Tolnai Ottó: Szeméremékszerek
Olyan hang ez, amely nem az erejével hat, hanem sokkal inkább halkságával int az alapos szemlélődés, a türelmes várakozás, a figyelem többé-kevésbé elfelejtett gyakorlására.
Ahogy Csáth, épp úgy Tolnai is elmondhatja, és sok alkalommal ki is emeli, hogy „Palicsról írok”. Jelen esetben ez nem pusztán helymegjelölésként működik, hanem egyszerre az elbeszélés tárgyát is képezi. E kettő azonban nem hierarchikus rendben képzelhető el, sokkal inkább mozaikként, amelyben minden mindennel összefügg, szervesen kapcsolódik, sőt a törésvonalak is az összetartozást hangsúlyozzák. T. Olivér vagy akár Regény Misu hangját követve mindenki otthonosan mozoghat a Bácskában, és megtapasztalhatja azt a termékeny port, amelyről már Kosztolányi is beszélt, jóllehet nála inkább teherként, betegségként jelent meg, mintsem pozitív töltetként. Jóllehet Palics-regényről, Palics-mitológiáról van szó, a történetek tere és ideje nincs szűk korlátok közé zárva, asszociációs játékhoz hasonlóan építkezik, Palicshoz tartozván Szabadka, Pécs vagy akár Párizs is. A fürdőváros tehát a világ végén a világ közepét jelenti, egy metaváros a maga metaforarendszerével, ahol a jó joóként írandó, és a vár homokból épül (de nem Csáth homokembere lakik benne).
Amint az már Tolnaitól megszokott, afféle regényes összművészetet kapunk tőle, amelyben ha valaki el akar igazodni, nem kis munkára vállalkozik (segítségül szolgálhat a Kalapdoboz). Nyilvánvalóan nem is ez a cél, hiszen az elbeszélő asszociációs hálóját (amelyet a legpontosabban agytekervényeinek modellezésével szemléltethetnénk) talán csak saját maga képes átlátni. Bizonyára előny, ha valaki otthonosan mozog a Vajdaságban, annak kulturális életében, a szerző életművében, de mindezek inkább csak árnyalják a képet, mintsem egyértelmű feltáráshoz vezetnének. A Szeméremékszerek egy alternatív Tolnai Világlexikonként, legalábbis annak egy köteteként olvasható, ahol címszavak és jelentésük játékának mozgástere képezi az alapot. Egyik szócikk a másikhoz küld, ami egy újabbhoz, és ez így folytatódik, hogy a végére már az olvasó nemcsak azt felejti el, hogy először miért nyitotta ki a könyvet, mire volt kíváncsi, hanem abban is elbizonytalanodik, hogy ki kellett-e egyáltalán nyitnia vagy okosabb lett volna, ha eleve meg sem kísérli. Tolnai tehát hozzáír a családi vállalkozáshoz, hogy (a teljes kollekció mellé) plusz egy darabbal szolgáljon az unokáinak. Régi ismerősök is előkerülnek, mint a kékítőgolyó vagy akár Brenner doktor alakja, de, ami sajátos ritmusát adja ennek a szövegnek, nem más, mint a két steril pohár, amelyek a tiszta költészet metaforájaként (is) értelmezhetők. Tolnai ars poeticáját egy nejlonzacskóban hordja, és útja végére is megőrzi érintetlenségét. Folyamatosan mozgásban van, de keveset halad, ámbár a szája mérföldeket bejár. Olyan hang ez, amely nem az erejével hat, hanem sokkal inkább halkságával int az alapos szemlélődés, a türelmes várakozás, a figyelem többé-kevésbé elfelejtett gyakorlására.
