Péntek Imre
Hallottuk már a jó szándékú nyilatkozatokat, a hamvba holt végső ígéreteket, a reménykedésre bíztató remek indokokat. Bízhatunk-e a kedv csináló erőfeszítés özönben? Persze, miért ne hinnénk a kétségtelen erőfeszítésekben? A gyanakvás végében? A gyanúsítások kifáradásában? Tulajdonságunk a végtelen türelem.
A fájdalom. Ami bennünk van. De rejtőzik. Aztán egyszer csak megjelenik. Valahogy így jártam én is. De nem részletezem. Sokan éltek, élnek együtt a kisebb-nagyobb fájdalommal. Csak ne zavarja az alkotói gondolkodást. Hát, igen. A betegség tud meglepetést okozni. Ez is része az élet nevű jelenségnek. S hány alkalommal észleltük: ma itt, holnap ott, holnapután már sehol. Próbálunk élni az emlékek játékszerével. Kezet nyújtanánk, hova is? Ahonnan válasz nem érkezik. Önmagunkkal folytatunk párbeszédet, miközben a kedves eltávozottra gondolunk. Ez is fájdalom, de nem fizikai. Az idegeinkben cirkuláló. Eljön a perc, amikor megszakad a kapcsolat. Egyik súlyos beteg barátomat hívtam fel, hogy meglátogatom. Lebeszélt róla. Maradjon meg emlékképe olyannak, amilyennek utoljára láttam. És halálával én is kevesebb lettem. Az üresség, a hiány, a néhány megmaradt fénykép, videó, pár levél, a számítógépen pár törölt e-mail. Az elcsendesülő megrendülés. A többi néma csend…A hangtalan fájdalom.
***
Valami hiányzik. Néha arra gondolok, a két világború közt milyen gazdag közege volt az alkotói barátságoknak. A szépen (csúnyán) fogalmazott, tintával írt levelek… Amelyek fennmaradtak az íróasztalfiókban. (Vagy másutt). Nem tudom, e-mailjeink vajon hova tűnnek? De egy-egy festő, szobrász megmarad (valameddig) kortársai megörökítésében. Nekünk, irodalmároknak is jut valami. Néha szomorúan (szorongva) gondolok azokra, akiket jól ismertem, s ma nincsenek sehol. Mit tehetek? (Mit tehetnék?) Megírhatom találkozásainkat, de bármi kedves sztorit, valami maradandó foszlányt, ami ködként elődereng a kollektív emlékezetben. A (kötelezően) feltett bronzplakett, emléktábla olykor csak zavar. Vagy viccelődve kérdezhetném: Mi ez a nagy átváltozás? Miféle mutatós bűvészmutatvány? Kit akar megtéveszteni vele?
Persze, nem ilyen siralmas a helyzet. Hiszen maradnak félbehagyott, vagy mellőzött művek, feljegyzések, jegyzetek, amik váratlan ajándékai lehetnek a sorsnak, vagy a számítógépnek, amin derülhet (vagy szomorkodhat) az emlékekre szomjas kedély. Igen, hova lesz a lélek? Higgyünk az isteni begyűjtésben? Ítélkezésben? Vagy tényleg van a Mindenség Urának valamiféle kertecskéje, amiben a lelkek is nyugovóra lelhetnek? Vagy kérdezgessük Shakespeare-rel: Mi álmok jőnek a halál után? Egy német író írta: Ha egyszer eltűnök innen, szeretnék eltörölni minden nyomot magam után. De ezt a szívességet megteszi az „örök jelen”.De maradjunk abban: fogadjuk el a kiérdemelt örökkévalóságot. Ha van.
