Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve
Minél több a beszéd, annál kisebb a boldogság esélye: ahogyan az többször is elhangzik (mint Aranyhajú és a királyfi meséjében), a boldogság elbeszélhetetlen. Tolsztoj családjaihoz hasonlóan a boldogságról nincs mit mondani, nem utolsósorban azért, mert a küzdés, a boldogság hiánya a történetek elemi részét képezi.
Tompa Andrea regényeit olvasni olyan, mint végigenni egy bőséges, nagy gonddal elkészített lakomát: az áradó, gazdag elbeszélői nyelv, a részletesen festett környezet, a változatos szereplőgárda, a háttérben hol észrevétlenül, hol húsba vágóan elevenen zajló történelmi események egymásutánja ellenállhatatlanul csábít a továbblapozásra. Ilyen élmény belemerülni az Omerta világába is, a regény végére azonban az az érzésünk támadhat: sok volt a jóból.
Lehet-e a közelmúltról történelmi regényt írni? Egyáltalán, hol kezdődik a történelem? Az Omerta fókuszában az ötvenes évek Kolozsvárját találjuk, ami sokunknak – bár korántsem mindegyikünknek – időben és térben távolinak tűnhet, valamiféle halott tárgynak, amit kézbe vehetünk és megszemlélhetünk, de interakcióba nem léphetünk vele. Tompa regényének egyik fő erénye, hogy megmutatja: a múlt ijesztően közel van hozzánk, és nem tehetünk úgy, mintha megszabadultunk volna tőle – nem utolsósorban azért, mert a történelem köztudottan ismétli önmagát.
A múlt és a jelen intim közelségét a művészet teremti meg: dátumok helyett sorsokat kapcsol össze. Ahogyan azt a szerző egy interjúban elmondta, az újságokban közölt propaganda fényévekre esett a mindennapi élettől, így aki valódi ismereteket akar szerezni a korról, annak bizony személyes beszámolókhoz kell folyamodnia. Ilyen beszámolókként értelmezhetjük a négy könyvet, amelyekből a regény egésze összeáll. A címadó szó – mint azt az utolsó könyvből megtudjuk – a román büntetőügyi nyelvből származik, azt a hallgatási kötelezettséget jelenti, amelyet a börtönből kiengedetteknek alá kellett írniuk. (Érdekes adalék, hogy a szó egy alakváltozata az olasz maffiaszlengben is megjelenik, ahol kölcsönös hallgatási és be nem avatkozási fogadalmat jelent.) A szövegek négy elbeszélője közül csupán Eleonórát köti ez a szerződés, mégis mindannyiuk története egy-egy öntudatlan némasági fogadalom köré szerveződik. A hallgatás mindig egyforma, jelenti ki Décsi Vilmos, a második könyv narrátora; a regényből magából azonban éppen hogy az derül ki, hogy a hallgatások nagyon is sokfélék.
Az első rész, Kali könyve izgalmas és erős bevezetés a regény világába. A bántalmazó férjétől elszökött, erős akaratú parasztasszony elbeszélése valósággal berántja az olvasót a cselekménybe; a falusi és a városi világ ütközése, Vilmos és Kali lehetőségekkel és veszélyekkel teli kapcsolata pedig végig fönntartja a feszültséget. Az elbeszélés folyamatos áradása egy pillanatra sem hagy alább, Kali mesél, mesél, csak legyen, aki hallgassa. Mesél akkor is, ha hallgatósága nem mutat érdeklődést, mígnem az a benyomásunk támadhat, hogy szóbősége küzdelmeit és csalódottságát leplezi. Minél több a beszéd, annál kisebb a boldogság esélye: ahogyan az többször is elhangzik (mint Aranyhajú és a királyfi meséjében), a boldogság elbeszélhetetlen. Tolsztoj családjaihoz hasonlóan a boldogságról nincs mit mondani, nem utolsósorban azért, mert a küzdés, a boldogság hiánya a történetek elemi részét képezi. Kali azonban végül nem azért hallgat el, mert elérte a boldogságot, hanem mert élete kietlen történettelenségbe fut: küzdelmei véget érnek, nincs már hová tovább mennie. Átadja hát a stafétabotot.
