Reális metafizika

|

Naplójegyzetek 2012-ből

Első rész

 

Pozsony, 2012. július 5.         Gyermekkoromban hányszor hallottam, öreg emberek jellemzéseként: Olyan köhögős, krákogós, köpködős vénember! S akkor azt hittem, öregnek lenni annyit jelent, mint köhögni és krákogni, hogy az az öregek természetes állapota. S most, íme, én is köhögök, krákogok, köpködök, s kellőképpen vén is vagyok már, de cseppet sem érzem ezt az állapotot természetesnek.

 

Eszem szomszédol,

lelkem ajvékol, 

jön, jön a téboly –

Jól rendelték azt az istenek, hogy az ember átlagos életkora pedig 35 év legyen! Az élet meghosszabbítása csak a fulladozás s az eleven romlás (rothadás?) élményét eredményezte.

 

Július 6.          Ez hát a halálfolyamat eleje. (Igen, életünk vége felé nem valami egyszeri haláleset a részünk, hanem hosszú halálfolyamat!) Reggel kikapaszkodom az ágyból, mint valami koporsóból, s körülnézek, de csak egyik szememmel látok, a másikat valami furcsa ragacs borítja, tulajdonképpen ki sem tudom nyitni. Próbálnám elolvasni az átellenes falra kifüggesztett Seneca-idézetet, csak annyit látok belőle, hogy „nyomorult vagy”. A teljes szöveg: Ha nem vagy elégedett azzal, amid van, nyomorult vagy, még ha tiéd is az egész világ. Legyek hát elégedett én is fél szemmel, fél kézzel, fél lábbal – s lassan immár fél ésszel is, s hálálkodjam, mint Arany János hálálkodott anno:

Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig láthatám remeked,
Ezt a szép világot…

 

Elesettségemben csupa sztoikus alkotó jut eszembe. Csak hát én nem vagyok sztoikus, sohasem voltam az, nem is igen voltam boldog soha egy pillanatig sem hosszú életemben. – S Arany sem volt mindig Seneca-tanítvány, néha ki-kitört a sztoa csarnokából (aki nem tudná: a görög sztoa oszlopcsarnokot jelent). A fenti versikével kb. egy időben írta a következő sorokat is:

Szenvedek én egyben-másban,
Vén hurutban, fulladásban,
Rokkant ideggyengeségben,
Félvakságban, siketségben,
S impertinens dicsőségben.

 

Ebben az öt sorban már lefojtott lázadás is van. (Érdekes egyébként, hogy az anamnézis mennyire illik rám is! Úgy látszik, mindenki másként fiatal, de mindenki egyféleképpen öreg. Még az „impertinens dicsőség” is találó rám.)

Július 15.      Tegnap – könnyező szemmel ugyan, de – reggeltől estig olvastam: újraolvastam az Iskola a határont. A titka (most úgy látom): minden sora valóságos emberi viszonylatokról szól. Minden sora, minden jelzője, minden állítmánya. S komolyan kell venni a szerzőnek azt az állítását is, hogy „valami közöm van Rilkéhez”, s Tandoriét, aki Ottlikot jellemezve, a Negyedik Duinói elégiát idézi: „Az ellentét alapja készül itt / a perc rajzához fáradságosan…”. Ottlik valóban a próza Rilkéje, fáradságos munkával (tíz évig írta az Iskolát, de meddig írta az előképet, a Továbbélőket?) teremti meg azt az „ellentétező” (kontrapunktos) szövegfonadékot, amelyet addig többnyire csak a költői és zenei retorika alkalmazott. – Revelációként hat rám Ottlik egy-egy pontos megfogalmazása: Lili „nem ragaszkodott kicsinyesen a tényekhez”. „Kicsinyesen” – ez itt a kulcsszó. Van a hazugságnak egy fajtája, amely nem más, mint fokozott (kicsinyes) őszinteség.

