Tőzsér 85

|

‘Kávéházi szeglet’

Tőzsér Árpád köszöntése

Tózsér Árpád         Fotó: Magyar Művészeti Akadémia

Tőzsér Árpád október 6-án tölti be 85. születésnapját. Köszöntésére legutóbbi könyvének, a tavaly megjelent a Lélekvándor (Új versek, 2017-2018) című kötet záróversét választottam.

BETELJESEDÉS

Egyedül vagy hát megint a holddal s a fákkal,
ahogy az előember egyedül volt az éden
menstruáló gránátalmafái között,

feje fölött az ég kiterjedésén világító napállattal.
Versed fölér a Koponyahegy tetejére a
jelentés keresztjéhez: beteljesedik.

Társaid immár az írástudatlan, néma kövek.
Elhaltak mellőled a mesélő mémek, tárgyak,
el a homo publicus – maradt tátongó sírod,

s benne a hiány, a meghatározhatatlan lehetőség.
Ne félj! A halál után, az elgörbült tér-időben
az első évek a legnehezebbek.

Személyes mondanivalóm van e költeményéhez kapcsolódva. Kosztolányi szerint minden vers önmagából fejthető föl, minden verset önmagából lehet megérteni. Tőzsérnek ez a verse az életmű nagy és maradandó eseménye, az élet és a halál kapcsolatát tisztázza, üti rá a pecsétjét költői bátorsággal. Azért is fontos nekem — írom illetlenül és szemérmetlenül –, mert a Rezümé című versemet közös barátunk, Csanda Gábor, az éles szemű kritikus, a pozsonyi Új Szó-ban idén március 18-án megjelent bírálatában, megtisztelő módon, együtt említette a Beteljesedéssel:

„Kétéltű líra ez: bizakodó és rezignált egyszerre. Halál, halottak, koporsódeszkák, angyalok, árnyak. Árnyalt sorok, árnyalt versszakok, precíz kompozíciók. És a mindent átható tömörség, a rövidvers több tucatnyi válfaja, melyek mintha hosszabb költemények zárószakaszai lennének. Említsük itt például a már címével is tüntető, Tandorinak ajánlott Rezümét: „Ha már végleg vége, megszűnök, / de ne irigyeljen senki, / aki befejeződik, az se / bír csak halott ember lenni: / a Föld fészkében sem törik szét / múlt-élete szárnycsapása, / ványadt kezéből nem pereg ki / el-nem-múló odaadása. / Néhány maroknyi rög alatt még / a test-kiállta kínok fájnak, / s kő-jelenlét fuldokol / koporsódeszkák iszonyatában.” Ez a sztoikus hangnem és attitűd a Beteljesedés c. Tőzsér-vers zárlatát idézi meg: „Ne félj! A halál után, az elgörbült térben-időben / az első évek a legnehezebbek.”

A Rezümé a Kilazult kő című kötetemben jelent meg 2006-ban. A könyvet – némileg szorongva – később küldtem el Tőzsér Árpádnak, aki röviden reagált a kötetre: „Nem tudom, megköszöntem-e már a könyvedet (Kilazult kő, a cím kitűnő!), ha nem, akkor most köszönöm meg. Elolvasni viszont még csak most érkeztem. Tetszett a Hiába miért volna – három, befejező strófája, s a Rezümé. Ezekben szinte a szeretteid (nekem is azok!: Kosztolányi, Tandori) magasába emelkedsz. A többiben, úgy érzem (azaz megengedem, hogy esetleg nincs igazam), a kitűnő kritikus, gondolkodó érintgeti, közelítgeti a vers lehetőségeit.” (2012, júl.19.)

Igyekeztem nem elbízni magamat!

Tőzsér Árpádot a 80. születésnapján ismertem meg Budapesten 2015 őszén; a Petőfi Irodalmi Múzeumban est keretében köszöntötték. A gyér számú közönség soraiban ültem. Aztán a laudációk véget értek, szabad társalgás következett, odamentem a költőhöz. Különös érzés volt, mert akkor már egy évtizede leveleztünk, olvastuk egymást, könyveket cseréltünk postán. A Fél nóta című kötetét ezzel a dedikációval küldte el, még a PIM-beli találkozás, „újbóli megismerkedés” előtt:

„Mohai V. Lajosnak,
a magányos embernek,
akiben rokonlelket sejtek,
Tőzsér Árpád
Pozsony, 2013. jan. 21.”

Aztán egy Vörösmarty téri dedikáció az Imágók című kötetben; ez akkor történt, azon a későbbiek ismeretében fájdalmas napon, amikor utoljára találkoztam Grendel Lajossal, aki odajött Árpád dedikáló asztalához:

„Mohai V. Lajosnak,
nagyrabecsüléssel,
kölcsönös ihletésben,
barátsággal:
Tőzsér Árpád
Bp. 2016. jún. 11”

Aztán a Lélekvándor; a könyv ismét postán érkezett:

„Baráti ölelés
Mohai V. Lajosnak,
az öregség stílusával,
versnyelvével kísérletező
Tőzsér Árpádtól
Pozsony, 2019. aug. 6.”

Végezetül idemásolom Árpád 2015. március 2-dikán érkezett levelének egy részletét:

„Elképesztő, mennyire azonos a témánk: a kötetem java része szintén „gyászmunka” (valaki így határozta meg könyved műfaját, találóan), készülődés a halálra. Az enyémben talán valamivel több a filozófia (Platon jegyében: „A filozófia készülődés a halálra”), a Tiedben viszont valami sötét, meghatározhatatlan gyötrelem és félelem borong. De valószínűleg mindkettőnknek meggyőződése, hogy nincsen megváltó „sehol”, sejtjeink halálunk után is tovább nyüszítenek (más kiterjedésekben, létformákban), az idők végezetéig. Mindenesetre az ilyen gyászmunkákkal mindnyájan tartozunk a „bátyánknak” (apánknak, anyánknak stb.), hálával kellene gondolnunk a létre, amelyben gyökerezünk/gyökereztünk.”

A kötet az Imágók, lásd föntebb Tőzsér Árpád beírását a könyvbe.

„hálával kellene gondolnunk a létre, amelyben gyökerezünk/gyökereztünk” – írta Árpád, és én hálával gondolok arra, hogy megérte a 85. születésnapját, hogy olvashatom, hogy ismerhetem, hogy köszönthetem őt!

Isten éltesse a 85 éves Mestert!

CÍMKÉK: