Egy erdélyi történelmi egyház a főváros vallási életében (1869-1949)
Retkes Attila kötete
„Magyar zenetörténész, közgazdász, kulturális szakember, politikus” – olvasható a Wikipédiában a szerzőről, akit sokan csak egyik vagy másik minőségében/funkciójában ismernek. Talán meglepő a szócikk következő információja: 2011 óta az unitárius egyház budapesti egyházközségének presbitere. Újabb információkhoz a Zwingli Protestáns Kiadónál a közelmúltban megjelent könyvének bevezetéséből jutunk: a Debreceni Református Hittudományi Egyetem három féléves teológia minor képzésének elvégzését követően 2018-ban (summa cum laude minősítéssel) megvédett doktori disszertációja jelent meg (mint írja, „a legszükségesebb, minimális változtatásokkal”) könyv alakban.
Mintegy másfél évtized zenetörténészként megszerzett tudományos és kutatásmódszertani tapasztalatai kamatoznak ezúttal az egyháztörténet területén. Pontosabban, a korábbi történészi és kutatói gyakorlaton túl a publikációs tanulságok is éreztetik hatásukat: a tudományos igénnyel megírt munka egyúttal eleget tesz az olvasmányosság íratlan elvárásának is. Ennek köszönhető, hogy potenciális érdeklődői korántsem egy szűk rétegből várhatók, és bizonyos, hogy a könyv végigolvasása intellektuálisan felvillanyozó hatású.
Korántsem meglepő, hogy a hét fejezet közül az első tűnik a „legszárazabbnak”: a Történeti előzmények tárgyalása ugyanakkor kétségkívül elengedhetetlen. Itt még hozzá kell szokni a „terminológiához”, olyan kifejezésekhez, amelyek át- meg átszövik a később tárgyaltakat, ám akkor már – immár konkrét jelentéssel – ismerősként tagozódnak bele a szövegbe (például keblitanács). A következő két fejezetben a vizsgált időszakon belül a Budapesti Unitárius Egyházközség történetét két korszakra tagolja: az első határait 1876 és 1899 jelenti, a másodiké 1899-től 1948-ig tart. Az alcímben megjelölttől eltér a kezdőpont, s nem véletlenül: 1868-69 azt jelzi, hogy mikor jelentek meg unitáriusok Pest-Budán, ezt a Történelmi előzményekben tárgyalta, csakúgy, mint az első pest-budai unitárius istentisztelettől a leányegyházközség kialakulásáig tartó időszakot. 1876-ban kezdődik meg az anyaegyházközséggé alakulás folyamata – és itt már igen résen kell lenni a figyelemnek, másként könnyű belegabalyodni a szervezeti és személyi kapcsolatok összefonódásának hálójába az erdélyi és pest-budai (később: budapesti) intézményeket illetően.
A jogosnak tűnő kérdést, hogy a 19. század második felében miért tűnhet különlegesnek az unitáriusok helyzete-szerepe a további négy új kisegyházhoz (nazarénusok, baptisták, adventisták és metodisták) képest, az Összegzés című rövid zárószakaszban válaszolja meg Retkes Attila. Az eltérést abban látja, hogy míg a többiek „kisebb csoportjai külföldi (vagy Nyugatról hazatért magyar) misszionáriusok hatására jelentek meg a fővárosban”, a budapesti unitárius közösség „nem valamiféle vallási ébredés, hanem történelmi-politikai tényezők hatására szerveződött meg”. Mivel pedig a erdélyi unitárius egyháznak ekkor már három évszázados múltja volt, kialakult hétköznapi vallásgyakorlattal rendelkezett, s az főképp nem elhanyagolható szempont, hogy liturgiája magyar nyelvű volt.
Retkes Attila írása jótékonyan korrigálja az olvasó magyar történelmi ismereteinek apró hiányosságait, így a vallás-tematika művelődéstörténeti beágyazottságot kap. A lapalji jegyzetek egy részében a forrást jelöli meg, míg máskor mini-portrékkal hozza emberközelbe a korszakot, anélkül, hogy megtörné a főszöveg ívét. Egy-egy név gyakori előfordulása pedig „súlyozza” a szereplőket, s bár sajnálatosan nélkülöznünk kell a képi illusztrációt, az olvasó óhatatlanul is megteremti magában/magának egy-egy tisztségviselő „alakját”.