„Rózsás embernek véres a keze” – ezzel a kijelentéssel indul Vilmos könyve, a regény leghosszabb szakasza. A rózsa a nyugati keresztény kultúra egyik központi szimbóluma, amelyet szinte lehetetlenség úgy megjeleníteni az irodalomban, hogy ne kapcsolódjon hozzá asszociációk tömege. Érdekes módon azonban nem a vallásos Eleonóra, hanem a vallásellenes Vilmos könyvében találkozunk vele. Profán szentség ez, amely saját szolgálatába állítja a művészet iránt elhivatott embert. „A rózsa, elvtársak, hát a rózsa az rózsa…” – próbálja a virágkertész elmagyarázni a titkosrendőrségnek, miért is foglalkozik ennyit olyasvalamivel, ami a külső szemlélő számára pusztán egy virág. Vilmos maga is tudja, hogy aki nem érzi, mit jelent valójában a rózsa, annak képtelenség elmagyarázni. A rózsa az rózsa az rózsa.
Míg Kali hallgatása a boldogság elérhetetlenségét szimbolizálta, Vilmos esetében az énkép lassú eltorzulását leplezi. A rózsakertészből párttaggá avanzsált férfi, aki a számára kellemetlen vagy kínos érzéseket és eseményeket jelentéktelenné igyekszik kicsinyíteni, egyre inkább saját önigazolásának csapdájába kerül. Noha távol akarja tartani magát a politikától, a diktatúra lényege, hogy az élet minden területére beszivárog. Hatása alól Vilmos is képtelen kivonni magát, noha gyakran hangsúlyozza: őt semmi sem érdekli a rózsáin kívül. Erőltetett madártávlat ez, amelyet az elbeszélő folyamatosan kénytelen megerősíteni. Ahogyan azonban a rózsák által jelentett menedék egyre kisebb és kisebb területre szorul vissza, úgy válik egyben jelentéktelenné is, mígnem elveszíti védelmező erejét. A virág nem segít a válságba jutott emberen, csak hallgat (aligha véletlen, hogy a borítón egy rózsa alig kivehető lenyomatát láthatjuk).
Vilmos könyve egyfajta metadilemma elé állítja az olvasót: joga van-e erkölcsileg megítélni egy kitalált karaktert? Egyáltalán, van-e jelentősége az erkölcsnek egy esztétikai irányból értelmezhető műalkotás és annak alkotója esetében? Az olvasói reakció kettős tengely mentén mozog: rokonszenvesnek, illetve érdekesnek találja-e a szereplőt. Vilmost meg lehet érteni, vele szimpatizálni azonban már annál nehezebb. Eszünkbe juthat itt a Mephisto főhőse vagy A kis kavics Leni Riefenstahlja: ezek a művek a tiszta homo aestheticus gyakorlati lehetetlenségére mutatnak rá. Hendrik Höfgennel ellentétben azonban Décsi Vilmos nem bukás-, hanem inkább hanyatlástörténet főszereplője: soha nem ébred rá saját hazugságaira, csalódottságáról mindössze az epilógusban olvashatunk egy kurta mondatot. Személyiségének lényege, hogy története nem kivételes, hanem tipikus – a diktatúrával szemben vereséget szenvedő művészet krónikája.
A hanyatlás íve, amely a regény gerincét képezi, Kali könyvében indul, de Annuskáéban válik igazán észrevehetővé. A fiatal, félárva, kolozsvári lány elbeszélése, Kaliéhoz hasonlóan, szűkebb perspektívát kínál. Annuska látótere, Vilmoséval ellentétben, rajta kívül álló okok miatt korlátozott: a lány egyáltalán nem akarja magát elszigetelni, sőt szinte fájdalmasan vágyik rá, hogy világot lásson. Kitörésre azonban nincs lehetősége: családi helyzete és a politika olyan életre ítéli, amelyben jóformán nem jut neki szabad választás. Annuskát (akiről a kortárs olvasó egyértelműen megállapíthatja, hogy depresszióban szenved) környezete kényszeríti hallgatásra: a jó szándékú szomszédok, a képmutató papok, az ismeretlenek, akikben nem bízhat. Érzéseit így kénytelen magába fojtani, ez a hallgatás pedig érzelmileg tönkreteszi. A család széthullása, a megszokott életforma lassú pusztulása egyre kisebb térbe szorítja az olvasót. „Készen van az élet”, így hangzik a könyv utolsó mondata, amely a végső becsukódást jelzi.
Az utolsó szakasz, Eleonóra könyve leginkább ennek a becsukódásnak az utórezgéseként értelmezhető. A világtól elvonult, apácának állt nő, aki folyamatosan küzd saját földi természetével, első pillantásra különös kettősséget mutat: éppen azokról a dolgokról beszél nyíltan, szinte közömbösen, amelyekről hallgatnia kellene. Az omerta világi dolog, amely nem köti a földi léttől – saját bevallása szerint – elszakadt apácát. Eleonóra elszakadása azonban megint csak a hallgatás: ha nem is vallja be, de érzi saját földhöz kötöttségét. Sántasága, a börtönben szerzett sebei, saját teste miatt érzett szégyene olyan bélyegek, amelyek folyamatosan emlékeztetik tökéletlenségére. A Szűzanyára féltékeny ember meghatóan esendő lény: fölfelé törekszik, mint a növény a fény felé, de gyökerei a földben vannak, kiszakíthatatlanul.
Tompa saját bevallása szerint rövidebb műnek szánta az Omertát, a regény azonban kikövetelte a maga hatszázhúsz oldalát. Talán ennek eredményeként egyes szakaszokon erősen érződik a túlírtság. Különösen Vilmos terjedelmes könyvénél érezhetjük úgy, hogy a jelen pillanatban fontos, ám a történelem távlatából mégis apró-cseprő események részletekbe menő tárgyalása egy idő után monotóniába fullad. Értekezletek, fogadások, köszöntők, tárgyalások, enyhülések és szigorodások követik egymást, míg végül a gyors iramban hömpölygő változások lassan egymásba folynak. (A helyzeten nem segít, hogy Vilmos maga sem érti, érzi a jelentőségüket, az olvasó pedig bizonyos mértékig átveszi az elbeszélői perspektívát.) Ez az egysíkúság részben alighanem szándékos, amennyiben a mindenkori politikai helyzet bizonytalanságát és kiszámíthatatlanságát hangsúlyozza, de ennek ellenére sem segít az olvasó érdeklődésének fenntartásában.
Annál is feltűnőbb ez a túlburjánzás, mivel az Omerta lényege éppen a hallgatás. A szerző a hiánnyal és a negatív elbeszélői térrel operál: hogy ki mit hallgat el, akár saját maga, akár mások elől, olvasat és interpretáció kérdése. „Amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik” – lehetne a négy narrátori szólam mottója. A valóságban azonban fordított a helyzet: amiről hallgatunk, azt képtelenek vagyunk földolgozni, mígnem belerágja magát az életünkbe, és átveszi az uralmat. Az önkényuralom hallgatásra és együttműködésre kényszerít: mindenkinek van valami titka, amit senki mással nem oszthat meg. Elszigetelődés, bizalmatlanság és fortélyos félelem igazgatja a szereplőket, akik végül saját, egyszemélyes világukba zárkóznak be. A magány pedig tönkreteszi a társas lényt. Kali, Vilmos, Annuska és Eleonóra végig elbeszélnek egymás mellett; föloldást csupán az epilógus kínálhatna, kérdéses azonban, hogy ez a történet szerves részét képezi-e.
Tompa könyve szándékosan lezáratlan: a múlt továbbélésének bizonyítéka. Az ember elmúlik, de nem nyomtalanul, tetteinek következményeit az utódok hordozzák – mi, akik kézbe vesszük az Omertát, azt gondolván, hogy jogunk van megítélni a történelem szereplőit. Ez a jog azonban kérdésessé válik, amikor ráébredünk: magunk is a történelem szereplői vagyunk. Az író azonban nem mond ítéletet. Az egyetlen, amit tehet, hogy figyelmeztet. A mi dolgunk pedig, hogy odafigyeljünk rá.
Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve. Jelenkor Könyvkiadó, 2017, 628 oldal, 4499 Ft