Trieszt, Monarchia
Trieszt 1900 körül a Monarchia harmadik legnagyobb városa volt
Azt olvastam az út előtt, hogy Trieszt 1900 körül a Monarchia harmadik legnagyobb városa volt. Igen! Nem Prága, nem Zágráb, nem Brno, nem Pozsony, nem Kolozsvár: Trieszt! De ez csak azt lepheti meg, aki még nem volt ott. Hatalmas paloták szinte minden utcasarkon, négy, öt, hat emeletig nyúló pompás épületek jelzik, hogy volt itt pénz, vonzóerő, hatalom. Trieszt volt a Monarchia legnagyobb kikötője.(…) Láttam már sikátorokat. Budapesten is vannak meghökkentően keskeny utcák (például a Várban is van egy). Jéna is helyenként „sikátoros”. De olyat még, olyan mediterrán utcaszerkezetet, mint itt, soha ezelőtt nem láttam.
Első rész
Az élmények sora már az éjjeli buszúton elkezdődött. Éppen megpróbáltam volna alvásra kényszeríteni magam, amikor egyik buszvezetőnk bemondta, hogy Szlovéniában katasztrófahelyzet miatt az összes autópályát lezárták, úgyhogy aki Ljubljanában akart volna leszállni, hát az így járt (Mariborban kitették az érintetteket; hogy mi lett velük, arról csak képzelődni tudok). Mi többiek Ausztria felé kerültünk. Ránéztem gyorsan a netre, milyen időt írnak Triesztre, és megijedtem, megrémültem, elszomorodtam és felháborodtam: esőt. Ráadásul nem holmi röpke záport, nem vihart, hanem „heavy rain”-t, egész délelőttre „90%-os valószínűséggel”.
Nem tudom, emiatt nem tudtam-e aludni, vagy egyébként se tudtam volna. Tény: úgy hiszem, egyetlen percet sem aludtam. Ezt abból gondolom, hogy folyamatosan figyeltem magam, alszom-e már, és bár a figyelmem csakugyan elkalandozott (pl. amikor megpróbáltam egytől fölfelé számolni, azt remélve, hogy ha nem megy tovább, akkor már biztosan alszom), de végig „eszméletemnél” voltam: tudtam, hogy nem alszom. El is gondolkodtam az eszmélet (az öntudat) mibenlétén. Merthogy paradox. Csak addig létezik számunkra, amíg tudunk róla.
Nagyjából egy körül föladtam. Most már — véltem — úgyis rövidesen megérkezünk, minek aludni. Inkább figyeltem az utat, amely kiábrándító volt (úgy esett, mintha dézsából öntötték volna; ha ilyen idő lesz Triesztben is, én el sem fogok mozdulni a buszvégállomásról, nesze neked betervezett 20 kilométeres gyalogtúrák…). Olyan szomorú lettem, hogy eszembe is jutott: Trieste az majdnem „triste”, azaz szomorú. Ez egy kiábrándító túra lesz. (Mindenesetre tízpercenként ránéztem az időjárás-jelentésekre, és próbáltam fölcsipegetni a reménymorzsákat, melyekből a legnagyobb és legfontosabb az volt, hogy esni igazából nagy valószínűséggel csak délelőtt fog; délutánra, estére már talán egész szép idő lesz.)
Hála Istennek (és az ausztriai kerülőnek) bő két órát késtünk; rémes lett volna szakadó esőre érkezni fél háromkor. Háromnegyed ötkor szálltam ki, és… Nagy örömömre csak cseperészett. Viszont kíméletlenül erős szél fújt. No de… Mégiscsak itt vagyok, már látom is azokat a gyönyörű Monarchia-kori házakat, hú de jó! De jó itt lenni, de jó _máshol_ lenni!
Azért egy negyedóra lelkierőgyűjtésre szükségem volt a vasútállomáson (a Trieste centrale ott van a buszpályaudvar mellett, de tágasabb és melegebb volt amannál), ám aztán friss lendülettel nekivágtam a szeles, esős trieszti hajnalnak.
