Visszapillantó

|

Naplójegyzetek

A múlt fikciója. A jelenben élünk, számunkra a múlt csak fikció. Az idő ördögi leleménnyel van megszerkesztve. Ezernyi módon próbáljuk tetten érni a múlást…

Hamvas Béla

Külső bizottsági tag voltam, talán F-en. A kulturális-oktatási bizottságban. Bár elég lazán értelmeztem a határidőket, tagsági kötelezettségeimnek mindig igyekeztem pontosan eleget tenni.  Elsősorban a többiek miatt, akikkel szemben tiszteletlenség lett volna az igazolatlan hiányzás. Esetleg miattam kell megismételni az ülést. Ezt nehezen viseltem volna el. Az egyik haverom, mellesleg a bizottság elnöke, egy alkalommal a reggeli gyülekezési időszakban évelődve felhívott a mobilon. – Na, mi van? Nem jössz? Hol vagy most? – Kedves Z. Jó, hogy kérdezed. Kórházban, rögvest a műtőasztalon – mondtam bele vigyorogva a telefonba. Valóban, vártam, hogy jönnek értem a gurulós hordággyal. Ő jött zavarba. De ezek után kötelességének érezte, hogy meghívjon egy fröccsre, valamelyik kedvenc kocsmánkban.

***

Hogyan nem jutottam el Dublinba? Kabdebó Tamással – jó harminc éves barátság fűz össze. F-en laktunk, éppen az egyik folyóiratot szerkesztettem akkortájt. Tamás meghívott, a 75. születésnapja alkalmából adtuk ki egy novelláskötetét.  Egyik legszebb könyv, ami kis műhelyünkből kikerült. A szerzőnek is tetszett. A dublini magyar nagykövetségen lett volna a bemutató, a kiadóvezetővel az élen. Tehát a meghívás fennállt. De erre azért készülni kellett. Használható öltönyöm még lógott a szekrényben, de rájöttem: nincs egy „méltó” télikabátom. Mi több, bőröndömet is megviselte az idő, kell egy új. Emlékszem, elég körülményesen sikerült beszereznem mindezt. Egy ismerősöm vitt ki a repülőtérre, Tamás Dublinban várt. Ahogy haladunk kifelé, csörög a mobilom. A repülőtér alkalmazottja hívott: a ma esti dublini járat a sztájk miatt nem indul. De semmi gond, menjek el Bécsbe, onnan simán eljutok Dublinba. Elmosolyodtam, kínomban. Azért még kimentünk a terminálba, valóban, emberek feküdtek alkalmi nyugvóhelyeken, sorok, tanácstalanság. És persze, segítőkészség. Mindenki készségesen próbálta enyhíteni a feszültséget. Még hét óra sem volt, amikor egy másik barátomnál landoltam. Ha nagy nehezen is, a csomagok miatt, be tudtam vásárolni egy üveg bort a szomszéd ABC-ben. Természetesen Tamást is felhívtam, ne várjon hiába. Találkozásainkkal nem volt szerencsém. Korábban egy bajai vendéglátásra invitált, aznap leestem a lépcsőn, indulás előtt pár órával. Eltört a kezem. Így nem voltam Baján sem, valamint a nevezetes halászlé-ünnepen. Ki tudja, lehet, hogy ez már elmarad…

***

Ma jó napom van. Megtaláltam a József Attila-díjamat. Nem volt messze, pár méternyire, egy rejtélyes dobozban, amit már hosszabb ideje nem vizsgáltunk át. Többek közt a plakettet keresve. Emlékszem, néhány iskolába is elvittem, bemutatni az ifjúságnak. Már arra is gyanakodtam, hogy valamelyik zűrzavarban eltűnt, még szerencse, hogy az oklevél szem előtt maradt.

Emlékezetes volt, amikor megkaptam, 1994-et írtunk. Markó Béláék mellett ültünk, a feleségemmel. A nemes egyszerűséggel készült fa díszdoboz mélyén rejtőzött az áhított érem, a fedő lötyögött rajta. E miatt gyakorta ki-kiesett a dobozból, és a lábak között elgurult. Volt hajlongás, keresgélés. Nagyon igyekeztünk, hogy ez velünk ne forduljon elő, de egy kisebb epizódra így is sor került. Barátságunk Markó Béláékkal megmaradt, új feleségével is sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Mindig örömmel olvasom jobbnál-jobb verseit. Szonettjeit egyenesen csodálom. Most, hogy már nem elnöke az RMDSZ-nek, talán még több ideje lesz az irodalom művelésére. Egyébként politikai nézeteivel soha nem vitáztam, meg vagyok győződve: ők tudják jobban, mikor mire van szükség?  Ott, Erdélyben.