***
Van-e út egy végleges világból egy végtelen világba? Ifjúságom – több okból – egy lezárt világban eszmélkedett. Hát igen, ennek sokan ismerjük az okát. Az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy miként szüntessék be a második világégést, és később pedig a hidegháború levert cövekjeit méregették, befelé éltek, nem érdekelte őket a kinti univerzum. Úgy látszik, az elmúlt évtizedekben kiszabadultunk ebből a bolygónyi „ketrecből”, bezártságból. Most, hogy gyakrabban olvasom Hamvast, kiderül: a belső történéseknek volt egy etikai vonulata, amiről nem vettünk tudomást. Az általa emlegetett létrontás természetessé vált, a kijavítással senki sem törődött. Ahogy a nyitottsággal sem, ami látást a belső körökre koncentrálta. S mostanában mintha felszakadna a függöny: kíváncsiak lettünk a körülvevő mindenségre.(Ha ő nem is. De ez sem biztos…) És a véglegesen lezártnak hitt kérdések megnyíltak…(Még emlékszem, mennyire megdöbbentettek Pascal szavai: „A végtelen térségek örök némasága megborzaszt.”
Ami hosszú ideig utópiának tűnt, sci-fi tudatnak, perifériális elemnek, hirtelen a centrumban termett. Történelmünk régi idők alig derengő idejébe eredezik, sejtéseink vannak, semmi más. A neolitikumból elindult „fejlődés” – úgy látszik – töretlen, a belső indítékok –látszólag – elengedőek voltak ahhoz, hogy fokról-fokra magasabbra jussunk, és a szüntelenül pergő ezredévek meghozták a sikert. A modern kor, ami utolért, itt van, itt liheg a nyakunkba. Ám az újabb fejlemények szinte elkápráztatnak. Miután nem találtuk a „hiányzó” láncszemet, lassan ráébredünk, a darwini fokozatos fejlődés csak illúzió. A pánspermia elmélet épp oly komolyan vehető, mint a múltunkban lejátszódó klasszikus útbejárás. Mert könnyen lehet: csak vendégek vagyunk a bolygón. Idevetődtek, betelepültek, mutánsok, génmanipulált jelenségek. S most azt is felvetette egy újabb teória: Lehetséges, egy videójáték szereplői vagyunk. Amivel játszik valaki. Nem Isten, Isten jó, a Nagy Bumm, a Teremtés elfogadható. De akkor ki? A videojáték megalázó, kiszolgáltatottságunkhoz aligha férhet kétség. Kijavításra nem gondol senki, a létrontás szétterül a horizonton. Az áldás, amire mindannyian várunk, jóideje elmarad.
Hamvas szerint „Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában…Ha védelem alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni”. Amit belül kerestünk, kívül van. Hány évig kerestük azt a biológiai lényt, amitől származunk? A mai kutatások arról adnak hírt, feltételezést, hogy hiába is keresnék, valahonnét ide származtunk, és kész. A pánspermia-elmélet mindent megold. Igaz, hogy ez csak eltolja a kérdést egy távolabbi bolygóra, akármire, de itt hiába is gyötörjük magunk, az a bizonyos darwin–lánc nem elég hihető, a görnyedt ős, aki átgyalogolt az évszázadokon, és maga magát manipulálva eljutott a mai fejlett stádiumáig, csak fikció. Itt különböző hominidák éltek egymás mellett. Mikor? A Noé előtt időben. A darwinizmus egy tétova kísérlet, amelynek nem lehetne eredménye a mai civilizáció. Akkor hát ki vagy kik voltak „őseink”? Kik voltak azok, akik hol így, hol úgy beavatkozhattak a földi biológizmus viszonyaiba? Nos, hát lehettek a marslakók, annyi irodalmi mű és film szerepelői. Vagy lehetnek azok az űrrepülők, akik itt stafétáznak felettünk, és három- négyszeres sebességgel hagyják „állva” a mi szuper gépeinket. (Ezt egy nyugalmazott amerikai tábornok közölte, „bizalmasan”.) A találkozástól, amire régóta vágyunk, értelmet kapna egy csomó érthetetlen jelenség. Az özönvíz előtti, prehistorikus építmények több tonnás alakzatai, amiket mai technikával is nehéz lenne helyére mozgatni. (Miközben ezt valakik könnyűszerrel megoldották, s csak bámulunk az illesztések hajszálpontos kivitelezésén.)