Először a leendő szállásomat kerestem föl (természetesen bejutni még nem tudtam, csak biztosra akartam menni, hogy könnyen megtaláljam majd), aztán irány a belváros. Az első fotót rögtön a Canale Grandén lőttem el, mert gyönyörű volt a kihalt városban a fények tükröződése. Meg hát az épületanyag. Pest? Bécs? Azt olvastam az út előtt, hogy Trieszt 1900 körül a Monarchia harmadik legnagyobb városa volt. Igen! Nem Prága, nem Zágráb, nem Brno, nem Pozsony, nem Kolozsvár: Trieszt! De ez csak azt lepheti meg, aki még nem volt ott. Hatalmas paloták szinte minden utcasarkon, négy, öt, hat emeletig nyúló pompás épületek jelzik, hogy volt itt pénz, vonzóerő, hatalom. Trieszt volt a Monarchia legnagyobb kikötője.
Bolyongtam tovább. Tengerpart, főtér, kihalt, üres utcák, egy szedelőzködő fekete takarító a főtér egyik éttermében, egy hajnali futó a part mellett volt minden társaságom. De szépen lassan világosodni kezdett, és az eső is szünetet tartott. Megindultam újabb ismeretlen utcák felé, és ahová eljutottam, ott az állam is leesett.
Láttam már sikátorokat. Budapesten is vannak meghökkentően keskeny utcák (például a Várban is van egy). Jéna is helyenként „sikátoros”. De olyat még, olyan mediterrán utcaszerkezetet, mint itt, soha ezelőtt nem láttam. A sikátorok egymásba nyílnak. Elképzelhetetlen, hogy autó följusson ezekre a részekre. Csak a motor. (Most értettem meg, miért olyan népszerű Olaszországban a motor.) Ahogy följebb mentem (hiszen ezek az utcák erősen lejtenek, és itt-ott lépcsősoroknak kell segíteniük a haladást), egyre megdöbbentőbb látványok tárultak elém. Milyen lehet lakni egy ilyen házban, ahol egy méterre van a szomszéd ablak? Kik élhetnek itt? Milyen világ ez? Eszembe jutott a mondás, hogy xy-nal nem találkoznék egy sötét sikátorban, és elképzeltem, hogy bizonyos helyeken éjszaka csakugyan rémületes lehet egy ilyen szűk utca: nem lehet elfutni.
Futni persze lehet, mert a zegzugos labirintusban bolyongva többször is szembetalálkoztam ugyanazzal a hajnali futóval, rendre rá is mosolyogtunk egymásra.
Ez a rész (utólag rákerestem a térképen: Cavana-negyednek hívják) a legkevésbé sem bécsies, pesties, monarchiás. Vagy ha monarchiás, akkor ez egy merőben másik arca a Monarchiának, egy mediterrán arc. És ez lehet az igazi, az ősi Trieszt.
Még a vasútállomáson megnéztem, hogy 7:28-kor indul egy vonat Miramaréba (eredetileg gyalog akartam megtenni az öt kilométeres utat, de az eső keresztülhúzta a tervemet), így visszagyalogoltam a városközpont másik végébe, annál is inkább, mert megint egyre jobban rákezdett, és abban reménykedtem, hogy pár kilométerrel arrébb talán egy picit jobb idő van. Útközben láttam ezt a szomorú, elárvult macit, mely a kíméletlen esőben még számkivetettebbnek hatott, mint napsütésben hatott volna.
Számításom nem vált be. A vonaton ugyan remek szárazság volt, de amikor leszálltam Miramaréban, szakadó eső fogadott. Annyira ömlött az eső, hogy nem is indultam el a kastély felé. Csak álltam és vártam az állomáson, és kémleltem az eget, amely azonban reménytelenül szürke volt, amíg ellátott a szem. Egy-egy világosabb foltban reménykedtem, hátha azok már a kiderülés jelei, de nem… Csak szakadt, és szakadt, és szakadt. Hangulatomhoz idomultak a török idegenek, akik tőlem akarták megtudni, melyik vonat megy Triesztbe, de úgy tűnt, a törökön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek. Pedig jó lett volna legalább beszélgetni egy kicsit.