Amennyiben Tolnairól értekezünk, megkerülhetetlen a magánmitológia fogalmának említése. Felmerül a kérdés, hogy a szerző mennyire merítette ki már saját tartalékait, és milyen mértékben válik önismétlővé, valamint mindez mennyire jelent bezáródást a saját kozmoszba. A Szeméremékszerek vontatott indítása terjedelmesnek mondható, befogadója válogatja, hogy végigvonaglik-e a két steril pohárral a palicsi utakon, és, főleg, van-e türelme minden járókelővel szóba elegyedni. Az elbeszélő kétségkívül a 19. századi anekdotamestereket is túlbeszélné, sőt sok szöveghelyen az elhallgattatás mint vád jelenik meg: „Különben sosem tudja leírni, csak fosik a szája. Meg kell állítani. Mit, kérdeztem. A száját, mondta.”(270.), néhol pedig ennek elviselhetetlensége jelenti a problémát: „…maguk itt lassú, monoton dumájukkal annyira összekeverik a dolgokat, hogy az ember meghibban tőlük” (46.). Lényegében alig találkozhatunk valódi dialógussal, amelyet nem kizárólag a függő beszéd eredményez, hanem a beszélő attitűdje, aki akkor is befejezi mondanivalóját, ha már senki sem hallgatja, ő (vagy ők) beszéd közben alkot(nak). Az életben maradásért szólal fel, egyetlen fegyvere, hogy képes kibeszélni magát minden problematikus szituációból. Az elbeszélő vállaltan mesefa kíván lenni. Az anekdotikus elbeszélésmód több sajátossága figyelhető meg a regényben, mint az elbeszélői kedv, a familiáris közeg, a téma közösségi jellege, a csattanóval végződő történetek. A folyamatos poénkodásra kiélezett helyzetek azonban néhol erőltetetté válnak. Erre példaként hozható fel Vidnyánszky Vadnyánszkyként való említése, jóllehet érezhető a véleménynyilvánításban a szerepvállalás szándéka is, de az efféle megoldások inkább elvesznek a mondanivaló erejéből, mintsem elérnék céljukat. A regény a kortárs magyar reflexiók mellett egy szélesebb körben érdekelt problémával is szembesít: az Afgán Agarak gyeplabdacsapat megszervezése miatt természetesen górcső alá veszik T. Olivért. Ugyanakkor más helyen kiderül, hogy miért árulnak oly sok kiscápát az Adria partjainál: a vízbe fúltak miatt elszaporodott a cápaállomány a tengerben. Regény Misu és további társalteregói nyelvét szabadjára engedték, és különös erejük abban rejlik, hogy bármilyen jelenségről, ha nem is mindig tréfásan, de mindenféleképpen könnyedén mernek és tudnak beszélni, legyen szó a vasfüggönyről vagy éppen Marina Abramovic szerbiai siratóasszonyairól.
Az elbeszélő kilétének megfejtése szorosan köthető Tolnai magánmitológiájához, a szövegvilág megalkotásához, megalkotottságához. A módszer látszólag egyszerű: realitás és fikció elegyítése, de hogy e kettő között pontosan hol a határ, nehéz lenne beazonosítani. Az első vallomás szerint a már elhasznált Esti Kornél-ságra lehetne gyanakodni: „…sem kommentátor, sem íródeák, hanem csupáncsak egy csóró kibic volnék.” (15.), de később kiderül, hogy egy sokkal komplexebb viszonyrendszerrel van dolgunk: „És azt is minden alakoskodás nélkül állíthatom, hogy valóban Tolnai (T) vagyok. És valóban Orbánfalvy T. Olivér. És Regény Misu. És Palicsi P. Howard Jenőke” (131.). Mindig az a szereplő kapja a szót, akire éppen a leginkább ráillik a helyzet, Berlinbe például a fenti felsorolásból kimaradt Kafga Ferikét küldi a szerző. A sok alakvariáció a megírás, szerkesztés aktusát mintázza, egyik felülírja a másik változatát, végül pedig marad az a végleges anyag, ami mehet a nyomdába. Hogy mennyire van átfedés a bécsi Sírás Tanszék vezetője és a palicsi vasútállomáson retket eszegető alakja között, bizonyára csak T. Olivér vagy valamelyik infaustus tudná megállapítani. A valósággal folyamatosan játszó hang minden információt viszonylagossá, többarcúvá