Krasznahorkai Lászlónak
Ezen a kihalt tájon, a hidegülő Ég alatt, hosszú idő óta körös-körül ködfehér massza tartja össze november végén az estéket. Odafönt a levegőben egyenletesen dara száll, majd lebegve aláhull a fagyott aljnövényzetre, és betömörül a kertek vájataiba, az elhagyott virágágyások közé. Akinek az útját erre az időre itt jelölte ki az élet, szemét igyekezett beletűzni a kásás homályba, de még így is elveszhetett előle a kerítések tompa vonala a hegyoldalnak dőlő, vállmagasságú támfallal, pedig alig néhány lépésre lehetett a céljához vezető ösvénytől. Sehonnan se látni azonban a nyárfák félkörben zsugorodó csoportját, mely a teraszos fennsík oldalához toldja a görbe utcákat; ha a lejtőn felismerhető volna a kitartó szem számára a sok ezüstfehér törzs, az valamelyest eligazítana a terhes párában. Mintha zsákokat húznának végig a kövezeten, de meg nem ítélhetni, honnan jött ez a dörzsös hang, mely időlegesen elűzi a lélekszakasztó csöndet, és irányt jelez a sötétben. Pedig annyira közel van, hogy szinte súrolja a szűk utcácska házfalait, az aljazatok síkból kidomborodó terméskövét, melyeken a lovas kocsik tengelyei csikorognak. Akinek végtelenbe vesző útját erre az időre itt jelölte ki az élet, mindegyre észlelheti a távoli torkokból tüzesen ugató kutyák izgatottságát. A fák és a lemeztelenített bokrok alján, az elnehezedett cipőtalpak alatt, nedves levelek csivitelnek. Ahogy pedig sietve átszeli az összekuporodott házak közé nyitott háromszögletű teret, egy befáslizott alakot látott hasalni a kopár, hideg fűre, aki ő volt.
Az írás a szerző, az idei Könyvhétre megjelent, Matricák a költészet falára (Prae kiadó) című kötetétől való.