Kilenc körül (tehát bő egy órán át csak várakoztam) elegem lett. Kilenckor nyit a kastélymúzeum. Akár esik, akár fúj, most már nekiindulok. Úgy képzeltem, könnyen odatalálok majd, és valóban odataláltam, de a kastély parkjának lenyűgöző méreteit, zegzugosságát, hangulatának átütő erejét csakis alábecsülhettem volna. Igen, kimondom: soha nem jártam még ennyire gyönyörű parkban. Ez voltaképpen egy botanikus kert, Habsburg Miksa, a Miramare kastély építtetője, szenvedélyesen érdeklődött a növények iránt, és sok növényritkaságot telepített a parkba. Itt is igaz volt, ami a trieszti sikátorlabirintusban: a hatalmas szintkülönbségek jelentősen hozzátettek a hangulathoz. Kissé olykor a Gellérthegyen éreztem magam. A kastélymúzeum megtekintése után még bő egy órát bóklásztam föl-le lépcsőzgetve a kertben, új és új, varázslatosabbnál varázslatosabb részleteit fedezve föl.
Maga a kastély különben lenyűgöző, minden csupa dísz, drágaság, csicsa, a legfinomabb anyagok, a legdíszesebb burkolatok, a legmívesebb bútorok és csillárok és függönyök, és minden szoba a tengerre néz; engem mégis a második szintnek azon szobái fogtak meg legjobban, melyeket, miután Olaszországhoz került Trieszt, az új lakó a húszas években Art Deco stílusban rendezett be. A régi, díszes szobák (mit szobák; termek!) sokkal szebbek. De lakni talán mégis inkább ezek közt a polgári bútorok közt szeretnék.
Indultam tovább Duinóba. Ez már az eredeti tervek szerint is vonattal történt volna; Duino vagy húsz kilométerre van Trieszttől (és legalább tízre Miramarétól). Jegyet persze nem tudtam venni; egy német túrázó pár is szembesült a problémával. De az olaszoknál lazábban mennek ezek a dolgok. Van jegy, nincs jegy, kit érdekel? Sistiana-Visogliano állomáson szálltam le, ahonnan, úgy sejtettem, egy kellemes falusi séta lesz Duino. Hát nem az volt! Csupa forgalmas autóúton kellett haladnom, és az olasz szokás az, hogy a járdáknak túl sok helyet nem hagynak (egyes szakaszokon kb. húsz centi széles a járda), úgyhogy enyhén frászban voltam, igaz, legalább az eső immár csakugyan tartósan elállt.
Úgy döntöttem, hogy Sistiana alkalmas lehet ebédelésre, betértem hát egy vendéglőbe, ahol rögtön közöltem, hogy no parlo italiano, mire a pincér nagyon udvariasan mondta, hogy semmi gond, lehet angolul is, németül is rendelni, ahogy tetszik. Mondom, akkor legyen németül. Kihoztak egy német nyelvű étlapot, és onnantól a „Grazie, arrivederci”-ig csak németül kommunikáltunk. Az étel (Tagliatelle mit Eberragout) csodálatos volt. Nem bántam, hogy többet fizettem, mint egy hasonló magyarországi vendéglőben tettem volna (pedig ott se fizettem volna keveset). Egyszerű, de ízletes étel volt, jól megválasztott fűszerekkel. Elégedetten indultam tovább a Rilke-ösvény irányába.
A Rilke-ösvény egy nagyjából három kilométeres erdei sétaút a duinói vár felé. A titka a látvány. Gyönyörű kilátás nyílik innen a Trieszti-öbölre, illetve magára a kastélyra. Ez a szépség valóban olyan erős sugárzású, hogy magáról a szépségről is elgondolkodtat. Nem csordul túl? El lehet ezt viselni?
Már ekkor iszonyú sokat gyalogoltam, és még hosszú nap állt előttem, úgyhogy amikor megtudtam, hogy maga a vár még egy legalább két órás program lenne, ami miatt lekésném az utolsó értelmes időben visszainduló buszt is, tehát újra végig kellene gyalogolnom nemcsak a Rilke-ösvényt, de utána a Sistianába visszavezető utat is, lemondtam erről a programról. Vettem egy buszjegyet, és visszamentem Visoglianóba. (Csak utólag döbbentem rá, hogy tök fölösleges volt átszállnom: a busz visszavitt volna Triesztbe, kb. a szállásom kapuja elé. De az olaszok nem németek, nem ragozzák túl az utastájékoztatást, én meg még így elsőre nem ismertem ki magam tökéletesen az itteni szokásokban.)
Második rész
Éppen még négy előtt meg is érkeztem a szállodámba, hogy végre lecuccolhassak. De erről majd a második részben.
Négy előtt pár perccel érkeztem meg a „szállodához”. Azért az idézőjel, mert ez voltaképpen egy teljesen átlagos bérház volt. Pesten is ezerszám vannak ilyenek. A szálloda tulajdonképpen ennek a háznak egy lakása, szeparált szobákra bontva, recepció nélkül. Amikor megérkeztem, egy kínai fiú fogadott, nem lehetett több húsz évesnél. Elmondta, hogy reggelire öt elemet választhatok a menüből, és 7-re vagy 10-re kérhetem, ő majd felhozza a szobámba. Egyúttal elnézést kért érte, hogy mivel a házat épp felújítják, állványzat van az ablak előtt. (Már a foglaláskor megtudtam, hogy így lesz.) Aztán eltűnt, és másnap reggelig nem is láttam.
A szoba nem hagyott maga után semmi kívánnivalót. Az első dolgom volt, hogy végre letusoljak, és átöltözzem. A zuhanyzás egyébként nem ment éppen könnyen. Hipermodern zuhany volt fölszerelve, és nemigen jöttem rá a működésére, így aztán hol nagy sugárban zúdult a víz, hol meg sem tudtam nyitni, hol tűzforró volt, hol hideg, hol felülről jött, hol oldalról, hol a kézizuhanyból, majd bediliztem, mire kitapasztaltam. Egyszóval: jobban örültem volna egy teljesen átlagos, hétköznapi zuhanynak. De azért valahogy elboldogultam, és az átöltözés után tökéletesen frissnek és tisztának éreztem magamat, késznek az újabb túrákra.
Ha ez egy normális nyári nap lett volna, harminc fok és napsütés, akkor a strand felé vettem volna az irányt, hogy megmártózzam a tengerben, de erről — bár az esőt szerencsére derűs idő váltotta föl — szó sem lehetett. Úgy döntöttem, hogy elsétálok a világítótoronyhoz, a Faro della vittoriához, és fölmászom rá. Jó egy órás séta volt, többnyire enyhén hegynek fölfelé. De megérte. Triesztnek egy újabb arca tárult fel. A négy-öt emeletes paloták hosszú sora után azokat a házakat láthattam, ahol vélhetően a jobb módú triesztiek élhetnek, hatalmas, tengerre néző erkélyekkel. Elképzeltem, milyen lehet kiülni egy ilyen erkélyre, és kávézgatás közben a Trieszti-öbölt bámulni.
Ami meglepett: a torony sehogy sem látszott. Berinben a város minden pontjáról látszik a tévétorony. Pesten a Gellérthegy. Itt meg már lassan egy órája haladtam egy óriási torony felé, és semmi jelét nem érzékeltem, hogy egyáltalán létezne. Csak pár száz méterről tűnt elő. Nem egy túl szép építmény. A fasizmus korában épült, mint amúgy sok minden Triesztben. A fasiszta építészet meghökkentően hasonlít a szocialistára (vagy inkább fordítva…): monumentalitás, tömbszerűség, a finomság hiánya jellemzik. Amikor megérkeztem, megkérdezték tőlem, honnan jöttem (nyilván valami statisztikát vezetnek erről), majd, hogy lifttel vagy lépcsőn mennék-e föl. Megtudtam, hogy 232 lépcsőfok, legyen hát a lépcső. Ha már ennyit másztam eddig is, ne pont a cél előtt legyek puhány. Azért a végén már éreztem a lábamat, de a látvány kétségkívül lenyűgöző volt.
