A fejedelem válaszol
„…nélküled munka az és bánat.”
Fábián István: King
Már kifogyott az alázat, Uram, ahogyan ott
vizekben kevesednek halak. Egyetlen gyászom van,
magamért, magamért fekszem hanyatt. Zuhanok
gazban, muharban, földön, hagyom, a kék ég ledöntsön.
Cigányok adnak-vesznek, gyönyörűszépek, árnyékom
árnyéknál sötétebb. De az én gyászom elfogyott,
Uram, alázatomnak ára van. Velem piacolj, ha mersz,
Uram! Kereskedj kölök Ferenccel, ez európai
lelenccel. Már árnyék vizében álló vadak,
cigányharcsák és menyhalak várják ott, Uram:
föléjük erdőt, vizeket odahozzak! Ott a csontból is
elritkult az alázat, hazának ritkuló vázat, üres
vadont kicsoda nevezne?
Nélkülem szégyen ott a vadászat, munka az ott és
bánat. Ott a szó már csak másnapos büdösség, üdvösség
és igazság döglik a nyelveken, mint a gomba.
Hűségesebb már a hazugság is ott, Uram.
Míg az embernek története van, ők lesik lovaim futását.
Végül maradtam némaságban,
szavaktól fekete fészek a szájam.
Látom paripám futását, röpít erdővel, folyóval szembe,
szolgáló vadakkal, gyerekkorommal szembe. Nyugatról el
a tengerig léptet velem lovam, és velem keletre el-
rohan a fellobogózott történelem.
Ha én, akkor tenyérbe homlok. Ha én, csak erek,
gépben elfoszló kábelek. Ha én, akkor magamra romlok.
Ha én, sem én, se más, csak a növekvő elmúlás.
Ha más, ám behangolt húrok, mikre vigyáz a kotta.
Ha más, a kulcsot valaki kilopta.
Ha én, akkor magamba fúlok.
Egy tudás van hátra, a véges szép tudása,
nem ütök senki másra!
Alattam Alföld és Mátra, fölöttem bokányi kékség.
Mintha őszben csattogó óriás ponyvát akarnék
leszorítani
hasammal, ágyékkal, térddel, mintha pitypangléghajót
akarnék őrizni iszonyatban: ne kopaszodjon! Mintha
folyók
holtágában állnék szájamig, és a sötét vízre rá-
kiáltanám a bibliát, meginduljon jobbraát meg balraát,
büdös lé ömöljék akár tüdőm ágaiban.
Így inaskodnak társaim, járnak dobozka-betlehemmel
s valami létlen fegyelemmel hitetnek országot, mi nélkül
szavaink: gyűrt ponyva, szaladó pitypang, megállt folyó.
Boldog, ki itt akarhat újat, fújhat trombitát, indulót.
1982
A FEJEDELEM KÉRDEZ
Mi az ember, Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Ülsz szomorú, bűzös bérletedben,
hosszú halálunk nézed, szemed se rebben,
ha eged haldoklik, vigasztalod.
Visszavetted minden bibliánkat,
büdös fészekké tetted a szánkat,
Téged valami kópéság rángat:
szavunk helyett reánk köpsz miatyánkat.
Jelentésekkel kövér az asztalod.
Apánk helyébe zsiványunk lettél,
bennünket sosem szerettél:
görbe és kóbor lett az ember,
meddő most minden, mint november.
Ne kérdezzen, ki szólni sem mer:
mindeneket lábai elé vetettél.
Mindeneket lábaink elé vetettél,
s íme, nem a fogak halála ez,
nem torok-, garaté. Csak az ének csorbasága lesz:
dolgozik szorgos arató, Uram, Te senki lettél!
A rajzot kezem rajzolta, szereplő benne senki.
Csontgolyóból lesz földgolyó, tanítom magam teremni.
Mint pontos célokra szélledő héja, látok.
Te nem figyelsz, hát magam vigyázok.
Figyelem eged tekintetét,
kihúzom magam, nem adsz, ország és ember nem ad,
építek magamból forradalmat.
Figyelmet és hatalmat.
És szépítem létem át-meg-át,
mint gyártmányod, kinek elé vetetted
mezőnek minden állatát.
Lábai elé vetetted mezőnek minden állatát,
így csak a himnusz fog haldokolni,
a költő csak bűzleli fiad halát,
őmaga üzemképtelen, ócska holmi.
Hát vagyok nélküled inkább: kék szemű állat,
bennem a szavak tisztán megállnak,
mondják a jelentés dalát, szebb ez,
mint gyilkosságokat megtorolni.
Jobb ez, mint minden bocsánat,
mert akármit teszek e világon,
járkálok györgy- és johannalángon
mi vagyunk örök, egyszeri álom,
a Te léted is csak én vigyázom,
Te: Nélkülem munka és bánat.
Mert akármit teszek e világon, nélküled
munka az és bánat.
[RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM VADÁSZIMÁDSÁGA:
Mi az ember Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Mindeneket lábai elé vetettél… /…mezőnek minden állatát
/…Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem…
Mert akármit teszek e világon, nélküled munka az és bánat……………………….]
2003
A FEJEDELEM HALLGAT
Uram! Már régen nem kereslek,
de segítenék neked, ha lennél.
Ha nem akarnál több lenni
a képzelhetetlen végtelennél.
Uram, te ott! mert tudom, nem itt!
Egedben mint héjától riadt baromfiak,
tikognak borzas angyalok,
de elfogytak róluk a tollhullató egek,
hol madarak lépdelnek vidáman,
ahol lehetnénk mind a hárman:
te, szolgád-én, és kettőnk felett
adományod: a hazát álmodó képzelet.
Látom, minden dunyhádat kihíztad,
a sokezer évet is hitemre bíztad, tévedtél,
talán nem is voltál: országod megvan bár,
ma már csak némult szívekben él.
Ahogy ősszel húznak az üres fellegek,
ahogy meddő földet öntöznek
örökre desztillált esők, ahogy jegek
hullanak márvánnyá símult tengerekre,
mert úrfelmutatásként földerül huncut terved,
cipeljük a reneszánsszal ránkpakolt terhet:
Lehettünk volna mi is akármi isten.
De csak koldusnyál lettünk templomkilincsen.
Most milyen jó itt. Idekint, kívül mindenen.
Hó és hideg van, és kétezerhúsz van,
nehéz volt kívül maradni, de ingemen,
ha nézed-nemnézed, átüt-átsüt a szívem.
Most ma van és most van és pengés jelenidő
és őzek vonulnak a ködben szelíden,
országvesztésben vagyunk és egy állatszelidítő
ostorával csördítesz ránk, megbomlott arcú isten.
Fejedelem voltunk Uram, mi ketten,
tetten nem is ért volna senki,
ha nem fedem pauszpapír arcom arcodra:
minket együtt kell most már eltemetni.
[RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEM VADÁSZIMÁDSÁGA:
Mi az ember Uram, hogy úgy felmagasztalod?
Mindeneket lábai elé vetettél s a mezőnek minden állatát alája rendelted… /
…Hogy köszönjem meg Uram, hogy a vadászok tőrétől lelkemet kiszabadítottad?
Amikor azonban én vadászom, ellenségeim reám vadásznak. Törd össze tőreiket…
/…Munkára születtem, munkában telik gyönyörűségem…
Mert akármit teszek e világon, nélküled munka az és bánat……………………….]
2020
