. Ha pedig az eldologiasodás fogalmáról van szó, akkor beszélnünk kell az elidegenedés tételéről is, hiszen ezek egymással együtt járó fogalmak. A Menzaföldrajz vagy az Angol rendhagyók című novellákban félreérthetetlenül ott motoszkál a felvázolt karakterek önmagukról (vágyaikról, küldetéseikről, eltervezett életpályájukról) való lemondásának szomorú sorstörténete. De ha a Játékmester vagy a Facelift című elbeszélések szó szoros értelmében vett „elidegenedését” citáljuk ide, akkor még inkább világossá válhat számunkra, hogy mivel is van dolgunk. Az előbbiben a „főhős” inkább egy virtuális játékba menekül, mintsem hogy szembenézzen az őt frusztráló szociális problémákkal és munkahelyi környezetével. Míg az egyik valóságban (a virtuálisban) ő egy nehézsúlyú, tizenhatodik szintű paplovag harcos, a másikban egy bármiféle önérvényesítésre képtelen, amolyan frusztráltan halk szavú forradalmár (foglalkozását tekintve: szoftverfejlesztő). A Facelift novellában pedig annak lehetünk tanúi, hogy miként próbálja lehúzni az elbeszélő a saját arcáról a bőrt, miután a paranoiás dílersrác, Ricsi, világuralomra törő hüllőkről, anunaikról, illuminátusról mesél neki egy lepukkant liftben, marihuánázás közben.
Talán ez a pár kiragadott példa is meggyőző lehet arra nézvést, hogy a kötetben szociológiai-szociálpszichológia példázatok egész sorát találjuk, melyek a mai magyar társadalom kvázi „slágertémáitól” a „menjek vagy maradjak” (A skype nem tud kapcsolatot létesíteni) dilemma kérdéskörén át egészen az intézetben felnőtt, szomorú sorsú lány szubszidiárius (kisegítő jellegű) megsegítéséig (Ha megtudná a McDonald) terjednek. Vagy például a Fába karistolt szívek, az Olasz délután és a Kell egy ház, illetve a K című novellákból ízelítőt kaphatunk abból, hogy mennyire lelombozóan kilátástalanok a mai húszas-harmincas generáció párkapcsolati lehetőségei.
Akárhogy is nézzük, a kötet olvasása közben csupa elégedetlen, az életet mint problémát sajátos peremhelyzetben megélő karakterrel találkozunk, akiknek környezetükkel, önmagukkal kapcsolatos „szívfájdalmát” az okozza, hogy a jelenlegi és a vágyott társadalmi státuszuk között leküzdhetetlen távolságok vannak. Szerencsére Soltész nagyszerű humorérzékkel van megáldva, így fordulhat elő, hogy miközben ezeket a szomorú történeteket olvassuk, hangosan felröhöghetünk egy-egy nem várt poén hallatán. Például a Széphalom című novellában, mikor Szofi néni, a fővárosból vidékre költözött irodalomtanár éppen menetrendszerűen vegzálja önjelölt kis tanítványát, Renikét a magyar nyelv helyes használatáról faggatva, mialatt egy tolvaj bemászik a tanárnő udvarába lopni. Ők ezt észreveszik, és ahelyett, hogy Szofi néni ráhívná a rendőrséget, kiszól neki, hogy nyugodtan szedje le a „ringlót”, amitől a besurranó annyira megrémül, hogy inába száll a bátorsága és elszelel. A történetet elbeszélő Renike így kommentálja (epésen) a történteket: „Biztos attól a szótól rémült meg, hogy ringló. Sose hallotta. Csak pálinkát akart valamiből főzni.” – hozzátartozik a poénhoz, hogy (Renikével egyetemben) a helyiek közül mindenki csak fosókaként ismeri a gyümölcsöt. De példálózhatnék akár a Chôu Wén című novellával is, amelynek egyik jelenetében a rendőrőrsön különböző jelmezekben: „papagájok, óriáshernyók, apácák és celofánba csomagolt meztelen férfiak”, tulajdonképpen éhezőművészek „ülnek”, akik rezignáltan tűrik a hatalom büntető eljárását velük szemben. Ugyanis az imént leírt éhezőművészek művészi karrierje olyannyira ellehetetlenült a különböző leépítések, elbocsátások miatt, hogy a megélhetésért mindenféle közszeméremsértő, provokatív akciókat kell műveljenek, például: megcsókolnak egy biztonsági őrt az egyik önkormányzati hivatalban, úgy, hogy közben rózsaszín tüllruha van rajtuk.
Összességében Soltész Béla Inbox című kötete, a benne található néhány gyengébben sikerült novella ellenére (Istenem, csak nehogy mém legyen belőlem, Parafernáliák, Kell egy ház, Axolotl, Fesztivál – melyek mindegyikében érzésem szerint vagy a túlírtság, vagy éppenséggel a túlzásba vitt minimalizmus dominál), erős anyag lett. Olyan kiadvány, amelynek egy-egy jól sikerült novellájában zseniálisan alkalmazott lírai sűrítések vannak, mint például: „Mielőtt beadod a halaknak a tubifexet, le kell önteni róla mocskot, amit a saját rohadása okozott. Sőt, többször át kell mosnod. És mielőtt összejössz valakivel, ki kell mosnod magadból az előző kapcsolat mocskát.” (Olasz Délután), vagy vegyünk egy másik példát: „Mindig megérzem, ha úgy érnek hozzám, ahogy valaki más szerette. Ők is másodkézből valók. De legalább náluk az alvás jó. Nincs turkálószag.” (Másodkéz). Ezekhez a részekhez, az újraolvasás okán, nagy eséllyel többször is visszatér az olvasó. Nem csoda, hiszen Soltész írásaiban mintha a legjobb örkényi hagyományok (a történetsűrítés, a szatíra, a humor, a cselekményt bonyolító szürrealitások), találkoznának Bodor Pál, alias Diurnus rendszerváltáskori tárcáival, melyek a Népszabadság oldalán jelentek meg, és amelyek egy korszak társadalmi rezüméi voltak. Az Inbox lapjain is egyfajta fájdalmasan szép, az arcunkra mégis sokszor mosolyt csaló dokumentáció zajlik. Olyan történetek ezek, melyekben az író saját nemzedékének szorongásairól rántja le a leplet, és amely lepel a jelenkori Magyarország egy képzeletbeli térképén egyre csak csúszik lefelé, míg végül teljesen fel nem fedi azt, és fel nem tárulnak a zajszennyezett panelházak, kicsivel arrébb a pucér dombok, és még távolabb a vérszegény síkságok.
Soltész Béla: Inbox. FISZ könyvek 74., 2015