***

Megtalálni valamit, amit elveszettnek hittünk, mindig jó érzés. Feleségem szólt, hogy a Püski Könyvesbolt Schwalm-albumot hirdet eladásra. Egy alig ismert fehérvári származású festőről van szó. Egyik barátomról, akit az ostoba rák ragadott ki közülünk. Képeinek java Svájcban található. Gyűjtőknél, talán múzeumokban. Épp most derült ki: az f-i városháza raktáraiban is akad egy kisebb gyűjtemény.

A kilencvenes évek elején ismerkedtünk meg. A fehérvári Püski könyvesbolt zöld kanapéján egy nyűtt ballonos, idősebb férfi üldögélt, feleségem és egy ismerős városházi hivatalnok társaságában. (Akkoriban a boltot a nejem vezette.) Ahogy érzékeltem, az első találkozás perceibe csöppentem bele. Kéznyújtás, egy svájci festő – egy magyar költő-szerkesztő. Így jöttünk össze, teljesen véletlenül. Mint kiderült: nagybátyjánál szállt meg, s itt tölt néhány hetet nálunk. F-en, szülővárosában. Miután kocsija nem volt, én hurcoltam ide-oda, s közben feltárult a múltja. A tehetséges fiatalembert 46-47-ben Bory Jenő készítette fel a képzőművészeti tanulmányaira. Magánúton is képezte magát, Budapesten. Az ötvenes évek elején sikerült bejutnia az Iparművészeti Főiskolára. Amit az internetes életrajzok sem említenek, hogy sikerült kijutnia ebből a meghitt közegből, ahol Rákosi elvtárs mongol felesége is kerámiázni tanult. A második évben csoporttársai rábeszélték, hogy rejtőzzön el az agyagos ládában és hallgassa ki a kollektív tárlatuk értékelését. Schwalmnak nem kellett ezt kétszer mondani, vállalkozott a nem veszélytelen akcióra. S mit ad Isten – lebukott. Vagy valaki beköpte. Azonnal eltávolították a Főiskoláról. De mivel tehetségesnek találták, dolgozhatott a sztálinvárosi alkotóházban. Négy évig! A Képcsarnoknak készítették a szocreál tájképeket a Duna-parti műhelyben, s ebből remekül megéltek. S minden évben azzal kecsegtették, hogy jövőre lejár a büntetése. Így érkezett el 1956. A fiatal, büntetésben lévő festőnövendék az elsők közt hagyta el az országot. Ahol rövid idő után bekerült az osztrák főiskolára, és sikeresen be is fejezte tanulmányait. De itt jön egy másik epizód. Megismerkedett egy svájci operaénekesnő-jelölttel, akivel olyan jóba lettek, hogy összeházasodtak. A svájci szülők beleegyezése nélkül.

A papa azonban végül beadta a derekát, s végzésük után várta őket a gazdag Zürich városa. S ekkor már kisleányuk is megszületett. S majd elfelejtettem: a papa hírneves és gazdag orvosprofesszorként praktizált, volt lakás, előkelő kapcsolatok. Schwalm fürdött a sikerben. Épített egy hétvégi házat, nem messze a várostól, ahol nyugodtan dolgozhatott. Ám a kapcsolat megromlott, feltűnt egy ismert karmester, aki elcsábította a szerepekre vágyó operaénekesnőt.

A házasság szétment, Schwalnak nem maradt semmije, miután a jogviszony rendezésére nem került sor. Mit tehetett?  Átmenetileg beköltözött a zürichi művészek alkotóházába. (Az alkotóház, mint motívum, visszatért.) Az átmenetiség lassan több éve tartott. De a polgármester engedélyezte, hogy ott lakjék. És kész. Ez egy teakonyha és tágas műterem kombinációja volt. (Többször is aludtam ott, háló matracon.) Laci barátom egyéként valamilyen segélyt kapott, ebből élt. Mint kiderült, ha letette volna az állampolgársági vizsgát, ez az összeg jelentősen emelkedett volna.