Nem volt választásom: visszafelé ugyanazon az úton kellett mennem, és így újfent felmérhettem Trieszt nem csekély kiterjedését. Célom a városközpont volt. És ahogy újabb egy óra gyaloglás után megérkeztem a Piazza della libertához, vagyis a pályaudvar előtti térhez, hogy onnan még tovább haladjak, újfent egy újabb várost találtam. Csupa fiatal, egészen fiatal, tizenéves fiú és lány lepte el a tereket, és vonultak a belváros népszerű kávézóiba, kiülős helyeire. Este Trieszt egészen hasonló egy nagyvároshoz, mondjuk Berlinhez vagy Budapesthez. Csupa terasz, nyüzsgés, falatozó, iszogató, magukat jól érző fiatalok, csupa jó arc, csupa öröm, tréfa, nevetés.
Betértem egy fagyizóba én is (ekkor már igazi nyári este volt), és vettem egy pisztáciakrémes (cremo di pistacchio) fagyit; életemben nem ettem ilyen finom fagylaltot. A pisztácia közé csokit kevertek, meg még valamit, egészen csodás ízhatást keltve.
Aztán pár percre rá újra eleredt az eső. Ha jól számoltam, estig legalább háromszor áztam el, ruhástul, hátizsákostul teljesen. Elegem volt. Kihagytam Trieszt — állítólag — csodálatos esti fényeit, és indultam haza. Egyébként is holtfáradt voltam. Nézegettem még este a térképeket, aztán viszonylag hamar ágyba bújtam, és tökéletesen jól aludtam egészen hajnalig.
Mert hát — némi dilemmázást követően — hétre kértem a reggelit. Fél hétkor fölkeltem, zuhany, új ruha, frissesség, és vártam, hogy hét legyen, és megkapjam a rendelésem: a sonkás pirítóst, a capuccinót, a csokis croissant-t, a mentes vizet és a banánt.
De a fiú nem jött.
Negyed nyolckor ráírtam, majd fél nyolckor újra. Idegesített, hogy nem tudom sehol személyesen elérni, amolyan fantomszemély, nincs itt recepció, nem tudok hol kérdezősködni, csak ez a virtuális tér, a bookingpontcom csetoldala.
Végül csak válaszolt. Kiderült, hogy egyszerűen elaludt, nagyon szégyelli magát, és ha jó úgy, nyolcra tudja hozni a reggelit.
Sajnáltam, borzasztó rossz lehet ez neki. Elhatároztam, hogy semmiféle bosszúságot nem fogok mutatni; igazából nekem jobb is nyolckor a reggeli, mint hétkor. És nyolcra csakugyan meghozta. Azért a németországi szállodai reggelikhez ezt nem hasonlítanám, de kétségtelenül nyertem belőle némi energiát; a vizet és a banánt pedig eltettem a hazaútra, jól fog még jönni (csakugyan jól is jött).
Délelőtt már nem sok időm volt. Még egy sétát tettem, igyekeztem új részeket bebarangolni, de már megint eleredt az eső, így hamar visszaindultam.
A busz 11:30-kor indult volna vissza, de jó negyedórát késett. Zuhogó esőben utaztunk hazafelé, de ezúttal már csakugyan Szlovénián, ezen a kétségkívül gyönyörű, fejlett és kulturált, de roppant unalmasnak tűnő országon át. Épp az a furcsa mediterrán, kissé balkánias, „szomorú” íz hiányzik belőle, amely a „triste” Triesztből a legkevésbé. A rejtélyes lépcsők, a házakon száradó ruhák, a titokzatos mesék, a romantika.
Igaz, mi még csak unalmasak sem vagyunk. De azért megdobbant a szívem, amikor Lendva után átszeltük a magyar határt.