Verslavina
Jópofa játék, nagynevű költőink kedves, ártatlan, gondolatösszegző csiki-csukival szórakoztatnak minket.
„Szabó T. Anna 2016 januárjában osztotta meg Facebook-oldalán költőtársa, Lackfi János negyvenedik születésnapjára írott versét. A megszólított versben válaszolt, és innen csak kapkodta a fejét az internet népe. (…) Kiderült, hogy a negyvenéves nők és férfiak legfontosabb párkapcsolati dilemmái ugyanúgy versek segítségével fejezhetőek ki leginkább, mint az ifjú szerelmesekéi.
A játékosan komoly versek közül most kiválasztottuk a legjobbakat „ – Nyáry Krisztián előszavából való az idézet, mellyel felkonferálja a #verslavina közösségi verseseményből készült antológiát. Láthatjuk a dátummegjelölésből is, rekordsebességgel megjelent könyvről beszélünk, már áprilisban be is mutatták a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
A könyvkiadás máskor, akiknek volt már szerencséjük a kulisszák mögé tekinteni, jól tudják, általában lassú, hónapokat, olykor éveket is felemésztő folyamat. Elolvasva a kötetet, nem érezzük azt az elsöprő, lavinaszerű költészeti értéket, ami indokolná, miért kellett ilyen rekordsebességgel piacra dobni ezeket a verseket. Aktualitását feltehetőleg a nagy figyelem, a mérhető érdeklődés adja. Az egyébként is nagy népszerűségnek örvendő költők versei a legnagyobb közösségi oldalon költészeti berkekben régen (vagy sosem) látott olvasottságot értek el, pedig nem is valami divatos újdonságról, hanem klasszikus szellemben írt opusokról beszélünk. Logikusnak látszik hát a kiadó döntése, hogy meglovagolja snowboardján a zúduló lavinát (ha ilyet lehet, és ez nem puszta képzavar), és gyorsan pénzre váltja a Facebook-nézettség alapján már előre borítékolható sikert.
Ezek a versek közérthetően, általában hagyományos, már a középiskolából ismert (tehát a nagy olvasói átlag számára is prototipikusan versszerű) formákban íródtak, feszes rímelésűek, sorhosszúságúak, de könnyeden humorosak, lazák és legtöbbször azért (sajnos nem tudunk ettől teljesen elvonatkoztatni) igen közhelyesek. Könnyedségüket, közérthetőségüket pont ebből nyerik, hogy olyan sztereotip figurákkal (negyvenes nők és férfiak sablonos formáival) játszanak el („A macsó, mire negyven, megy előre, / a nagy pénzt hajtja, holott vagyonos” – 10. ; „A férfi, ha negyven caplat ki a tóra, / s bár csípi a szúnyog, ő dafke pecáz” – 9.) vagy éppen közbeszédben forgó életvezetési tanácsokkal („Csak magamnak akarok már / tetszeni: / ki mit gondol, nem érdekel, / ezt neki” – 22. ; „Hallod-e, te negyveneske, / mi megesett, meg van esve” – 23.), melyek ismerete minden átlagolvasó (internetező) számára közkincs. Azért olyan népszerűek ezek a versek, mert nem rejtenek magukban általában semmi követhetetlent, távolit, jópofán reflektálnak a fent említett valóságelemekre, van bennük némi ironikus távolságtartás, de, ha az olvasónak úgy tetszik, nettó igazságként is olvashatja őket, népnevelésnek lehet részese, vagy nosztalgiázásnak (közös élmények, gondolatok kedélyes újraélésének).
Nem hinném, hogy most derült volna ki, hogy a versek alkalmasak, akár középkorúak „párkapcsolati dilemmáit” is kifejezni, sokkal inkább a közízlés szerint, és annak törzsasztalánál történt most ez a rácsodálkozás. A szerzők számára ezek a versek, felteszem, szintén csupán játékosan komolyak, látszik rajtuk, hogy tényleg a játék könnyed szellemében készültek, viszont komolyan véve a formát, valamint egymást, a játékpartnereket, igazodva a másikhoz, szellemesen reflektálva egymásra, hozzátéve az előzőekhez. Többségükben, néhány kivétellel, nem önmagukban érdekes művek, inkább csak profi költők izzadtságmentes ujjgyakorlatai.