Én beszéltem rá a vizsgára, s elkísértem a városházára, ahol egy formális vizsga nyomán osztrák állampolgárból svájci honpolgár lett. Kezdtem magam otthon érezni Zürichben, s rossz németségemmel is meg tudtam magam értetni.

Közben Schwalm F-en, szülővárosában érezte mind otthonosabban magát. Kiderült, hogy Marton László volt a csoporttársa, meg is látogattuk néhányszor budapesti műtermében. Kedvesen fogadott, de Laci eltúlozta ezt a valamikori barátságot. Én próbáltam visszafogni, de lassan ő is megértette, más kapcsolatot kell találnia a szakmai ismertséghez. Emlékszem rá, egy alkalommal Szigliget körül portyáztunk, ahol Schwalm erősen reménykedett, hogy nála, a nyaralójában fogunk aludni. Ám találkozásunkkor a művész úr közölte, hogy valami német delegációt vár, be sem hívott, éreztette, hogy jobb lenne, ha minél előbb távoznánk. Benzinünk volt, de hova menjünk ilyen késő délután? Elmentünk L-be, az én szülőfalumba, ahol anyám nem túl kedvesen, de befogadott bennünket. A nyűtt, gyűrt ballonkabát neki is szemet szúrt, nem mondtam el neki, ebben a szakadtnak tűnő kabátban százezer forint biztosan van, amiből kalandos útjainkat Laci finanszírozni tudta.

Lassan világos lett, hogy elsődleges célja volt egy album kiadása. Megvolt a kiadó, a veszprémi nyomdába is én vittem el tárgyalni. A gépmester zsebét kitömte, de mindenbe bele is szólt. Ha nem találta színhelyesnek a nyomott lapokat, az ismétlés nem volt probléma. Egy svájci művészettörténész írt bele egy nem túl hosszú bevezetőt, amit lefordítottunk magyarra. Az album gyönyörű lett. A bohócfigurák, a széles ecsetvonásokkal festett olasz tájképek, a külvárosi kocsmák és alakjaik elbűvölőek. Svájcba is vittünk ki jó néhány példányt. S vigasztaltuk a művészt, hogy nem kapkodtak érte. Egy-két hazai boltba én szállítottam el, többek közt Püskiékhez.

Közben két szobrot is ajándékozott a szülővárosának, egy Szent László büsztöt és egy Bory portrét. Csodáltuk, hogy annyi év után is mennyire ujjaiban van a mintázás.  Talán egykori mestere is elégedett lett volna tanítványa munkájával.

Emlékszem, egyik vasárnap Mórról tartottunk hazafelé és nagyon nem érezte jól magát. Tudod mit, mondtam neki, bemegyünk az ambulanciára, hogy megnézzenek. És úgy történt. A gyorsteszt kimutatta a rákot.

Az úton szedett, feketére égett napraforgócsokor ott maradt a kocsiban. Ezt akarta lefesteni. De már nem volt kedve hozzá.

Én pedig, a felfedezés után, rendeltem négy könyvet az albumból. Rendben le is szállították. Életművét talán egyszer felfedezi valaki.

***

Mindig érdekelt Veszprém. Pedig korábban alig ismertem. Néhány futó látogatás elég volt, hogy megkedveljem a várat, az ódon városrészt, a Hősök Kapuját. Amikor Miskolcról a hetvenes évek elején elköltöztünk, kinéztem a térképen a várost. Középen fekszik, ha utazni kell, fekvése ideális. Akadt egy-két ismerős, s némi protekcióval a Dimitrov Művelődési Házba kerültem „hálózati előadónak”. (Egy alkalommal egy rendőr szólított meg, valamelyik irodát kereste. „Maga itt dolgozik? És mit csinál? – kérdezte amúgy bennfentesen. – Hálózati előadó vagyok. – válaszoltam. – Ja, villanyszerelő. – nézett rám kissé megvetően és továbbment.) Ettől függetlenül én jól éreztem magam. Írhattam cikkeket a Naplóba, s mint külsős lassan megismertem a szerkesztőség tagjait is. Legfőképpen a Szürke Barátban folyt az ismerkedés. Géczit ismertem, Patka Lászlót is. És aztán folytatódott a sor. (Sarusi éppen akkor költözött Békéscsabára, szinte váltottuk egymás.)  Idővel várományos lettem. Mármint a Naplónál munkatársi várományos, ha lesz üresedés a kulturális rovatban. Kaptunk egy jó kis albérletet, mi kellett ennél több?