Augusztus 3.         Helénke-nővérem „Helénkeségéről”. Szegény, nagybeteg, végét járó nővérem a falunkban, az ő fiatalkorában fölöttébb szokatlan Helénke nevet úgy kapta, hogy volt anyámnak egy Pali nevű féltestvére (nagyapám kétszer nősült, Pali az első házasságából maradt), aki az anyja halála után kiment Argentínába. Mikor Helénke született, éppen nálunk vendégeskedett Pali bátyám Helén nevű leánya, s anyámnak nem jutott más név eszébe, Helénnek kereszteltette újszülött lányát. A csehszlovák hatóság miden további nélkül anyakönyvezte a nevet, hisz a cseheknél és szlovákoknál ismert és használt a „Helena” (a magyar Ilonát rendre Helenára fordítják), de mikor a nővérem 1948-ban Magyarországra ment férjhez, a magyar hatóságok csak Ilonát voltak hajlandók beírni a nagy könyvbe. Így lett az otthon használt, megszokott „Helénke” név Magyarországon Ilonka. „Helénkének” a Budapesten élő nővéremet ma már valószínűleg csak én szólítom, azt pedig, hogy hogyan lett annak idején ő „Helénke”, már ő maga sem igen tudja. Az emberekkel együtt a történeteik is meghalnak.

Augusztus 4.         Érdekes tanulmányt olvastam tegnap az interneten (mert én ilyen csodabogár vagyok: örökké könnyező szemmel, azaz csaknem vakon is olvasok!), a címe: Színház a művészeti korszak vége után, szerzője Várszegi Tibor, a színházi szakember, tanár. Mintha egyenesen Milan Kunderának akarna válaszolni, aki annak idején A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája c. esszéjében elmélkedett Európa jövőjéről s tette föl a kérdést: „A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra?” Várszegi terjedelmes s bonyolult fejtegetésének a lényegét talán a következő sorok tartalmazzák: „A metafizika megszűnik spekulatívnak lenni, és újra tapasztalatokon alapszik majd. Az öt érzékszerv rabságán túllépve további, eddig kihasználatlan érzékszervek kapcsolódhatnak be a tapasztalásba, ezek felismerésével, megértésével és értelmezésével pedig kollektív szinten is egyre inkább eltávolodhatunk a létfeledéstől a lét teljessége, másképpen szólva a vakhitből az isteni dimenziók bizonyossága felé.”Az ún. tudati korszakot (amely a kultúra, a művészetek korát is magába fogja, s amelyre elsősorban a heideggeri ún. létfeledés volt a jellemző, azaz a lét helyett egyre a létezőről fogalmazott meg az ember spekulatív igazságokat), szóval a tudati korszakot Várszegi szerint megint az isteni dimenziók követik majd. S ez Heidegger és mások jövendölése után ugyan nem új a nap alatt, de új, legalábbis számomra az, ahogy a szerző ezeket a legújabb kori „isteni dimenziókat” Rudolf Steiner, illetve Albert Soesman „tizenkét érzékével” (azaz a klasszikus öt érzéken túl olyasmivel is, mint az életérzés, az egyensúlyérzés, az emberi én iránt való érzék) összefüggésbe hozza, mondván: „ A mindenség öt érzékszervvel el nem érhető teljessége a létminőség magasabb osztályába lépve szükségszerűen követeli ki további érzékszerveknek a tapasztalásba történő bevonását, ami egyúttal átértelmezi a meglévő fizikai összefüggéseket, és megismertet új törvényekkel is, ezzel együtt pedig megújítja vagy éppen – ami talán ugyanaz – realitássá emeli a metafizikát”. Nos, ez a „reális metafizika” (amelynek eredményeképpen a kultúrából állítólag megint kultusz lesz) számomra újnak, érdekesnek tűnik. Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá, mondjuk, Milan Kundera!

Augusztus 6.          Ha siralomvölgyben élünk, akkor sírnunk kell. Brósková (a szemorvosom) azt mondta, el van szűkülve a könnycsatornám (ez a csatorna meszesedés következtében épp úgy eltömődhet, mint az erek), azért van tele a szemem mindig könnyel (ezt az ellentmondást éppen úgy nem értem, mint a száraz szem-szindrómát!), s ezzel nem lehet mit kezdeni, nincs segítség. Örök sírásra vagyok ítélve. Tudván, hogy Tolnai Ottó is hasonló szembajban szenved, a napokban megkérdeztem tőle (mail-postán), hogy ő mit tesz ellene. Azt válaszolta, hogy semmit. Végig-hosszig zokogja Európát, de rendületlenül utazgat.