Amivel ennél többé válnak olykor, azok a kapcsolódási pontok. Végigkövetünk egy sztereotípiát annak minden lehetséges tulajdonságával, majd rögtön jön egy következő vers, ahol ennek éppen az ellenkezője igaz, például hagyományos férfi szerepeket olvasunk, de ugyanezeket a megállapításokat nőkre vonatkoztatva is látjuk, sőt összegzésképpen egy harmadik versben felbomlik a nemi különbség, és férfi vagy nő helyett az „ember” tulajdonságai összegződnek (l. 13-14-15.). Vagy, ha az örök gyerekként viselkedő férfit szapuljuk („végül úgyis gyermeked lesz” – 37.), amiért csak a gond van vele, a következő versben már arról olvashatunk, hogy ebben azért a nőnek is szerepe van, ha egy férfi ilyen szinten ragad meg egy kapcsolatban („de akkor tűrd is, ha bajodban / ha menni kell, magadra hagy.” – 38.). Hasonlóképpen tablózzák végig a versek a szexualitást is, nemcsak arról beszélnek, hogy nőt szeretni milyen egy férfinak vagy fordítva, hanem játékba hozzák a többi lehetőséget is. Boldogságnak és szenvedésnek is beállítják a középkorúak életét. Lehetőségként vázolják a mindenáron való küzdést, maradást, de az azonnali menekülést is. Összességében tehát, ha egy versben éppenséggel egyetlen szerep próbáltatik is ki, a következők úgy igyekeznek rákontrázni, hogy teljes kép rajzolódjon ki az adott témában, ezzel ironizálódnak a lózungszerű kijelentések, sztereotip szerepek. Viszont ez a versjáték, bár megkérdőjelezi saját állításait, mindkét beszédaktus nagyon direkten, kiszámíthatóan van jelen benne, azért ennek ellenére is olykor képes megmosolyogtatni (ezt önmagában unó) olvasóját (is).
A versek izzadtságmentessége együtt jár némi szakmai kidolgozatlansággal is, többször fennakadhat az érzékenyebbek füle néhány rosszabb rímpáron, és tekintve, hogy ezek a versek leginkább rímelésre vannak kihegyezve, ez igen zavaró is tud lenni, bár több a pontos rím, de ilyen versekben a félresikerültek nagyon kitűnnek (ld. partidrog – mártirok; ribanc – zuhansz; csikk – virít; kell szemüveg – szépeszüket). Szinte bármelyik versbe belenézhetünk, egy-egy nyögvenyelős rímpárt mindig találni fogunk, bár a Facebook közegében talán nem is szükséges, hogy esetleg még a mássalhangzók harmóniája, vagy a szótaghosszúság is stimmeljen, a nagyközönség sem white-fülű, és annyira fogják szórakoztatni a kreatív rímek (l. hobbik – hobbit ’a tolkieni, törpe méretű, szőrős lábfejű lény értelmében’), gordiuszit – orra-puszit stb.), hogy fel sem tűnnek majd nekik a gyengébben sikerültek. Ahogy az sem, hogy a verssorok ritmikája is meg-megdöccen olykor. Könyv formájában (elnyerve az „örökkévalóság” presztízsét) azonban már számon kérhetők volnának ezek az egyébként nem apróság jellegű, zavaró tényezők.
Összességében azért jópofa játékról van szó, nagynevű költőink kedves, ártatlan, gondolatösszegző csiki-csukival szórakoztattak minket, nem ítélhetjük meg őket ujjgyakorlataik, alkalmi Facebook-verseik alapján. A fent említett anyagi okokból a könyv gyors kiadása is érthető, (attól még) méltó mementó lett egy érdekes kortárs költészeti eseménynek. Mégis, nem árt szemünk előtt tartani, és azt is propagálni (természetesen ebben a kiadónak van a legnagyobb felelőssége), hogy a kortárs költészet nem itt tart (hacsak nem „fokozzuk le ide”), és lényege, esetleges (megkérdőjelezhető) haszna nem az ilyen szórakoztatásban rejlik elsősorban. A befolyt bevételeket pedig remélhetőleg néhány másik, talán kevésbé népszerű, de jelentősebb alkotás kiadásába forgatják vissza, amiket majd ugyanilyen elánnal fogadnak el, akár kutatnak föl, és jelentetnek meg.
#verslavina – A nő meg a férfi. Athenaeum Kiadó, Budapest, 52 oldal, 2490 Ft
