Részlet a könyvből, ajánló
2019 áprilisában jelent meg Vass Norbert, punk- és underground zenekutató és történész első, Indiáncseresznye című novelláskötete az Apokrif Könyvek és a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) közös gondozásában.
Vass Norbert Fotó: Végh László
A Nyerges Gábor Ádám szerkesztette kötetben önmagára ismerhet, önfeledten nosztalgiázhat a ’90-es években felnőtt generáció, de ennél többet is kapunk. Az anyagi és társadalmi valóság hiteles megidézését, ezen túl életszerűre írt karakterek sajátos, a gyermeki élőbeszédhez közelítő, szépirodalmi igénnyel kimunkált, jó humorú nyelven fogalmazott, hangulatos, kalandos mindennapjait olvashatjuk.
A könyvet május 9-én 18 órakor mutatják be a Lumen kávézóban. A bemutatón Reichert Gábor irodalomtörténész kérdezi a szerzőt. Az est zenei kíséretét Czitrom Ádám biztosítja. A könyv már kapható többek között az Írók Boltjában, valamint a bemutató helyszínén. A szerző a bemutatót követően dedikál. Előkóstoló kötetbemutató Szentendrén, május 8-án 18:30-tól a Hé, Dodó-ban, Schneller János művészettörténész részvételével.
A szerzőről:
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. Alkudott alámondásos akciófilmekre a lengyel piacon és szétgyepált legalább három joystickot. Biflázott Mortal Kombat kivégzéseket, mászott villámvert gyümölcsfákra és háló nélküli gyűrűkre dobált csont nélküli hárompontosokat vagy sok nagy-nagy homályt. 2009-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett oklevelet történelem és kommunikáció szakon, aztán az egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában folytatta tanulmányait, ahol a nyolcvanas évek hazai punk- és underground zenéjét, illetve annak állambiztonsági megfigyelését kutatta. Kisprózái, versei, tanulmányai, valamint könyv- és kiállításkritikái 2009 óta jelennek meg különböző online és print felületek hasábjain. Hallgat című esszékötete 2016-ban került a könyvesboltokba. 2018-ban Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott. Az Indiáncseresznye az első novelláskötete.
A könyv fülszövege:
Egy kisváros és környéke, kilencvenes évek. Egészen szürreális élményekben lehetett része azoknak, akik valami véletlen folytán akkoriban éppen itt éltek. Néhány kilométerrel arrébb javában zajlott a balkáni háború. Amerika is házhoz jött, a kisváros lakói pedig megpróbáltak felnőni a feladathoz.
Vass Norbert kötete ambiciózus és hiánypótló vállalkozás, a rendszerváltás utáni időszak, a kilencvenes évek békaperspektívából megírt krónikája. A szerző önéletrajzi elemekből összegyúrt felnövekedéstörténetében jó érzékkel kerüli a múltba révedés csapdáját. Nem nosztalgiázik könnybe lábadt szemmel, úgy tekint vissza az ártatlanság elvesztésére, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hiszen végeredményben az. A novellákban életre kelnek a mi barátaink is, akikkel együtt lógtunk az akkor még egyáltalán nem EU-konform játszótereken, a salakos focipályákon vagy épp az uszoda termálvízzel feltöltött 25 méteres medencéjében.
Vass hiteles és meggyőző magánmitológiát épít a korszak tűpontos – és szinte már mániákusan részletező – megidézésével, tömör és lendületes, de sosem túl hangosan csattanó mikrosztorikkal, a kilencvenes évek (pop)kultúrájának és tárgyi emlékeinek mantrázásával, mindennel, ami ahhoz kell, hogy elhiggyük neki: ez nemcsak mese volt, hanem az életünk.
Szerencsések vagyunk, hogy valaki nem felejtette el, milyen volt felnőni egy vidéki kisvárosban a kilencvenes évek Magyarországán. Akik pedig nem éltek akkor és ott, ebből a kötetből megtudhatják, milyen a posztkommunista gyerekkor, a kontrás BMX-ek, a másolt VHS-ek és a Turbo rágó romantikája. No meg fény derül a Mortal Kombat billentyűkombinációira is. És hogy mindeközben remekül szórakozunk, az már csak a hab a tortán. Vass izgalmas, erős sodrású nyelvet talált, és láthatólag nagy élvezettel sztorizik egy tőlünk fénysebességgel távolodó korszakról.
