Vér és temető
Nem szeretem a kifejezést, még kevésbé, amit jelent. Hogy az új magyar irodalomban a „minősített” kvalitású írók bekerülnek egy karámba.
Tar Sándor Fotó: Wikipedia, Szilágyi Lenke
A belül levőket ismeri a nagyérdemű, őket tanítják az iskolában (tanítják?), fotózzák eseményeken, és főképp, valami versenytáblázaton mondjuk az első tizenöt helyen felsoroltak között tartják őket számon. Azért nem szeretem, mert látom, hogy akik kívül maradtak (vannak) a karámon, egyszer csak hihetetlen nagy művészként toppannak be. Ilyen volt Oravecz Imre amerikás regényével (Kaliforniai fürj): korábban is tudták a kánonosok, hogy jó költő-író, de hogy ilyen óriás, azt csak utólag, a regény elsöprő sikere után ismerték el. (Radnóti Sándor kedves közlése nyomán tudok róla, hogy így történt, és arról is, hogy a Holmi révén ő is bekerült a kánonba.)
Régebben (az átkosban) volt két kvázi-rivális kiadó: a Szépirodalmi és a Magvető, ami az egyikbe nem fért be, az befért a másikba. Ha egyikbe sem, akkor ciki volt, várni kellett – aztán az idő (meg a felsőbbség) zöldre váltott. Francia és német könyvpiacon van konkurencia – azaz több kánon, ha egyáltalán úgy tartják számon (bár nem hiszem). Ha nálunk egy „főkritikus” kimondja a verdiktet – pláne, ha elhallgatja a nevet – akkor annak a művésznek-írónak vége – legfeljebb a másodlagos piacon él meg. (Innen tért vissza Tar Sándor – baloldali írónak könyvelték el, aztán besúgónak, majd egy jó darabig semmire se tartották. Aztán valaki rájött, hogy az epikája nem szociográfia, hanem magas irodalom, felfedezetlen világ, és mindjárt lett helye. Hol is? Nincs a kánonban, valahol annak határátlépői között talán ma is.
Rosszul mondom: ma már többféle kánon él. Vagy inkább irodalmi csoportosulás, ami kanonizál. Kérdés, hogy ezek a kánonok nem adódnak össze egy főkánonba? És a sokféle kánonból lesz egy magasabb rendű, általánosabb érvényű – történetileg megálló – főkánon? Köztudott talán, hogy befolyásos kritikusoknak, pláne ha tömörülnek valamilyen blokkban, meghatározó „határkijelölő” képességük nő, hallgat rájuk a közvélemény és a kirekesztettet nem olvassák. Aztán már a kézirata sem kell, szóval, keresztet vethet magára. Legfeljebb száz év múltán valaki felfedezi, hogy „jé, ilyen is volt, mekkora nagyság”! E kategóriában tán Csáth Gézát említeném, főképp késői nagy divatjával.
A kánonba soroltak, tehát a nagyok nem tehetnek arról, hogy a jelen irodalomtörténete, kritikája vagy közvéleményének egy része „kanonizálta” őket. Azaz arról, hogy művészetüket valaminő kizárólagos értékkel fényezték. Tehát, hogy ne essen félreértés, én őket is állócsillagoknak tartom. A karám bántja a szememet, a kirekesztő jelző birizgál. Azért nem szeretem, mert az irodalom állandóan újratermeli saját értékrendjét, az állócsillagok mellé újra meg újra berobbannak nagy formátumú művészek, és velük újra kellene fogalmazni a „kánon” fogalmi határait. Ami persze nem megy. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy az irodalmi nevelésben fontos szerepe van – mit tanítsanak, mit olvassanak a kezdők és a haladók.
A karám – bűn
A helyzet azért is bonyodalmasabb, mert a nagy dobások többnyire a kánonon kívül születnek: kvalitásos újdonság csak ritkán születik a karámon belül. Korszakalkotó művek tagadják a kánont, nem is vesznek róla tudomást, egyszer csak itt vannak és attól kezdve más a mérték. Nemcsak a sokszínűséget féltem a kánon-látásmódtól – vagyis hogy elsőre „ehetetlen” vagy extrém szövegen nem ismerjük fel a nagyság bélyegét, azaz szegényítjük magát a kánont is – az irodalom sokrétűségét. Nem, a kvalitásnak azt a tulajdonságát féltem, ami a minden addigi formai, strukturális, sőt látásmódbeli egyezményt felrúgva hoz valamit az életünkbe. Robbant.
Vagyok annyira anarchista, hogy a megújulást többnyire a kívülről jöttektől várjam, és ez a karámépítés pont az innen jelentkezőknek mutat piros lapot. Igaz, hogy a kívülről jövők idegesítőek, mert nem abban a Lage-ban muzsikálnak, amit a kánon-őrzők várnak, és amit a közönség már megszokott, ráadásul nagy pofát is nyitnak vagy szimplán őrültek. De a sok téboly között egyszer csak ott egy gyémántdarab.
