Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve
Egy férfi és három asszony históriája viseli az Omerta címet. A história most furán értendő, hiszen a négy történet mindegyike egyes szám első személyben, az adott szereplő szavaival mesélődik, az író nem szerepel benne, se beleszólásaival, se magyarázataival, se kommentjével, se dicséretével.
Négy ember – egyetlen történelmi szeletből kiemelve: Székelyföldön vagyunk – falun vagy Kolozsvár peremén, börtönben, de többnyire dolgos népek között, kb. az ötvenes évek elejétől Gheorghiu-Dej haláláig. Dolgos népek között, de a regénynek mind a négy fejezete egy-egy kiválasztott szereplő belső monológja. Egyedül belőlük szól az ilyen-olyan sors, bár persze újra meg újra felbukkannak ismerősök, rokonok, férjek, kútba ugrott lányok, városi hivatalnokok. Peremhistóriák. A regény a maga hatszázhuszonnyolc oldalával egy hatalmas monologue intérieur sorozat. Akkor most ideírom, hogy a cím az olasz maffia által copyrightolt kifejezés: tartsd a szád, hallgass, ne pofázz – különben betonba öntünk. Itt nincs beton, csak, mint a regény alcíme mondja: hallgatás van. Ami paradox jelzés egy ilyen sűrű minitörténettel teli nagyrealista művel kapcsolatban. Itt mindenki beszél, és mégis a hallgatás – az elhallgatás – a mű titkos vezérfonala.
Kali könyve, az indító fejezet, bombatalálat: egy széki asszony beszéli életének kalandjait, egy Tompa Andrea által konstruált (rekapitulált) székely–magyar, paraszti nyelven, fura fordulatokkal: például „betették a börtönbe”, „meg lesz alakulva hivatalosan…”, „Nincs neki folyó pénze…”. Ilyen nyelvi játék teszi igazán hitelessé a karaktert, nevezett Szabó Ződ Kali pergő monológját. Tán ez a regény íróilag legsikerültebb fejezete.
Amúgy rémes ez az indítás: Kali férje minden szombaton félig agyonveri az asszonyt, jön a kocsmából, ahonnan kidobják, otthon meg erősködik, az asszony néha két hétre is ágyba kényszerül az ütlegektől. Aztán persze megszökik: a város felé gyalogol, a piacon árulja magát cselédnek, míg végül egy se nadrágos, se falusi ember felfogadja: ő lesz majd a második fejezet (Vilmos könyve) főszereplője. Rózsanemesítő, kertészkedő autodidakta, olyan rózsaféléket kísérletezik, amiket Kalitól a piacon pillanatok alatt elkapkodnak. Az ember, nevezett Décsi Vilmos – néha kedves, máskor magának való figura. Kali megtalálja a helyét, össze is jön a rózsák varázslójával, vissza is pofázik, de főz, vasal, mert a férfiember koszos, trehány, nem tud az semmit, csak a virágait. De azt nagyon. Virágnemesítés, genetikai átalakítás a mániája, a másik szenvedélye persze a szex. Gyerek is lesz. Egy baja van, hogy néha rájön a zokogás, és Kali vigasztalja, tán azt szereti a legjobban a gazdájában-szeretőjében. Egyelőre – itt, az első könyvben – még nem tudjuk, miért sír mint gyermek, mint ahogy a férfi nevére is csak sokára derül fény. Ez is Tompa Andrea késleltetett narrációjának sajátsága.
Nyelvileg és elbeszéléstechnikailag ez a könyv legsikerültebb elbeszélése. A második rész, a „Vilmos könyve” a kötet legvaskosabb fejezete, már kissé túl van írva, habár innen tudjuk meg, hogyan lett a hat elemit végzett ifjúból botanikus, genetikai módszereket felfedező világhírű tudós: virágait Párizsba is viszi – kiállításon plecsnit is kap értük. Odahaza előbb a Securitate nyűvi, hogy miért Horthy Miklós vett tőle rózsákat, biztos a régi rendszer ilyen-olyan híve még most, az új világban is. Nem ragozom: ismerjük. Utána viszont karrier vár rá, felfedezik, egyetemre hívják, előadásokat tart, diákjai vannak, akiket bevezet a genetika titkaiba. (Micsurin-Liszenko névvel fedi a párt előtt, hogy Gregor Mendelnek, a genetika felfedezőjének a tanait szívta magába, és hogy kertjében annak elveit valósítja meg különleges rózsáival (almáival, körtéivel).
A gazda zokogásának okára is fény derül: a Securitate addig nyomorgatja, míg egy házkutatás alkalmával elviszik tudományos irományait, a rózsák keresztezésének tapasztalattörténetét, vagyis életművének írásos dokumentációját. Meg tudományos könyveit – minek? A nyomozók egy szót se értenek belőlük, ám sohase kapja vissza a számára oly értékes feljegyzéseit.