Hogy valaki ilyen hitelesen tudjon írni a kiskamaszokról, ahhoz muszáj kicsit gyereknek maradni. Bízzunk benne, hogy a kötet szerzője még sokáig nem fog felnőni.
Totth Benedek
*****
Snecik (részlet a könyv egy novellájából)
(…) Levette a Linc a BMX-e vázáról a botját, és levettem én is addigra az enyémet az enyémről, és elkezdtük összeszerelni őket, csöndben. Kivettük a szákot is a hátizsák aljáról, hogy ne akkor kelljen utána kutatni, ha már majd kell, és a merítőhálót is kikészítettük, és én éppen az eresztéket próbáltam beállítani a befőzőgumival, amikor morogni kezdett a Linc, hogy kiborult a szörpje, és ráment, megint, mindenre. És hogy ki kéne most már ezt a 7 Upos üveget a francba dobni, vagy a régi, kólás kupakot róla legalább, mert ragad most a cuccában a bottartótól a pótúszókig minden, de még a csontkukacok is ragadnak, azt mondja, a fűrészporban, és azok közül is tiszta indiáncseresznye most mindegyik. Meg a szendvics, amibe rakott az anyja paprikát ma is, úgy látja, és annyira ideges lett ettől, meg a szörptől, hogy olyan színe volt már az arcának, mint az indiáncseresznye, és belevágta a paprikát a vízbe, hogy nem igaz, és átkiabált erre valamelyik horgász szemből, hogy hülyegyerekek, elmennek a halak. A Linc meg, hogy hát hova mennének, csókolom, egy szelet paprikától, meg attól, hogy a parton valaki mérges, mert őt nem zavarja például, ha reggelizik, hogy az utcán ordít a szomszéd vagy légkalapács megy, vagy valami, meg hogy hallja-e a hal egyáltalán a víz alatt, csókolom, hogy a parton mi megy. És morgott a túlparti horgász is tovább, pedig igaza volt a Lincnek ebben, mert ha víz alatt úszatott velünk edzésen a Péter bácsi, és csináltam már a medence alján a mell lehúzást, a koszban, akkor nem hallottam például egyáltalán, hogy a Péter bácsi sípol vagy hoppog, de erre azt mondta a Józsi papa mindig, hogy azért, mert sokat walkmanozok.
A borítót Tarcsay Zoltán tervezte
A Józsi papa tanította meg pecázni apát, és engem is ő vitt ki először a tóra. Fusiban merített ólmai voltak, fakóneon, csengős kapásjelzői, meg hegesztgetett, szigszalaggal kibélelt bottartók. Vastag tejgumi fogta össze a Józsi papa műanyag tűkészletét, pont olyan, amilyen a postásoknak is volt a Kecelhegyen. De nem olyan tűk voltak ám abban, amilyennel mi mentünk sügérre vagy keszegre, hanem harcsázó nagyok, hogy azokkal a teknős is kijött még, vagy a vízipatkány, ha bekapta. Kávészacskóban vitte az etetőanyagot a Józsi papa a tóra, úgyhogy éberebbek lettek azok a pontyok, amelyikek fölszippantottak belőle pár darabot, biztos. Bevásárlókosarat szerelt a Babettájára, két-három gumipókkal, hátra, és abban voltak a rapalái meg a tűk meg a vödrök meg minden, de úgy, hogy a halnak is jusson benne hely, amit megfog.
Tudtam, hogy nem lehet tavasszal, a tilalom miatt csukát fogni, se sügeret, se süllőt, hogy vissza kell dobni a pontyot, ha kisebb harminc centinél, ha meg nincs huszonöt, akkor meg a compót, meg minden más méretkorlátozást is tudtam, és megtanultam tejfoggal ólmot harapni, de azt a kis tűt, azt nem tudtam rendesen fölkötni a damil végére sose, és amikor nem ment, odavágtam én is akkor, ahogy a Linc most a paprikát. És mondtam, hogy nem megy, a Józsi papa meg megsajnált, és fölkötött nekem négy-öt szereléket előre, mindig, amíg az usziban voltam, vagy bicajoztam a gyogyesznál. Hogy menjek. És jöttem, mint a Linccel most is, csak ha mondjuk akadós részen volt már csak hely, azt nem szerettem, mert beszakadtam akkor hamar, és ülhettem akkor ott, amíg a Linc horgászott, kevergettem az etetőanyagot neki és az úszóját néztem, és mondogattam magamban, hogy megtanulok tűt kötni végre, de nem ment.
(A szöveg ősváltozata az Apokrif 2011/3. számában jelent meg.)
