Tóth Gábor Ákos: Forrásvidék
Ha egy félig magyar, félig kubai fiatalember hazacsámborog, és itt idegenként, tulajdonképpen migránsként kezelik, nagyon nem akarják befogadni, az elég izgalmas helyzet. Ezt a folyamatosan feszült, és gyakran abszurdba hajlóan komikus szituációt bontja ki Tóth Gábor Ákos Forrásvidék című, Olajláz az Őrségben alcímű regénye, ami a XXI. Század Kiadónál jelent meg.
Tóth Gábor Ákos már jelentős sikereket ért el a lényegében hasonló szituációra épülő Édesvízi mediterrán című regényfolyamával, amit három kötetre tervezett, de az olvasók „kikívánták” belőle a negyediket, és, ha minden igaz, ősszel az ötödikkel zárul a sorozat. Abban Kanadából költözik Balatonszépére egy fiatal pár, mert lerobbant kúriát, ahogy ők nevezik, Fenséges romot örökölnek, és fel akarják újítani, nyaralóhelynek megtenni. De szembesülnek a számukra meglepő magyar viszonyokkal, azzal, hogy innen is, onnan is kinézik őket, betesznek, ahol tudnak, abnormális engedélyekre van szükség, nehéz szert tenni egy szerelőre, a pletykagépezet elképesztő valótlanságokat terjeszt róluk… Közben pedig gyönyörű a táj, csak akadnak szerethető, akár hóbortos, zakkant emberek, megkedvelhető figurák. Meg kell küzdeni a napi léttel, de ez valahogy izgalmas, érdekesebb, mint a kanadai unalmas mindennapi taposómalom, számukra is meglepően, itt ragadnak, de azért újabb és újabb képtelenebbnél képtelenebb szituációkba keverednek ebben a hazai abszurdisztánban, amit igyekeznek mindjobban kiismerni.
A szerző az úgynevezett toszkánai, provanszi élményregények módszertanából lesett el sokat. Aprólékos részletességgel, festői érzékenységgel ecseteli a gyönyörűséges táj csodáit, bemutatja szokásait, jellegzetes ételeit, akár úgy, hogy a nyálunk csorog tőle. Könnyed és szórakoztató, de nem tartalmatlan, és ez jellemző a Forrásvidékre is. Szarkasztikus görbe tükröt mutat, de nem annyira fájdalmasan teszi, hogy bárki gyomrát is megülje, ugyanakkor vannak meglehetősen találó megfigyelései, remekek a karakterei.
Ha úgy tetszik, az az erénye, ami a hibája és viszont. Hogy a mostani művében leírt olajláz problematikánál maradjunk, nem igazán mélyfúrás, amit csinál, de nem is felszínes ponyva. A kettő közötti létállapotban lavíroz. Ez lehet valakinek kevés, másnak esetleg túl sok, szóval olvasói rétegeket megcélozva eshet két szék között a pad alá. Ugyanakkor sokak számára lehet pont jó. Én például az Édesvízi sorozatot meglehetős élvezettel olvastam különböző strandokon, napfürdőzés közben igazán nem vágytam többre. De kevesebbre sem. Jót akartam röhögni azon, amiben élünk, de éppen eszem ágában sem volt naphosszat búslakodni. A Forrásvidék pontosan ugyanezt tudja. Ugyancsak sodróak, lendületesek, áradóak a mondatai, átjön a szerző hatalmas mesélőkedve. A fikció, a fantázia nekilódulása valóságelemekkel elegyedik.
A történet szerint a Kubában született magyar olajmérnök apától, kubai anyától származó, ugyancsak olajmérnök fiatalember érkezik az Őrségben található Kúthelyre, mert az apja végrendeletben hagyta meg, hogy az egykori vizsgálatai szerint, ott szinte kimeríthetetlen olajmezők rejtőznek a föld alatt, ezeket tárja fel, aknázza ki. Már a bőrszíne miatt is furcsán néznek rá, aztán kiderül, hogy a megmerevedett faluban, amit a környéken honos idegenforgalom, gyógyturizmus is elkerül, bármit is akar tenni, ha csak a kisujját próbálja mozdítani, mindig akad valaki, aki úgy érzi, beleköp a levesébe, ezért kapásból betesz neki. A betevésekből egész televény alakul ki, ami részint nagyon is látható, másrészt sok a mifelénk eléggé honos hátmögöttiség is, vagyis amikor meglepetésszerűen érkeznek a kisebb-nagyobb csapások, gerinctelenségek, aljasságok, és igyekezni kell felfejteni a szálakat.
Megint adódnak érzékletes tájleírások, és persze ezek hangulata nem ritkán kerül párhuzamba hősünk vagy éppen antihősünk közérzetével, akinek azért jó adag hajlama van a balekségre, ami amúgy az egyik szimpatikus vonása. Az idő előrehaladtával adódik szerelmi szál is, de beleláthatunk a falu fura hatalmi viszonyaiba, átélhetjük, hogy szinte mindenki függ mindenkitől, mégis vannak az egyenlők közt egyenlőbbek, erőszakosan is véleményt formálók, és vannak olyanok, akiket ezért, azért lenéznek, iparkodnak kiközösíteni. Adódnak faramuci helyzetek szép számmal, amiken megint sokat lehet nevetni, miközben gyakran gondoltam azt, hogy a franc egye meg, igen, ebben a posványos állóvízben tapicskolunk, nem jutunk egyről a kettőre, és most éppen ezen röhögök, de ez mégiscsak tragédia.
A regény naná, hogy úgy fejeződik be, hogy egyértelműen érződjön, ennek aztán lesz folytatása. Ha akarom, itt is abba lehet hagyni, így is kerek egész, de azért több cselekményszál nincs elvarrva, bátran folytatható a mesefolyam. Ami, ha a szerző kikecmereg a Balaton vidéki történeteiből, minden bizonnyal sokak örömére folytatódik is.
