Tóth Krisztina: Pixel
Tóth Krisztina életünk ezernyi mozaikját tudja egy-egy elbeszélésbe poénra hozni. Írásait nem lehet letenni.
Nem akarom az olvasót megtéveszteni, ez a kötet nem friss, nem az újabb termés darabja, először 2011-ben jelent meg. Most, sokadik kiadása-újra nyomása kapcsán bevillant, hogy itt és ekkor tűnt fel Tóth Krisztina novellaírói különlegessége. Később – az írói mesterség finomodásával – e különös stílussajátság elbújt a sok friss formálás-poénszerkezet mögött. Itt viszont még látszik, hogy mitől tartom jelentős nagyságnak írásait.
A Pixel ugyanis frappáns regény-megoldás: nemcsak formailag-stilisztikailag: már a cím-alcím játék is játékos újítás: a szerző „szövegtestnek” nevezi, amit írt. Aztán ez könyv nem regény, hanem novellacsokor (harminc elbeszélést fűz egybe mindegyiket egy-egy testrészhez kötve – a tenyér története, a szív- a fog története stb.) Ez a kötet mégis regény, valami érzékelhető-titkos módon egymásba kapcsolódnak az első pillantásra különálló történetek. Sőt szereplőik valami hálózati rokonságban vannak egymással, itt is, ott is feltűnnek, hol előtérben, hol csak említve.) Aztán e sorozatban az elbeszélő (az író) nem áll kívül a sztorikon, beleírja magát (szófukar módon, mintha ez olyan természetes lenne…) Arra a kérdésre, hogy ki írja ezt a szövegtestet, azt kellene felelnem, hogy az író csak „felülről” figyeli, hogy mi is történik a lapokon aztán itt-ott beleszól a jelenből. Végül a legtöbb novellában egyik mondat javítja-cáfolja a másikat, csak úgy mellékesen, időben ugrál az olvasó jelene és a történet ideje között. Később ezek a szövegkezelési fogások rejtve maradnak, Vagyis a Pixel c. szövegteste – annak idején szép csöndben az elbeszélő mód újítása is lett.
A könyv felépítése: minden testrész egy-egy fejezet – kéz története, a szem története, a fog-, a láb története stb.) Ám a fejezetek címében említett alkatrészek köré izgalmas – felkavaró, ám köznapinak álcázott tragédiák csoportosulnak Példaként említem a hatodik fejezetet, ami tenyér története alcímet viseli. Egy elvált, gyerekét egyedül nevelő anya nem bír kamasz lányával, aki utálja őt, mert szeretője van. És a gyerek, anyja pasija miatt, ahol csak lehet bosszantja. Pedig a férfi-szerető természetesen foglalt. A kamaszlány hétvégeken megy apjához, aztán mikor egy hétvégi fater-látogatás után hazajön, csendes, de nagy balhét csap.
„A sors mindig a legrosszabb opciót hozza a sok lehetséges közül” – mondja az írónő egy beszúrt passzusban. Mert Tóth Krisztina a prózaírást is megújítja. Meséli a történetet, aztán, mint író maga is beleszól a sztoriba egy-egy mondat erejéig, majd mintha mi se történt volna folytatódik a történet. Sőt a történetek nemcsak cselekmények, de belső monológgal dúsítottak. (Pl. az egyikben a doktornő ugyan megállapítja, hogy nő-betegének miért fáj a feje, de magában elmondja, hogy ennek az asszonynak, pár hónap múltán agydaganata miatt víziói lesznek, valamint elveszíti emlékezetét, sőt személyazonosságát is, hogy „most ezt mondjam meg neki?” – kérdi a novella monologue interieur-jében. (ld. „a fej története c. ötödik fejezetet.)
Novella-gyűjtemény ez is, mint a többi (a Pillanatragasztó, Vonalkód stb.) de itt, a Pixelben a különböző fejezetekben szereplők kimondatlanul, ám valahol mégis összetartoznak, – rokonok vagy földiek, erdélyiek, vagy rendelőintézetből ismerősök. A nevek itt-ott ismétlődnek, hol említés szinten, hol mellékszereplőként egy-egy másik históriában. (Még egy görög menekült sztori is előkerül – 1949-es polgárháborúból hazánkba vetődött kommunisták sorsa kapcsán, – magyarázat nincs, hogy miképp/miért kerültek ide? – de történet döbbenetes, és amúgy meg görög nevű szereplő más novellákban is szerepel.)