A negyedik fejezet Józan Miklósnak állít emléket, felidézve különböző funkciókban betöltött sokrétű tevékenységét.
Retkes Attila munkájának nagy érdeme, hogy történészi tapasztalatai és tiszteletet parancsoló forrásanyag-ismerete birtokában értelmezi az adatokat-tényeket, tehát megalapozott következtetéseivel ténylegesen tájékoztatja olvasóit – ugyanakkor elkerüli a hipotézisek hívságos kísértéseit; tehát, mintegy tényként fogadhatjuk el az általa leírottakat.
Elkötelezettsége és felelősségérzete olyan apróságokban is megmutatkozik, mint hogy korrektül elszámol az emberi gyarlóságokkal, ám nem taglalja a kellemetlen-kínos szituációkat, hanem jegyzetekben feltünteti a forrásanyagot, ahol kielégíthető a konkrétumok iránt felébredő kíváncsiság. A nemesebb kíváncsiságnak, mondhatni, érdeklődésnek is ad további támpontokat, ráirányítva például a figyelmet arra, hogy az unitáriusokkal szimpatizáló Jókai a torockói unitáriusok emberségét, hősies küzdelmét örökítette meg – Retkes kritikus értékelése szerint „erősen idealizált képet” festve – az Egy az Isten című regényben.
Önállóan is izgalmas olvasmány az ötödik fejezet, amely a Budapesti Unitárius Misszionáriusház történetét ismerteti, a kezdetektől az államosításig. Sajátos érdekességét az adja, hogy itt már magasabb szinten mutatkoznak meg elképzelésbeli különbségek; a változó történelmi időkben más-más felhangot kap az önállósodás kérdése. Ebben a fejezetben Csiki Gábor korszakos jelentőségű munkája kap részletes elemzést.
Jóllehet, a cím és az alcím a fővárosra fókuszál, értelemszerűen országos képet kell kapnunk (s kapunk is), hiszen a fővárosi leány- illetve anyaszervezetek munkájának része (és eredménye) az országos „hálózat” kiépítése, az unitáriusok különböző szervezeti egységekbe tömörítése. A szórványélettől az egyházközösség kialakulásáig vezető utat járhatjuk végig a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközség történetének végigkövetése során. S nem lehet véletlen, hogy ahogyan közeledünk időben, úgy törnek felszínre mind nagyobb számban a mindennapok – személyeskedést sem nélkülöző – apró-cseprő mozzanatai. Mintha a nagy áldozatokat igénylő hőskor eredményei eleve adott keretté merevedtek volna…
Unitáriusok önmagukban és más felekezetekkel való kapcsolataikban; a vallás megtartó ereje a megpróbáltatások különböző formái között, háborúban és békében – ilyen szempontok is át- meg átjárják az egyes fejezeteket. És végigkövethetünk megannyi kísérletet, amely egy-egy megcélzott rétegre irányította a figyelmet. Egyháztársadalmi szervezetek alakultak, ifjúsági egyesület, leányegyesület, nőmozgalom, iparosok és kereskedők érdekérvényesítő törekvései – megannyi kísérlet, amelynek sikerében oroszlánrésze volt egy-egy nagyhatású, karizmatikus vezetőnek, s amelynek sikertelensége néha épp ilyen személyiségek hiányában rejlett.
Nyolc évtizednyi kalandozás, a hazai kultúrtörténetben – és a jegyzetanyagnak hála, megannyi útjelző, hogy merre érdemes élményszinten finomítani történeti tudásanyagunkat. A muzsikus-olvasó pedig csak azt sajnálhatja, hogy a doktorandusz-hallgató nem tett engedményeket a zenetörténésznek, vagyis, hogy nem kaptunk tájékoztatást az unitárius egyházzene sajátosságairól, jellegzetességeiről – akár csak jegyzetanyagban, vagy a kötet számára elkészített függelékanyagként.
Zwingli Protestáns Kiadó, 2019.