Egyszer cseng a telefon, felveszem, H. Gyurka szólt bele a szerkesztőségből. – Figyelj, holnap tízre gyere be a titkárságra, a főnök meg akar ismerni. – Miért, mi történt? – Kirúgtak egy ismerőst, lekádereznek. No, ennek illett örülni, a Szürke Barátban én fizettem két kört. S valóban, a beszélgetés megtörtént, a főszerkesztő elvtárs is szimpatikusnak talált. Egy idős mozgalmár, a régi pápai kommunista garnitúrából. A történetet is megismertem, mármint a kirúgás okát. A késő délután, amikor nem zajlott az élet, rendszerint kialakult egy ulti kör a szerkesztőség egyik szobájában. S miután a pártbizottsági munkatársak is szívesen időztek nálunk, a kártyatársaságnak is természetesen részeseivé váltak. És az történt, hogy egyik kolléga beszólt a pártbizottsági ismerősnek, amikor az túl hangosan kibicelt: – Ne szólj bele. Ez nem ideológia, ez hazárdjáték. Másnap már vihette a munkakönyvét. Ennek a szerencsétlennek a helyére kerültem. (Persze, elgondolkodtam a dolgon, jó lesz vigyázni.) Nos, én elememben voltam. Írni tudtam, a normával sem volt baj. A beilleszkedéssel sem. A főszerkesztőnk egy joviális lélek volt, mint már említettem, hithű, jó elvtárs. És alkohol helyett a cukorkákat szerette. (Velünk ellentétben.) Amikor valakit megdicsért, egy-egy bonbonnal vagy töltött cukorkával honorálta a jó teljesítményt. Időközben jóba lettem H. Gy-vel, aki sokat segített az eligazodásban. A helyi ki kicsodában. Összejöttem egy tapolcai bányászgyerekkel, aki nemcsak erős volt, okos is. A megyei KISZ-bizottságon dolgozott, aki azért tudta, mi az, hogy értelmiségi. Akkor végezte levelezőn a főiskolát, néha megírtuk az esedékes dolgozatát. Az első konfliktusig minden remekül alakult.

Mi volt az első balhém? Ráadásul nem is tehettem róla.

Megjelent Fejes Endre Gondolta a fene című kötete. Én be szoktam menni a könyvesboltba, megvettem. Egyébként is kedveltem az írót. (Sajnálom, hogy nem találkoztam vele személyesen.) Még aznap, hétfőn írtam róla egy kritikát, amit másnap leadtam. Szerdán megjelent. A főszerkesztőnket a szerdai budapesti értekezleten maga Aczél György okította ki a sárga földig. Ugyanis azt nem tudta ő se, én se, a könyvet bevonták, szerdán. Mert olyan kritikus hangot ütött meg. Nekem persze pont ez tetszett. Csütörtökön kaptam egy főnöki leszúrást, más bajom nem lett. De akkor nagyon a lelkemre vettem az egészet. Kaptam egy Móricz-ösztöndíjat, és otthagytam a Naplót.

***

Ma is szívesen emlékszem a veszprémi szép napokra. H. Gy-ékkel egy tömbházban laktunk, a Haszkovó utcában. Kollégák voltunk Gyurival, kezdetben ő segítettem nekem, később én neki, hogy a külpolitika helyett a kultúrrovatban találja meg a helyét. A város Sepsiszentgyörgy testvérvárosa volt, ezért gyakran szerepelt nálunk a helyi színház. És érdekes módon, ezt Papp János első titkár támogatta legjobban. Szerette a színházat, többször tartott eligazítást a színház társalgójában a helyes ideológiai irányvonalról.

Nos, ennek következtében lettünk jóba Sylvester Lajossal, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójával. (Aki nagy horgász volt, ez is összekötött bennünket.) S több alkalommal jártunk Erdélyben, a szállásunkról Farkas Árpádék gondoskodtak. (Ki tudta, messziről, hogy a rendőrfőnök és a költő jó barátok voltak, és a nagyhatalmú, egyébként magyar ember, sok mindent elnézett az akkor pályakezdő irodalmárnak.)