Augusztus 8.            A befejezettség, a teljesség isteni csodája csak néhány, magas kort megért alkotó művében szemlélhető. Ugyanakkor a teljességet reprezentáló Shakespeare, Goethe, Tolsztoj életműve mellett a fiatalon elpusztuló Rimbaud vagy Petőfi oeuvre-je ugyan torzó, de valamiképpen szintén a teljességre utalnak. – Az ATV-ben tegnap, mint valami irodalmi páncéljaival csörömpölő vén szellem a várfokon, megjelent az ezerráncú Ungvári Tamás. Tóth Krisztina volt a vendége. A magát talán magyar Reich-Ranickinek képzelő író körülbelül ilyen faramuci módon dicsérte a vendégét: „Árulja el nekem, hogyan kerülhetett egy ismeretlen valaki a frankfurti könyvvásár fősátrába, hogyan fordították le németre, s hogyan válhatott világszenzációvá?” Aztán végül kisütötte, hogy bizonyára Nádas Péter utószava a siker magyarázata.

Augusztus 9.       Tegnap valami véget ért a magyar vízilabdában: a magyarok (Kiss Gergő, Kásás Tamás, Szécsi Zoltán, Madarász Norbert és mások, akik az utóbbi években a tévének köszönhetően szinte már személyes ismerőseimmé lettek) 11:9-re elvesztették a negyeddöntőt. Az olaszok verték meg őket úgy, hogy Kiss Gergőék egy percig sem remélhettek. Velem együtt ők is mehetnek nyugdíjba. – Már azt hittem, a pokolszivárvány végképp kitakarodott a szememből, de nem: Szécsi Zoltán honlapját böngésztem a neten (az tűnt föl, hogy a bak jegyében született, 198 cm magas, s hogy valamikor, 2004-ben összeverekedett a szurkolókkal), mikor megint bevillant a szemembe a pokol. Néztem a képernyőt és nem láttam, csak a felét. S bár tudtam, hogy kb. fél óra múlva elmúlik a baj, elfogott a pánik. Ezt az őrületet nem lehet megszokni. Kikapcsoltam a számítógépet s a tévét, pedig 19,40-kor még a női vízilabdát is meg kellene néznem: Drávuczék a spanyolokkal játszanak. – A szememből változatlanul patakzik a könny, most kétszeresen is, mert Risztov Éva megnyerte az úszó maratont (10 km), és az örömtől sír az egész ország. Sírok én is. De én nemcsak az örömtől!

Augusztus 11.           Mindenkinek a legfőbb munkaeszköze mondja föl a szolgálatot legelőbb. Nekem a szemem. Gondolatban sorra veszem a világirodalom vak költőit. Mindjárt az elején ott van, ugye, Homérosz. Na jó, de az ő idejében kicsit még mindenki vakon, azaz emlékezetből énekelt. Aztán Milton. Már negyvenegy éves korában elveszti a szeme világát. S még vagy huszonöt évig ír, úgy, vakon. Az elveszett paradicsomot, A visszanyert paradicsomot és a Sámsont már vakon írta. Hihetetlen! Hogyan jegyezhetett meg annyi adatot? Komputer-agya volt? Csak úgy képzelhető el a dolog, hogy Deborah, a leánya (akinek az irodalomtörténetek szerint tollba mondta a műveit) bizony nemcsak írnoka, hanem társszerzője is volt a költőnek. – S vak volt félig Joyce is, nagyítóval írt, olvasott. Az is maga lehetett az őrület.

Augusztus 12.         Csak nem elhagyni magamat! Dolgozni kell vakon is. Ha nem akarsz öngyilkos lenni, minden nap legyen munkád!, mondta anno Voltaire. Ma Karl Popper „nyitott társadalmát” és ún. kritikai racionalizmusát tanulmányoztam. Soros György azt mondta valahol, hogy ő egyebet sem tesz, mint próbálja gyakorlatba ültetni Popper filozófiáját. Hát igen, minden Krisztus mellé kell egy Szent Pál, minden Marx mellé egy Lenin, szervező géniuszok nélkül a filozófia puszta filozófia marad.