Mindemellett itt, a Pixelben tűnik fel nekem először Tóth Krisztina minimalista írásmódja: fukarkodik a részletekkel, sőt kihagyja – ill. csak sejteti – a legfontosabbakat, dolgozzon az olvasó, a poén felfedezése annál nagyobb élvezet. Ebben a stílben, ami nem fontos az bőven ömlik a történetben – ld. pl. az utolsót, („a fenék története” alcímet viselő harmincadik írást), ahol a női segg csodája épp csak egy villanásra szerepel az előre hajló anya csodálatos fenekét fotózni akaró profi fotós vágyában, a történet maga másról mesél.
Ez a szófukarság, valamint a rövid novella-forma a klasszikus irodalmi hagyomány feltámasztása – mert a klasszikus kor novella-formája balladai rövidségű és szófukar volt, és persze villámszerű poénra zárult. Tóth Krisztánál ezt a hagyományt látom feltámasztani. Igaz, nem minden írása ilyen kikalapált, berobbanó, rejtett jelentésű mestermunka, de ez a stíl az írónő logója lehetne.
Írásművészete engem először a 2004-es Take five c. novellája kapott el (a cím Dave Brubeck világhírű jazz-darabjára utal…) Vagyis jóval a Pixel előtt, mert itt keletkezett az olvasói jelen és a történeti múltidőbe történő ugrálás, valamint a ki-nem-mondott lényeggel való játszadozás, itt mondhatni még meztelenül jön át a szövegtesten.
Ha már itt, hadd legyek személyes: a Take five-ban szerettem meg Tóth Krisztina írásait, de ennek az élménynek azonban kacifántos története volt. Amikor a novella első bekezdéseit olvastam szimplának véltem a sztorit. Egy francia szakos lány Párizsba kap ösztöndíjat, de kifog egy „barbár” – a folyosón lévő, közös WC-t összepiszkító, ajtót csapkodó, káromkodó vadállatot, egyébként egy megszólíthatatlan szomszédot, aki valami óriási, a lány számára rejtélyes hangszertokkal járkál. Ez már valamivel titokzatosabb volt, de még nem tört rám az élmény. De tovább olvasva a frász tört rám, mikor is ez a barbár srác és a lány nemcsak megismerkedik egymással, de a vadember némán letámadja (megfekteti) a lányt. Csakhogy ezt az erőszakolásnak látszó aktust a lány élete legboldogítóbb erotikus-kalandjának érzi. Ilyen jó szexet még soha nem kapott életében. Igen ám, de jólneveltsége miatt, mind a kalandot, mind a vad férfit, vagyis az egész kalandsort igyekszik kizárni emlékeiből. (Segítette ebben a szaros WC, meg a trehányság taszító hatása, ami még élt benne…). Ám befut a csaj pesti kedvese – egy unalmas értelmiségi – és a párizsi éjszakában szórakozásként elmennek egy dzsessz-klubba. Csakhogy ott a színpadon a „barbár” srác, mint főszereplő, épp szaxofonján brillírozik és pont a Take five c. számot játssza. Őrült poén, de „fedetten” elbeszélve. Mert a váratlan találkozástól a lány lelkébe beugrik az eddig elfojtott emlék, a mennyei szeretkezés, amit pesti barátja mellett, a szaxofonos „barbárt” hallgatva rezzenéstelen arccal kell viselnie. (Ez persze a novellában nincs kifejtve, csak annyit olvashatsz, hogy ettől a pillanattól kezdve a lány „nem mer a színpadra nézni”…)
Egy szó, mint száz: itt éreztem először, hogy egy különleges íróba futottam bele. Mert Tóth Krisztina: ma az egyik legkülönlegesebb magyar elbeszélő.
Egyébként a Pixel elbeszéléseiben középkorú, sőt idősebb emberek sokszoros szexviszonyokban élnek/szenvednek, pl. a nős férfival néhány rövid óra valami eldugott helyen, ám a férfi – mondjuk a többször is felbukkanó „főorvos” – siet, mert várják odahaza. Az asszonyt meg gyereke utálják hangosan szeretője miatt. Keserűek ezek a lopott szerelmek, de majd minden elbeszélésben ilyesmivel találkozol, gyerekkel, trehány lakással, hazudozással, bujcsizva, vagy nyíltan. De mindenki mindenkivel… Az író diagnózisa pontos.
Tóth Krisztina: Pixel, 166 old. Magvető, 2023, első kiadása: 2011. Ára: 3999.- Ft.