No, az egyik utazásunk alkalmával történt…Több könyvmegrendelést kaptunk ottani barátainktól, Sylvester Lajosnak például a Korona kilenc évszázada kellett, és mi lelkiismeretesen bevásároltunk mindent. A határon azonban megkérdezték a halom könyvet látván, nem történelmi könyvek ezek? Ó, dehogy, bizonykodtunk. A vámos hölgy belenyúlt a csomagba, és kivett egy könyvet. Tüskés Tibor Zrínyi életrajza volt, a címlapon a költő hadvezér ismert metszetével, amint lovát karélyozza…

Reakció: – Kérem, álljanak félre, majd meglátom, mit tehetek.

Jó egy óra hosszat ott várakoztunk, ahogy gondoltuk, büntetésből. Ekkor azt az utasítást kaptuk, hogy a könyveket nem vihetjük át, vigyük vissza Magyarországra, akkor átjuthatunk. Az idő múlott, vendéglátóink vártak, mit tehettünk, visszamentünk Ártándra. Ahogy ott tétovázva autózunk, egy menyecske tisztítja az ablakot tágas családi házukon. Akkor már mindegy volt. Szóba elegyedtünk, nincs-e hely könyveink számára? Ő pedig nagyon kedvesen válaszolta: Jöjjenek csak be, az egyik sarok még üres…S valóban, az egyik üres szobában már három kupac könyv halmozódott fel. A negyedik a miénk!

A könyveket letettük, és megkönnyebbülten haladtunk visszafelé. De azt Gyurka barátom nem említette, hogy egy könyvet a kesztyűtartóba rejtett: A korona kilenc évszázadát. Az ismerős vámos hölgy mosolyogva fogadott. Nos, nincs már könyv? – kérdezte. Nincs, nincs bizonykodtunk. Ő pedig könnyedén kinyitotta a kesztyűtartót, és megtalálta a nyilvánvalóan történelmi könyvet.

-Hát ez mi? – kérdezte mérgesen.

Elnémultunk.

Gyurka rossz oroszsággal próbálta elmagyarázni a helyzetet. (Ettől óvott mindenki. Csak oroszul ne!)

Ekkor nekem ment fel a spiccem.

-Ha ezért nem mehetünk át, akkor eldobom ezt a könyvet. Legyenek boldogok.

És szeméttartóba dobtam a Korona kilenc évszázadát.

Ismét egy óra. Nem foglalkoznak velünk. Szerencsére egy magyar határőr szólt az érdekünkben.

A hölgy a következőt mondta: – Románia kultúrország, itt a könyvet nem dobják a szemétbe. Ha el akarom dobni, dobjam át Magyarországra.

Hát jó, bennem is feltámadt a kutyavér.

Odamentem a szemeteshez, ami már közben szépen telt, kihalásztam a könyvet, és elindultam a határ felé.

Kis meglepetéssel vettem tudomásul, hogy mögöttem egy román katona jött kibiztosított géppisztollyal.

Már láttam a határkarót, felmutattam a könyvet a túloldalt figyelő katonáknak, és átdobtam Magyarországra a bűnös objektumot.

Amikor visszatértünk (a katonával), a hölgy a következőket mondta:

-Jó utat, jó szórakozást Romániában.

Nem válaszoltunk, csak intettünk.

Lajos barátunk csak később jutott a vágyott történelmi opuszhoz.

***

A múlt fikciója. A jelenben élünk, számunkra a múlt csak fikció. Az idő ördögi leleménnyel van megszerkesztve. Ezernyi módon próbáljuk tetten érni a múlást, ketyegnek az óráink, műszereink, az időt apró részekre vágjuk, az aprót még apróbbra, hogy ennek az irreverzibilis folyamatnak a titkát megfejtsük. Ráadásul megvannak a saját műszereink, a szervezetünk, melynek változásai szintén figyelmeztetnek – az idő múlására. Tehát a valóságban van egy állandó és van egy mulandó vonulat. Schopenhauer a Halálról című művében a vízesés-hasonlatot írja le, melybe valahonnan zúdulnak a vízcseppek és lehullanak a mélybe, de fölöttük ott rezeg az élet szivárványa. Ha a múlt felé fordulunk, annak fikcionalitása ténylegesen meglep, elgondolkodtat, megállít. Vissza akarunk térni oda, ahova nem lehet. Csak az eszméinkban, álmainkban, emlékezetünkben tudunk nyomokat felidézni a megtörtént eseményekről. Persze, vannak maradandó nyomok. És vannak makacs álmodozók, akik elszántan erednek az Eltűnt idő nyomába.  Azt hiszem, a múltba látás is egy képesség, tehetség, olyan, ami az emberrel születik. Ismertem olyan személyt, aki képes volt felidézni az ismerős, múltbéli helyzeteket olyan részletekkel, amiket lehet, hogy kitalált – de mégis igaznak tűntek.  A tények kevésnek bizonyulnak. Kell az összekötő kapocs, a fikció. Hogy a múlt ne csak pontok sűrű szövete legyen, hanem szerkezet, például film, amely összeáll, akármilyen módon, de mi nyilván azt szeretnénk: szilárdan.

***

Nemrég egy református esküvő vendége voltam. Budapesten, egy lakótelep ölelésében található a kis, szinte mesebeli, jellegzetes épületben. Belül is meghittséget sugárzott, az imaterem, a különböző foglalkoztatási csoportok helyiségei, puritán egyszerűség, de megfelelő az ide járók áhítatának.  Az összeadandó párt ismertem. A vőlegényt jó harminc éve, a menyasszonyt rövidebb ideje. Népes rokonság, baráti kör jött össze ez alkalomból. A szertartást is egy rokon celebrálta. S jelen volt a 91 éves anya is.

Mit mondjak? Meghatódtunk mindannyian. Mert a leendő pár már túl volt a polgári szertartáson, de kötelességüknek érezték az egyházi esküvőt is. Ötven év felett is. Z. barátom kihúzta magát, igyekezett görnyedt tartását feledtetni, K. a kozmetika lehetséges eszközeivel is élt, de mosolya ezeknél is szebben „öltöztette”. Néhány csalódást már megértek mind a ketten. És most, a vége felé egymásra találtak. És sugárzó örömüket nem igyekeztek titkolni. Jó volt rájuk nézni, ahogy elfogadták és komolyan vették a megszentelt köteléket, aminek tanúságtételét megtekinthette az egész gyülekezet.

Az egyik idős presbiter poharazgatás közben mondta: – Akiket az Úr egymásnak teremtett, azoknak előbb-utóbb találkozni kellett.

Nem szóltunk semmit. De a hallgatásunk egyetértését mindenki értette.

***

Kilián László: A fa mítosza című regényét olvasom. Nem könnyű olvasmány, egy világ újrateremtés-etapjai sorakoznak a lapokon. Főszereplője Pán, aki középpontja ennek a sok elemű mitikus szövegnek. A növényi vegetáció emblematikus figurái a fák. Nekem nagyon tetszik, hogy az interneten megválasztják a legszebb fákat. És valóban, meghökkentő alakzatok kerülnek szemünk elé. Kár, hogy nem tudjuk elmondani (eldadogni) nekik, milyen hatással vannak ránk ezek a (hosszú) évek alatt felmagasodó zöld-barna jelenségek. A fák. Az íróra nagy hatással volt Hamvas Béla, még a tarot-kártya titkaiba is belemerült, hogy mesterét jobban megértse. Én sem voltam rest, elővettem a Babérligetkönyvet, hogy újra elolvassam Hamvas esszéjét. Az írót elragadtatják a fák, a mozdulatlanság hősei, a nem-cselekvés katonái, amelyek a végső telítettségben leledzenek, élődésük nyugalmában egyet tehetnek: nőnek. Olyan állapot ez, amely nyugalmat sugároz, azt a nagy elragadtatottságot, amely színültig megtelt önmagával. „Ételével szakadatlan érintkezésben van.”  Zavartalan kétneműsége is csodálatot kelt. A fák társaink. Azt is mondhatnám: barátaink. Hamvas ezt nagyszerűen írja le, a beteljesülést, amit a Vágy által érünk el. S ami közös bennünk. S nem szólok, de mélységesen egyetértek barátaimmal, akik szinte minden kivágott fát megsiratnak. Amikor évek szívós növekedése, olykor látványos produktuma néhány perc alatt semmivé válik. Ezt a gyászt még nem tanultuk meg. Hamvastól sem.

CÍMKÉK: