Tóth Gábor Ákos: Törik, nem hajlik
A Törik, nem hajlik, olyan, mint egy ménkű hosszú, kényszerűen kitartott, fájdalmas sóhaj, ami végén elfogy a levegő, és már sóhajtani sem nagyon érdemes, a rutinos létezés következik a halál megváltó gondolatával.
De közben mégiscsak jó olvasni, szokás szerint sodornak Tóth Gábor Ákos mondatai, telitalálat jelzői. Most nem annyira könnyedén szórakoztató, mint a toszkánai regények mintájára írt végeérhetetlennek tűnő Balatonról szóló regényfolyama, amelyből egy kötet még kiadásra vár. Azok vaskosak, laza nyelvezetűen szórakoztatóak, miközben van földrajzi hitelességük, dokumentumelemeket is tartalmaznak, de azért fikciók. Könnyedek, akár standolvasmányként is szolgálnak, jól érzékelhető társadalmi háttérrel, karcossággal, iróniával, de nem viselik meg senki gyomrát, ügyes érzékenységgel a bulvár és a szépirodalom között lavíroznak.
A mostani az kisregény. Megmarad a jó olvashatóság, de ugrik a bulvár mesterségesen is feszültségfokozó terjengőssége, a szöveg túláradása. Most vannak nagyon is kurta tényközlések. Erőteljes tőmondatok. Nincs semmi dagályosra pumpálva. A kemény téma önmagában is ütős. A Kalligramnál megjelent könyv fülszövegéből megtudhatjuk, hogy az Egyesült Államokban 850 ezer, az Unió területén pedig 250 ezer gyerek eltűnését jelentik be. E sokaság 15 százaléka direkt hagyja el a családi otthont, egy részük örökre. Kész, elegük lett belőle. Gyakran konkrét indok sincs. Lelépnek a fiatalok a bizonytalan jövőbe, és akár minden kapcsolatot megszakítanak a szüleikkel. Csak a hiány marad utánuk. A lelkiismeret-furdalás. A vád és az önvád. A kitölthetetlen űr. Rendezettnek tűnő életek is felborulnak. Elviselhetetlen, sajgó sebként hasogató az örökös fájdalom.
Tóth Gábor Ákossal évekkel ezelőtt „szembejött” egy ilyen történet. Gyakorló apaként annyira átérezte a szülők fájdalmát, hogy több esztendőnek is el kellett telnie ahhoz, hogy hozzá kezdjen a megírásához. A kötet egésze lúdbőröztető fikció, de minden egyes apró részletét a valóság ihlette.
Az apa meséli el egyes szám egyes személyben a történetet. Azt, hogy egy külső szemmel, „rendes” családról van szó. Viszonylag jómódban élőkről. Olyanokról, akiket mások akár irigyelnek is. Akiknél szóba sem jött, hogy bármikor is megüssék a gyereküket. Szeretik, sőt rajonganak is érte, tán bizonyos mértékig istenítik. Jóban voltak vele. És ő 18 éves kora előtt 2 héttel egyszerre csak hirtelen, jóformán se szó, se beszéd, faképnél hagyja őket. Összecuccol, és elköltözködik a barátja családjához. Kiköti, hogy semmilyen formában, se telefonon, se levélben, se az interneten, ne keressék. Szakított és punktum. A szülei számára maximálisan kámforrá akar válni. Ők viszont nem bírják ki, hogy ne tudakozódjanak utána, ahol csak lehet, miközben egy ideig az ismerőseik, barátaik előtt titkolni szeretnék mi történt. Szégyellik. Hajba kapnak, aztán azt is restellik. Beindul a bűntudatspirál. Nem sokat ér már számukra az eddig megteremtett egzisztenciájuk. Pokollá válik az életük.
Tóth érzékletesen leírja az apa által elregélt gyötrődéseiket. A mindent meg kell próbálni kényszerét, és rendszeresen tovatűnő reménysugarát. A félelmeket, hogy jaj, valami rossz történik a gyerekkel, és még csak segíteni sem tudnak neki. A tárgyalást a hivatalban. A fiúk 18 éves születésnapját, amit nélküle próbálnak megünnepelni, de bár ne tennék, mert persze rosszul sül el, de hát azt sem bírják ki, hogy úgy tegyenek, mintha nem lenne ez jeles nap.
Vissza-visszapergetik életük képkockáit. Olykor magukba révednek. Mindenáron igyekeznek okokat találni, de nem sokra jutnak. Hallgatásaik is feszültség-teljesek. Nincs nyugtuk. Lelki élveboncolás ez a kispróza. Semmibe futó oknyomozás. A visszafordíthatatlanság érzetének mindinkább való elharapódzása, ami még magándetektív fogadásába is torkollik a srácuk megfigyelésére. Mindegy már, hogy milyen áron, csak valamit, valahogyan tudjanak róla.
Eljutnak a paranoid állapotig. Együgyűvé válnak abban az értelemben, hogy képtelenek másra gondolni, bármit is csinálnak, a fiúk jár az eszükben. Becsavarodnak, begubózókká válnak, miközben váltig akarják őrizni a normalitás látszatát. Lázálmaikban az öngyilkosság szándéka is kísért. A kötet végén már érződik, hogy fokozatosan csak úrrá lesz rajtuk az elfásulás, és a tompultság tán némi enyhülést hoz a soha be nem gyógyuló sebükre, soha vissza nem térő néhai kiegyensúlyozott életükre.
Nem vidám történet, bár van benne humor. Némiképp görbe tükörben jelennek meg az ismerősök, a hivatali emberek, a pszichológus, a nevelőintézet vezető. Akik mind nem tudnak érdemben segíteni. A háttérben ott van egy tehetetlen társadalom, ami rátesz még néhány lapáttal a súlyos magánéleti válságra. Segélykiáltás ez a könyv, azt csak remélni lehet, hogy nem teljesen pusztába kiáltott szó.