Aki klasszikus lesz – kánon nélkül
Csak annyit mondok: Bächer Iván – és tudod mire gondolok. Csak annyit mondok: Kertész Imre – és még jobban érzed a „karám” bűnét. De folytatom viszonylag egyszerűbb „határesetekkel”, amelyek mindig is idegesítettek. A határesetek idegesítenek. Valamikor Rubin Szilárd Csirkejátéka (először: 1981-ben) borzolta a (az akkor még szocreál) kánont – aztán hazai, majd nyomban európai sikerkönyv lett belőle. De ott volt Orbán Ottó lírája, mindenki tudta, hogy jó költő, mégse kapott szentelt vizet a kanonizálóktól (ma már – mivel meghalt, már „szent költő” – joggal, tenném hozzá).
Fejes Endre Fotó: Magvető Könyvkiadó
És persze itt van a klasszikusan kizárt: Fejes Endre – a Rozsdatemető nevei, fogalmai („hábetlerék”, „hábetlerizmus”) már rég közszájon forogtak, színházak játsszák darabjait (a rosszakat is) – és még mindig nem lépte át a kánon határát. Mert proli író volt? Mert ellenzéki hangot ütött meg? Isten tudja. Aztán, úgy, ahogy bekerült. Mondanám, hogy a Makra is ilyen sztori, de az még az átkos sötét korában ugrált – kár itt felsorolni, mint kizártat, akkor még kánon sem volt, csak szocreál. Kertész Ákos meg nem írt ehhez hasonlítható nagyregényt.
De határesetek ma is vannak. Itt van például Vámos Miklós. Az életben nem fog bekerülni a kánonba, pedig az Apák könyve című regénye bejárta a világot, az Anya csak egy van külföldön és idehaza is irodalmi siker volt – fenn (az elitben, lenn, a jónép kezén egyaránt). Tudom, persze hogy tudom, Vámos kedveli a lektűrt, a színvonalas, ám olvasható írásmódot is – nagy közönsége van -, de van egy pár elitbe illő regénye is. Honnan az ellenszenv? Voltam egy-két díjkiosztó grémiumban, hát enyhén fogalmazva lesöpörték. Miért is? Tán mert pénzt keres (tévézés) – ez utóbbi ismét csak érthetetlen, hetven-egynéhány írót mutatott be, műveikkel, közönségképes profillal, képernyőbarát módon. A kollégák örültek? Ugyan kérem, csak méreg volt a vízben. Ab Ovo kiadót – amit Vámos fiatal írók elindítására alapított – kikerülték. Abba is hagyta. Pénz? Más is keres sokat (igaz, kevesen). Mégis: Vámos nem tudja megugrani a szintet, mert ha megugorja, tíz centivel feljebb rakják a lécet. Na jó, ő kivételes eset, de van.
Hasonló eset Nyerges András, akinek Voltomiglan című regénye (2007) igazi klasszikus lett – a kánonba mégse kerül be, tán a Tűztánc (hetven évvel korábbi) cirkusza miatt? Mondják, hogy egykönyves író. Ami egyébként nem igaz, huszonöt könyvében találsz gyöngyszemeket. (Például a Háztűznézőt, 2013-ból.) De ha mégis igaz ez a finnyáskodás – az miért baj? Van ilyen a világirodalomban is. (Lásd Tomasi di Lampedusa regényét, A párducot, világsiker lett, igaz: ehhez meg kellett halnia – életében nem vették komolyan a herceg irományát…) Győzött, „nagy regény” lett – de volt/van folytatása? Mégis egyetlen regényével „kanonizálódott”.
Avulás-effektus…
Aztán egy idő után avul a kánon is, vannak divatjai és vannak válságai. Bővül, vagy jön új kánon. Gondolom, akkor avul, ha őrzői kiöregszenek, ha fórumaik közönséget veszítenek? Az avulás része, hogy ki is esnek belőle „szentek” – de ilyesmiről nem beszélünk.
*
Nem szeretem a „kánont”. Mégis, védelmére mondom: kell egy lista, hogy mi kerüljön a tankönyvekbe, a kulturális szocializáció lépcsőire, mit tanítsanak, miből legyen memoriter. (Van egyáltalán még kívülről megtanulandó vers?) Arany, Petőfi, Kemény Zsigmond, Jókai – okés, az Egri csillagoknál már rezeg a léc, ám benne van a kánonban. De ezek klasszikusok. Kötelező olvasmány, tanítják (a gyerekek unják, mert kötelező), enélkül nincs meg az irodalmi kultúra folytonossága. Szóval általában – értve a nevelődést, a kultúra folytonosságát – van értelme a kánonnak. A baj a modern magyar irodalomnál kezdődik. Itt aztán többféle kánon is van és a többféle kánon ritkán találkozik. Tán csak a kizárásban értenek egyet. Ezen túl vannak titkos kánon-tagok (Ottlik például sokáig az volt, mindenki tudta, hogy óriás, hivatalosan nem tudták.) És vannak rejtőzködő tagjai (például Kormos István). Galgóczit nem tudta hová sorolni az akkori irodalmi mérce – szociográfia, vagy súlyos regény? – aztán meghalt. Talán mára bekerült.
A közítélet kegyetlen: egy művész halála (pláne, ha korán megy el), azonnal felfelé nyomja produkciójának értékét. Szeretjük a vért és a temetőt – visszaigazoljuk a mártír festőt, írót. Néha igazságtalanul, vagyis a középszerűből a halála csinál – legalábbis egy időre – nagy művészt.