Akkor most a hallgatásról, a regény alcíméről, s a történetek titkos üzenetéről. Kali nem beszélhet arról, hogy tudós rózsa-varázsló szeretője, hogy a gyereke tőle van, más faluba költözteti a „gazda”, hogy kuss legyen. A virágvarázsló nagy ember lesz, saját kutatólabort kap, csodálói jönnek, a külföldet is megjárja találmányával. Aztán jön a bukta, a negyedik könyvben feltűnő Eleonóra, a volt apáca, a regény legcsodálatosabb figurája: hiába verik nyomorékra, nem vall, nem adja be a derekát, leüli a sok évet a börtönben. Nos, a hallgatás bűne itt villan elő teljes mélységében: Vilmos, a csodakertész a kisujját se mozdítja az apáca érdekében, pedig nagy ember már, összeköttetései vannak, tehetne valamit, de opportunista. Nem lép, kussol, mint ahogy a faluban kussolnak a magyar forradalomról is – tudnak róla, de nem lesz közbeszéd, netán mozgolódás témája. Félnek – a félelem és az irigység a regény elhallgatott főtémája. Diktatúra van, rettegés terrorja, csak erről se mernek szót ejteni, és a szerző sem beszél róla, mert ez a hallgatás könyve… A regény negyedik könyvének Eleonórája mondja ki, hogy titoktartási nyilatkozatot kellett a félnyomorék asszonynak aláírnia, hogy senkinek egy büdös szót nem árul el arról, mi is történt vele a Securitate pincéjében. Papír van tehát a hallgatás parancsáról – az elhallgatott titkokról, melyek (Tompa írói formátuma miatt) alig észrevehetőek, hogy ott rejlenek a sorokban-sorok között, végig az egész regényen. Sajátos narratív trükkbe csomagoltan hallgat a mély, és a fecsegő szereplők miért vannak ilyen mély kussolásban. Csak a végén, a volt apáca vallomásából derül ki, hogy végig erről a némaság-parancsról szól a regény, arról, amit az alcím sugall: a hallgatásról.
Irigység, az van. Ez a Vilmos tudós is titkolja zseniális tudását, mert azonnal rámennek a konkurensek, meg egyáltalán a falu utálja, hogy sikeres ember. Tompa Andrea trükkje, hogy Vilmos tudóson végül egy román egyetemi ember segít, ő viszi be a főiskolába tanárnak, ő intézi, hogy az újságok írjanak a zsenialitásáról, hogy bekerüljön a román–magyar elitbe, meg a pártba… A magyar elit inkább utálja, bár dicsekszik a kertész úr virágcsodáival. Nota bene: már Széchenyi megírta Naplójában, hogy a magyarnak legnagyobb baja az irigység. Tompa nem fukarkodik e rémes emberi tulajdonság cifra rajzaival, még Vilmos is irigykedik – francia felfedező társára, vagy saját magára –, egyetemi kollégái lenézik, mert nincs a végzettségéről papírja, a szeretői irigykednek sikerére. Hiába került fel a magas polcra, olyan egyedül van számos szeretőjével együtt, mint egy szobor.
A hallgatás könyve erről a végső, mély titokról hallgat: a magyar irigységről. No meg a szerző öneltüntetéséről: miért nem szól közbe, miért engedi szabadjára szereplői monológjait? Az író személyes hangon nincs jelen egy regényben, aminek szerzője épp nagyot alkot: hihetetlen. Habár épp ez ennek a narratív technikának a sajátsága Tompa Andrea regényei sorában. Korábbi nagy művében, a Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (2013) című szerelmes karrierregényben – ami többek között az első erdélyi női orvos históriája –, még jelen van, sőt, kommentál, ettől (is) olyan élő ez a mű. Itt, az Omertában hiányzik a szerző, a szöveg néha olyan, mint egy jegyzőkönyv, vallomás, netán dokumentarista iromány. Különös narratív sajátság: a regény ettől válik egyedivé, és ugyanakkor a szerző hiányától kezd a mű közepétől olykor ellaposodni.
A harmadik részről (Annuska könyve) nem szólok, ez a fejezet szerintem inkább felvezető a záráshoz, („Eleonóra könyvéhez”). Annuska kislányként kerül „Pista bácsi” (a gazda, a tudós, a pártember) ágyába – olvasóként észre se veszed, hogy mekkora gyalázat, ami itt kiderül a szexmániás tudósról… Egyszóval e „könyv” vezeti fel, hogy Annuska nővére, Eleonóra mit élt át, s hogyan jutott a poklok börtönébe. Tán ő az egyetlen gerinces, meg nem alkuvó figurája a regénynek. Mert a hallgatás arra is kiterjed, hogy e regényben mindenki megköti a csendes (pragmatikus) alkuját a diktatúrával. Erre hívja fel a figyelmet Eleonóra története.
Hullámzó narratíva, olykor ismétlés, itt-ott uncsi betétek, de azt kell mondjam, ez a regény az elátkozott „nagyrealizmus” feltámasztása: az egész magyar óvilág feltámad benne, olykor csak a sorok között, máskor mellékszálként, vagy dokubetétként: „édes Erdély” itt bomlik ki alulnézettől az elitig, és az emberi lényegig szinte mindenben. Tompa Andrea hirtelen szökött fel a magyar irodalom egére, s e harmadik regényével besorolt a jelentős alkotók közé.
Mondom: igazi korkép ez a regény. Angolul A hóhér háza (The Hangman’s House) tavaly jött ki, az Omerta németül az idei évben – Terézia Mora fordításában. A Süddeutsche Zeitung kolumnás tanulmányban az egekbe emeli ez utóbbi regényt: „Tompa Andrea művészi erénye abban áll, hogy alakjai jóval többet mondanak el magukról és világukról, mint amit gondolnak és akarnának elmondani. Ez a nyelv modellálásának művészete, valamint az elbeszélő alakfestő hanghordozásának technikája.” Ahogy a figurák szavai peregnek, tájszólásuk, beszédfordulataik, meséik bevezetnek a székelyföldi valóságba, anélkül, hogy az írónak erre külön kellene utalnia. Valóban: ez a duplafenekű narratív technika teszi naggyá a regényt.
Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve. Jelenkor Kiadó, Budapest. Nyolcadik kiadás (első kiadás: 2017), 628 oldal, 4999 Ft