változtat. Egy tengerben úszó Radics Viktóriát követhet egy steril poharas kitérő, de akár egy olyan történet, amelyet maga Tolnai Ottó szokott elmesélni könyvbemutatói alkalmával (vöröskötél, amelyet Jutka később kidobott, nehogy felakassza magát). A fikcióhoz közelítő epizódok nem válnak kevésbé autentikussá, sőt inkább az egyenrangúságra, vagy még inkább a realitás illúziójára hívják fel a figyelmet. Mindez végső soron ahhoz vezet, hogy eldönthetetlenné válik, hol van a határ, azaz ki helyezkedik el a határon innen és a határon túl. A különböző világok egymásba játszása ugyanakkor akaratlanul is felhívja a figyelmet a szövegek megkonstruáltságára, hiszen a szabad gondolattársítások nem esnek szét, hanem struktúrává szerveződnek, az elágazások az utakon sem vezetnek zsákutcába. A mű ezáltal új típusú iróniával (nevezzük neoiróniának), ruházza fel az olvasót a szöveg befogadásához. Ily módon az otthonosság megtapasztalása a határterületeken sem jelent irreális állapotot, sokkal inkább hétköznapit. T. Olivér úgy mozog a válság- és deviancia-heterotópiákban (börtön, elmegyógyintézet, majd ismét börtön), mintha azok természetes közege, tulajdon galambszaros udvara lennének. A csicsikovi figurák sem keltenek meglepetést, a Sírás Tanszéken tanítani vagy síró homárt hallgatni látszólag ugyanazt jelenti, de Somlyó Zoltán megidézéséből sem az elátkozott költő emelődik ki, a Jajgató Feliciánból a boldogság marad. A kényszerzubbony vagy a leragasztott száj nem elvesz, hanem minden esetben hozzátesz a személyiséghez, minek köszönhetően lehetőség nyílik új perspektívából megtapasztalni a mindennapokat.
A címmé emelt szeméremékszerek fogalom több kontextusban megjelenik, bár a szöveg egészének viszonylatában az alcím (A két steril pohár) adekvátabb választás lett volna. A szó több alkalommal denotatív jelentésében fordul elő, viszont inkább a szemérmesség, szemérmetlenség szócikkek aktiválódnak Tolnai lexikonából. Az intimitás közösségenként változó határokat eredményez, legyen szó faluról, börtönről, elmegyógyintézetről vagy irodalomról. A többiek előtti szégyenérzet beszűkítheti a mozgásteret, de a szembenézés meg is sértheti azokat. Jóllehet T. Olivér reflexszerűen eltakarja nemi szervét, ha tekintete találkozik kedves madarukéval, viszont képes megmutatni az eközben megélt érzéseket, a szemérmetlen börtönlakókba szemérmet csempészve. Egy jó mesefa nemcsak történeteit, hanem hallgatóközönségét is pontosan ismeri, viszont ez korántsem jelenti azt, hogy csak azt meséli nekik, amire igényt tartanak.
Tolnai vállaltan egy létező hagyományt folytat, mely alól nem kivétel ez a regénye sem. A legszemléletesebb példaként az Elő- és/vagy utószó zárlata említhető. A kultikussá növesztett Csáth alakja néhány évtizede nemcsak lokális inspiráció, addikciót okozó szer, de a szerző életművében sokszorosan átírt, megírt szereplő, legyen szó akár az árvacsáth strófáiról vagy Csathó doktorról. A Csáth naplóiból származó részletek után egy olyan bejegyzés következik, amely már abból a mitológiából származik, amely magába foglalja az életmű összes ékszerét, ami nem szögesdrótból készül, hanem csehovszürke galambürülékből. Hogy mi kerül még elő a Mi szép füzetből, teljes bizonyossággal nem jósolható meg, azonban valószínűsíthető, hogy lesz benne kékítőgolyó, Brenner, képzőművészet, orosz irodalom és balkáni por. De az is lehet, hogy már ebben az iratcsomóban benne van minden, csak a sorrenden kell változtatni vagy ezt a regényt kell kétfelé osztani. Ha viszont T. Olivér és Regény Misu sem jutott dűlőre, hogyan állíthatnék én bármi biztosat?
Tolnai Ottó: Szeméremékszerek. Jelenkor Kiadó, 2018, 381 oldal, 3499 Ft