A világon szétszórt s építmények nem elég jelzések? Hányszor láttuk a Kheopsz piramis belsejét? Nagyon sokszor. És érdekes: nincsenek benne sem rajzolatok, sem semmiféle vésetek, ábrák, írások. Míg az egyiptomi építmények szinte minden parányi felületén tombolt a mesélni, ábrázolni való kedv. Egyszerűen elkápráztató az a vizuális zsúfoltság, amivel őseink megkínálnak, csak győzzük a naiv meséiket megfejteni. S „elcsípni” azokat az apró, de természetes jelzéseket, amelyek „vendégek” jelenlétéről, külsejéről, eszközeiről, tevékenységéről szólnak.
S a piramisok – akár másutt is – a feltételezések szerint valamiféle energiatermelő bázisok, amelyek az obeliszkekre vitték át az energiát. Hogyan? Mivel világítottak a sötét piramisok belsejében? Az egyik fura rajzolat egy őskori villanyégőt ábrázol?Az un. dzsed –oszlopok valamiféle „villanyoszlopok”? S ősi ábrázolásokon látunk védőruhába öltözött alakokat,akik egykor itt grasszáltak a földi tereken?
Nos, ezernyi kérdés – a válasz sehol…
De végre felszabadították az eddig rejtett (tiltott) információt, ami az ufó-kutatást övezte. Csak remélhetjük, lesz eredménye.(Egyes tudományos jóslatok szerint 10 éven belül megtörténik a találkozás.) S most sajnálom igazán, hogy bölcsésznek születtem, nem volt erősségem sem a matematika, sem a fizika. A mai költők a misztikumba pillantó elmék, lelki űrhajósok, a bensőből, nem az univerzumból hoznak hírt. Csak sajnálhatjuk, milyen kevesen tudjuk olvasni a képekbe, képletekbe írt – nekünk szánt – talán megoldást rejtő hieroglifákat.
***
Néha arra gondolok, szerencsés vagyok, hogy körülöttem jó emberek laknak. Többnyire jó barátok. S ha eljönnek, az nekem egy ünnep. Meghányjuk-vetjük a világ sorát, kénytelenek vagyunk kül/politizálni, mert (egyelőre) körülöttünk fortyognak az események. Bár valamelyik lapban azt olvastam, az orosz-ukrán meccsen a jövőben Kárpátaljára esik a figyelem. (Vagy esetleg a bomba.) És Zselenszkij nem bocsátja meg, hogy nem segítünk neki hadi táncot járni. Mi egyelőre befogadók vagyunk, főként hét végén városunkban is gyakori az ukrán szó. Feleségem rokonai Huszt környékén laknak, mi is aggódhatunk a közeli rokonokért. S legfeljebb a „kisember” nézőpontját szólaltathatjuk meg… Persze, a nagy háborúknak előbb-utóbb vége lesz, és a „kisember” szorgos munkája kell, hogy eltakarítsa a romokat, begyógyítsa a sebeket, meggyászolj az elesetteket.
Bár a magas diplomácia ott „fönn” pezseg, egymást érik a „fontos” tanácskozások, konferenciák, elhangzanak a biztatóbbnál biztatóbb ígéretek, de én már szkeptikus vagyok. Hallottuk már a jó szándékú nyilatkozatokat, a hamvba holt végső ígéreteket, a reménykedésre bíztató remek indokokat. Bízhatunk-e a kedvcsináló erőfeszítés-özönben? Persze, miért ne hinnénk a kétségtelen erőfeszítésekben? A gyanakvás végében? A gyanúsítások kifáradásában? Tulajdonságunk a végtelen türelem.
Én már látom: a „kisembereknek” nehezebb dolga lesz, mint bármikor. Ha az „eredményes” pusztítást helyre akarják hozni… Addig is tartalékoljuk szorongatott pacifizmusunkat.