Augusztus 14.          Tegnap beolvastam Cselényi Lacinak a telefonba Milton A vak szonettjét (Cselényi is régen szemproblémákkal küzd, nagyítóval olvas, ír, mint Joyce), s erre Laci barátom felsikoltott: Pilinszky! Mármint hogy úgy olvasok verset, mint Pilinszky. Olyan fejhangon, panaszosan.

Lázongok halkan. Ám vigaszt talál
Türelmem és szól: ,,Senki sem viszen
Méltó munkát Elé. Csak tűrd szelíd
Igáját, úgy a jó. Hisz Ő a szent
Király. A szárazföldön és vízen
Sürögteti szolgái ezreit,
S az is cselédje, ki csak vár s mereng.”

Így Milton. De hiába olvasom, az én „türelmem” nem talál vigaszt. A „vakon várást és merengést” kellene megtanulnom, igaz, Az elveszett paradicsomban Milton sem igen „vár és mereng”. Sokak szerint az eposza főhőse nem is annyira a „Szent Király”, azaz Isten, hanem a lázadó Sátán, azaz  maga Milton (s messziről persze Cromwell is). El nem tudom képzelni, hogy a mű megjelenése után a papok hogyan hagyhatták a költőt életben! – Azt mondja Cs. Laci, hogy újabb verseimet olvasva egyre az jár a fejében, hogy: szükséges-e vajon mindenről verset írni? Persze, hogy nem szükséges, mondom én, de a költő úgy dolgozik, mint az evolúció: végtelen nagy hibaszázalékkal, azaz pazarlóan. Nem tudhatja, mikor ír remekművet, az irodalomtörténeti szelekció mit szór műveiből az enyészetbe, s mit hagy meg. Leír tehát mindent, ami eszébe jut.

Augusztus 15.            Még egyszer az evolúcióról! Hallom, hogy a magyar libatenyésztők 15 milliárd forintra perlik a Négy Mancsot, mert ez utóbbi ténykedése eredményeképpen betiltották a libatoll-tépést, s ebből nekik ennyi meg ennyi káruk származott. Igen, erről az oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot, de más vetülete is van. Nevezetesen a Négy Mancs problematikus, mindenképpen elgondolkodtató logikája. Mert az erőszak minden formájának az elvetéséből végső soron a természetes kiválasztódás, a haladás, az evolúció elvének a tagadása következik. Arról nem is beszélve, hogy aki a létfenntartáshoz szükséges kvázi-erőszakot is be akarja tiltani, az tulajdonképpen maga is az erőszak eszközével kíván élni.

Augusztus 23.          Kivettem az Akadémia könyvtárából Beneš Emlékiratait (Edvard Beneš: Paměti I – III, Volvox Globator, 2008), verset írok a hírhedt cseh politikusról, persze inkább afféle paszkvillust. Nem tudom, mennyire sikerül majd a témát s a mostani olvasmányaimat (az Elveszett paradicsom látomásos, monumentális intellektualizmusát, Iuvenalis vitriolos nyelvét és Seamus Heaney átmitologizált, transzcendentált politikumát) egybeszőni.

Szeptember 3.          Valamikor, még 1992-ben elkezdtem írni egy verset, Haláltánc címmel, először a második világháborúról, Hitler és Sztálin élet-halál-harcáról, és Európa háború utáni alakulásáról akartam számot adni, az egészet Bosch Pokol-képébe és James Joyce Ulyssesébe inszcenálva, aztán lassan tisztult a szín, a 47-es kitelepítésünkre szűkült a horizont. A mai változatban Leopold Bloom, a fanyar theatrum mundi rendezője (de inkább hoppmestere) a „Sztálin-apánkat” kereső Benešt a fogadónak álcázott pokolban Hitler és Sztálin asztalához ülteti mint a trinitás teljes jogú tagját, mondván, hogy:

Csaló polgártárs, ön a trinitás

harmadik telj-jogú tagja,

csalásban s gyűlölködésben

(a diktátorokra mutat)

bármelyik lehet az apja.

