Tolnai Ottó A tengeri kagylójáról
A könyv újraolvasva – több más Tolnai-művel együtt – az egyetemes magyar irodalom stabil értéke, jól reprezentálja a magyar irodalom nem lekicsinylendő európai nívóját.
Tolnai Ottó Fotó: Bahget Iskander, Wikipédia
A délvidéki magyar irodalom emblematikus alakjának, Tolnai Ottónak az életművében a műfajok kiterjesztésének és olykor próteuszi átváltozásának lehetünk tanúi, továbbá azoknak a költői leleményeknek a szemlélői, amelyeket ez a páratlan (stílus)művész fölszívott a világirodalomból. Nem feledkezhetünk meg a kortárs szerb és horvát széppróza olyan képviselőiről sem, mint Mirko Kovač, mint Danilo Kiš, akik az izzó, és az iszonytató keservekkel teli, de mégis zabolátlan és édes balkáni világot köntörfalazás és hamis nosztalgiák nélkül ábrázolták.
Tolnai Ottó ezzel együtt ezer szállal kapcsolódik ahhoz a magyar irodalmi tradícióhoz, amelyre ott helyben talált rá, amelyhez magától értetődően köze van, amelyhez a sors elvezényelte. Fáradhatatlan költője, kötelességteljesítője és újragondolója, a Kosztolányihoz és Csáthhoz köthető irodalmi és léttradíciónak. (Zárójeles megjegyzés: Tolnai Ottó mai lakóhelye Palics, Kosztolányi és Csáth Szabadkájához tartozó fürdőváros.)
Fontos e ponton emlékeztetni rá, hogy Kosztolányi utolsó alkotói korszakában, az 1930-as években, a Mostoha című regénytöredékében Csáth emlékével viaskodik. Unokatestvérének „tragédiája messze visszaágazik az életbe”, állítja, és tudjuk, konzekvenciái hatalmas súllyal jelentkeztek a Kosztolányi-életműben. Ennek a messze visszaágazó tragédiának az örököse ma Tolnai: Csáth alakja különféle alakmásokban többször kirajzolódik az ő műveiben is, az árvacsáth (1992) című nevezetes, közel száz versből álló „eposzának”, teljes „költői anyagát” pedig egyenesen az ő végzetdrámája szolgáltatja, de fölbukkan A tengeri kagyló prózavilágában is.
A tengeri kagyló is „városregény”, Magyarkanizsáé, azé a vajdasági településé, ahol Tolnai született. A tengeri kagylóban Tolnai is „megállította az időt”, ahogy Bohumil Hrabal Nymburkkal tette. Meg- és felidézi a városának szimbolikussá vált színhelyeit: az Erzsébet ligetet, a Vigadót, a Csodafürdőt — egyebek mellett ezekhez fűzi a gyermekkori városélmény művekbe beépülő epizódjait a szerzőt. A tengeri kagyló ugyanakkor – érett alkotásként – mindazokat a tapasztalatokat is magába sűríti, amelyek Tolnai írói képzeletét pályája során megmozgatták. Ebben áll az ábrázolás súlya és ereje. Az egykori benyomások, gyermekkori élmények hatása alatt az egykorvolt mitikus világérzékelés és a képzelet terében mozognak a szereplők is, akik panoptikumában – ismét idézzem föl – föltűnik a nagy délvidéki előd, az idegorvosként praktizáló Csáth; itt és most az olvasó dr. Csathó alakjában ismerhet rá. Az irodalmi (olvasói) tapasztalatok fényében megállja helyét a regény alapmotívumául szolgáló városi fürdő. Talán nem tévedek, ha azt mondom: ez is az irodalmi hagyomány reprezentatív megjelenése és beemelése a műbe, hiszen kiváltképp Kosztolányinál jutott többször is főszerephez a gőzfürdő, mint a kisvárosiasság elmaradhatatlan jelképe és a kisvárosi életforma kelléke. Egyebek mellett az 1914-ben született Gőzfürdő című novellában, amely a Sárszeg-regények legismertebb előzményeihez sorolható. Tolnainál a kamasz, férfiasodó fiúszereplők a fürdőben lesik meg a „város szépét”, a vágy titokzatos tárgyát, akit szoborba öntenek, és e szobor lábai közé – gyönyörű erotikus jelképként – tengeri kagylót helyeznek.
Ennek az minden bizonyára megtörtént epizódnak az emléke követelt helyet a regényben, és adja a mű invenciózus címét. Tolnai (avantgárd) lírikus mivoltából következően is mesterien egyensúlyozza ki költői részletekkel a prózai meseszövést.
A könyv újraolvasva – több más Tolnai-művel együtt – az egyetemes magyar irodalom stabil értéke, jól reprezentálja a magyar irodalom nem lekicsinylendő európai nívóját.
Tolnai Ottó: A tengeri kagyló. (Kisregély), Forum Kiadó, 2011.