 

Közép-Európa háború utáni elrendezése ugyanis legalább annyira Beneš (a „kis francia sakál”) műve, mint Hitleré és Sztáliné. Szóval úgy tűnik, sikerül befejeznem a húsz évvel ezelőtt elkezdett verskompozíciómat. Ez is ritkaság, hogy a szerző kétszer belelép ugyanannak a műnek a folyójába.

Szeptember 6.       Nem lesz az én szemműtétemből semmi (október 23-ra kaptam időpontot), meg vagyok fázva, náthás vagyok, köhögök, így nem fekhetek föl a műtőasztalra. E., a feleségem hozza a hírt, hogy meghalt A. Vali (kollégák voltak valamikor a rádióban), tüdőgyulladás vitte el. Eddig ha azt hallottam, idős volt, tüdőgyulladást kapott, meghalt, sohasem gondoltam magamra, most (október 6-án belépek a 78. életévembe) egyre a 79 éves Jókai és Korányi doktor jár eszemben: 79 év és tüdőgyulladás, mit mondjak még! – mondta az orvos Jókai betegágyánál. Memento mori! – mit mondjak még?!

Szeptember 7.         Örök talány a számomra, hogy bizonyos költőfajta miért nem kell a magyar olvasóknak. Például Gottfried Benn. Életérzésem hasonló az övéhez: nincs bizonyosság a létben, egy pillanatra sem lehet megtámaszkodni, megpihenni benne; eddig (78 évig) minden támasz elbillent mellőlem. Adjatok egy biztos pontot! – egy ideig az „Én”, a szubjektum kecsegtetett olyan, amilyen biztos ponttal, a Mittel-verseim óta az is egyfolytában inog, a magyar olvasó feltehetően ettől az ingástól viszolyog.

Szeptember 8.       Jól tudta Szophoklész, hogy amikor Oidipusz a legnagyobb gyötrelemmel akarja magát sújtani, akkor a szeméhez kell, hogy nyúljon: úgy érzem, mintha karmok vájkálnának a két szememben, hol az egyikben, hol a másikban. Nincs ennél nagyobb kín! De miért bűnhődöm? Mit mulasztottam el életemben? Apámat agyon nem ütöttem, anyámmal nem vérfertőztem. Egyetlen bűnöm-mulasztásom van: hosszú életem során túl sok sértést tűrtem el másoktól, a világtól, s most már nincs idő a törlesztésre. – A Literán új irodalmi játékot kezdtek: írók Mészöly Miklós A negyedik út c. tanulmánykötetét adják kézről kézre, s jelölnek ki egymásnak benne részeket kommentálásra. Most éppen Szörényi László küldött egy szép részletet a könyv Labirintus c. tanulmányából Krasznahorkai Lászlónak. Az idézet témája: a művészet mint létterápia – nem új. Keats már a 19. század elején megfogalmazza, hogy a „bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt” az irodalom az a létforma, amely az embert működésben tudja tartani, olyan áron, hogy „nem kapkod a tények, a ráció után”. Szóval a téma nem új, de ahogy Mészöly megfogalmazza, az új („létterápia mint szeretet”, a „művészet mint organikus világ létesülésének a folyamata” stb.). Az alaptétel változását természetesen a kor változása hozza: a 20. század végén (s máig) a szeretethiány látszik az emberiség legégetőbb etikai kérdésének. Feltűnően összecseng persze ez a „létterápia mint szeretet” Bahtyinnak a század húszas éveiben megfogalmazott elméletével („az együtt érző megértés esztétikailag könyörülő kategóriájáról”), valamint Tzvetan Todorov ún. kritikai humanizmusával, de mindez csak az aktualitását erősíti Mészöly írásainak. S mi, ma, 2012-ben mindehhez esetleg annyit tehetünk hozzá, hogy a művészet mint létterápia fontossága a robotizálódás előrehaladtával, a szabadidő megnövekedésével egyenes arányban kellene, hogy nőjön, ehelyett a gyakorlatban ennek, sajnos, éppen a fordítottját látjuk. Pontosabban: a művészetek sem a szeretet-létterápia, hanem az erőszak, a kegyetlenkedés szolgálatában állnak.

CÍMKÉK: