Részlet Bánki Éva új könyvéből
Ahányszor csak belépek a Szent Márk-székesegyházba, ebbe az aranytól, mozaikoktól ragyogó, földöntúli templomtérbe, elfog a szégyen, hogy miért nem vagyok gazdagabb. Nemcsak szimplán jómódú, hanem pofátlanul, felfoghatatlanul, rettenetesen gazdag.
Bánki Éva Fotó: Máté Péter
Miért nem eszem az életet én is aranykanállal? Mért nem járnak előttem úgy az angyalok, mint az idegen államfőket felvezető, motoros rendőrök a körutakon? Mért nem tudok én is egy csettintésre hajókat indítani a görög szigetvilágba, és két-három naponta elfoglalni egy görög szigetet? Felfalni egy hajórakomány aszúba áztatott fügét, és aztán utána dölyfösen gyönyörködni az orgonaszóban és a kiherélt kisfiúk énekében?
Ha van a hatalomnak részegítő, erotikus, esztétikai aspektusa, akkor azt leginkább a velencei dómban élhetjük át. Amúgy nem ez Velence katedrálisa, hanem „csak” a dózse magánkápolnája. Mindenhol lopott oszlopok, lopott aranytárgyak, lopott mozaikok, ajtószárnyak – a velenceiek még védőszentjük, Szent Márk ereklyéit is úgy lopták Alexandriából. A levegőben nemcsak a tömjénfüst szaga érződik, hanem azoknak az öreg, hatalmas férfiaknak a kipárolgása, akik itt fogadták a pápákat és császárokat, gyönyörködtek az Isten dicsőségére egymásra halmozott, pompás zsákmányban, és ünnepnapokon kihordatták az oltár elé a dóm kincstárából a zsákmányolt aranyedényeket, hogy az Úrnak nagyobb kedve legyen a szentmisében.
Ám a kapzsiság és harácsolás apoteózisa ebben a térben nem nyomasztó, hanem inkább fennkölt és felemelő. Hiszen jó érzékkel lopkodtak a velenceiek. Az elpusztított Bizáncból szinte csak annyi maradt, amit magunk körül látunk ebben a nem túlságosan nagy, különféle illuzionista technikákkal tágassá tett dómban. Nemcsak a drágakövek ragyogása szédít, hanem ez a gondosan megtervezett szemfényvesztés is. Mintha a dóm bejárata előtt, a Szent Márk téren ott várakozna a magánrepülőgéped – stílusosan aranyra festve –, arannyal, mirhával, tudatmódosító szerekkel megpakolva, hogy az éljenző tömeg előtt magasba emelkedj, köszöntsd a rettenthetetlen, hadvezérnek, üzletembernek is kitűnő Enrico Dandolo dózsét, aki vakon, kilencvenöt évesen erről a helyről indult el Bizánc bevételére.
Itt, a dómban, a „magánkápolnájában” fordult a velenceiekhez, hogy nagy éljenzés közepette megindítsa a IV. keresztes hadjáratot. A dicsőséges hadjáratot, amely Velencét a világkereskedelem központjává tette. A dicsőséges hadjáratot, amely végső soron elősegítette a félhold, az Oszmán birodalom felemelkedését.
De ezen a helyen, a francia lovagokat annyira lenyűgöző márványoszlopok közt te magad is úgy érzed, hogy minden sikerülhet. Hogy még nem dőlt el minden. Az oszlopok szinte ma is reszketnek lelkesedésükben.
A ma látható székesegyház (vagyis a negyedik, ami ezen a helyen áll) eleve az Hagia Sophia mintájára épült fel. Nemcsak az épület tervét, hanem az első mozaikokat is bizánci mesterek készítették (ők helyezték el hibásan a latin feliratokat), majd maguk a velenceiek egészítették ki az „eredeti” templomdíszeket különféle, főleg a Bizánci Birodalom területéről rabolt drágaságokkal. Később Tintoretto, Tiziano, Paolo Veronese is készített a reneszánsz mozaikokhoz mintákat.
Első látogatáskor nem is tudok korszakokat elkülöníteni, annyira elragad és sokkol az arany és bronz, a sárga és a bronzvörös számtalan árnyalata. Mintha a millió csillogó mozaik-arc és mozaik-szempár egymásban tükröződne.
Velence Bizánc hűbérese volt. A dózsékat a IX. század közepéig csak a bizánci császár jóváhagyásával lehetett beiktatni. Aztán Velence megszerezte a kereskedelmi jogokat a birodalomban, eredményesen védte a flottájával a fővárost a normannoktól, szép lassan Bizánc „fejére nőtt” – végül a rettenthetetlen öreg, Enrico Dandolo vezetésével elfoglalta és megszerezte a fővárost. A IV. keresztes hadjárat után arról szavaztak a velencei államtanácsban, hogy ne költözzenek-e összes vagyonukkal és összes intézményükkel Bizáncba, ne „egyesüljenek-e” az elfoglalt birodalommal.
De itt, a Szent Márk-székesegyházban úgy látod, nem Velence költözött a Boszporusz partjára, hanem Bizánc (és vele maga a Kelet) települt át a lagúnák közé a maga halhatatlan pompájával. Micsoda katedrális! Pálmafák, tevék a mozaikokon… És mit látok! Az ókor utolsó, legtovább megmaradt csodája, a fároszi világítótorony! Minden korban újjáépítették ezt a templomot, de mégiscsak a Stato da Mar, a „hódító Velence”, a dicsőség, a rablás, a kíváncsiság eleven emlékműve maradt.
Maradnék még, tovább sétálgatnék az oszlopok között, ámuldoznék a Kelet álmát visszatükröző mozaikokon, de a gyerek türelmével sem akarok visszaélni, aki – ahogy mondja – aranymérgezést kapott. Türelmetlen, nyűgös, unott. Sápadt, rosszkedvű – merem remélni nem a Szent Márk-székesegyháztól.
– Kicsit fáj a torkom – suttogja, és én, hogy a kedvében járjak, este elviszem pizzázni.
Kedden otthon marad, paracetamollal, kamillateával kúrálgatom, de úgy látszik, az aranymérgezés ellen egyik sem hatásos.
Szerdán iskola, énekórán átmennek a Fenicébe meghallgatni egy kisebb koncertet, de délutánra megint belázasodik, a fehér bőre olyan áttetsző, mint a sápadt mozaikangyalkáknak a katedrálisban.
– Még mindig rosszul érzed magad? Fáj a fejed?
Ez nem aranymérgezés, hanem valami csúnya influenza.
Nincs mese, el kell menni orvoshoz. De hol van itt gyerekorvos?
Kedden otthon marad, paracetamollal, kamillateával kúrálgatom, de úgy látszik, az aranymérgezés ellen egyik sem hatásos.
Szerdán iskola, énekórán átmennek a Fenicébe meghallgatni egy kisebb koncertet, de délutánra megint belázasodik, a fehér bőre olyan áttetsző, mint a sápadt mozaikangyalkáknak a katedrálisban.
– Még mindig rosszul érzed magad? Fáj a fejed?
Ez nem aranymérgezés, hanem valami csúnya influenza.
Nincs mese, el kell menni orvoshoz. De hol van itt gyerekorvos?
Szerdán blogokat olvasok, telefonálgatok velencei ismerősöknek – Effie néni nincs itt, Franciaországban vigyáz az unokáira.
Ki tudja, hogy lehet ebben az őrült városban gyerekorvost találni? Délután elgyaloglok a kórházba, hogy „kitapasztaljam a járást”, hova kell fordulni, ha nagy baj van.
Kosztolányit megnyugtatta, mikor felfedezte egy fogorvos névtábláját a Canal Grandén – ezek szerint, gondolta, a velenceiek is „egészen” emberek. Én ebben most nem vagyok biztos, a mi kerületünkben sehol egy gyerekorvos, pedig mit megadnék egy megbízható, jó orvos telefonszámáért!
Péntek reggel Eszter csuromvizesen, magas lázzal ébred. A földszinten lakó, kétgyerekes művészettörténész azt tanácsolja, „lökdössem el” a gyereket a kórházba.
Miért? Mentő nincs? A gyerekorvos nem jön ki?
Paolo kinevet. Természetesen van mentő Velencében, de azok nem „csónakáznak el” egy influenzás gyerekhez. Az ügyeletes orvost – persze ő is csónakkal érkezik – csak életveszélyben lehet riasztani. Fulladás, szívroham, ájulás, effélék.
Visszarohanok a negyedikre. Összeszedem a zokogó gyereket (gyere, gyere, mindjárt ott leszünk), a reszkető ujjait simogatva belegyömöszölöm a dzsekijébe. Készülünk a „lökdösésre”.
A hídnál már nagyon bánom, hogy indulás előtt nem volt szívem beleállítani egy lavór jéghideg vízbe, márpedig a napi paracetamol-keretet hajnalban kimerítettük, több gyógyszert nem merek beadni neki. Most olyan forró, hogy szinte szúr a bőre, és már azzal fájdalmat okozok neki, hogy hozzáérek.
Hány óra van? Körülöttünk a márciusi napfénynek örvendező turisták áradata. Mindenki megrökönyödve bámul minket (nem, nem vagyok gyerekkínzó; nem, nem szadizmusból rángatom ezt a beteg gyereket; nem), de ezek a turisták olyan udvariasak, hogy nem mernek semmit kérdezni. Istenem, miért nem? Pedig a Rialtónál majdnem feldöntünk egy márkiruhában pózoló amerikai párt, a hídon magunkkal sodrunk egy kosztümös, piros lakktáskás, nagyon idős hölgyet. Eszter tízlépésenként megáll, és zokogva csapkod a karjával.
A vaporettóra nem engednek bennünket felszállni, az egyenruhás hölgy azt tanácsolja, hívjunk vízitaxit.
Nincs igazság: az evilág a szépeké és gazdagoké. Eszter felé mindenki a legelőzékenyebb arcát szokta mutatni (mért is ne?, olyan szőke, szép, rokonszenves gyerek), most ugyanezek a jól szituált, mosolygós idegenek zavartan elfordítják a tekintetüket.
Csak nem fertőz? A Prada kirakatában kislánypróbababák intenek: szépek, makulátlanok, egészségesek, csak az én gyerekem reszket a láztól és a fájdalomtól.
Végre! Kétórányi küszködés, rángatás, rimankodás után átvergődtünk a Dorsoduróból a Castello negyedbe, és már látom is Colleoni szobrát, akinek pompás paripája szinte rúgkapál az egészségtől.
Nagyon óvatosan lépünk be a velencei közkórházba (akkor még nem tudom, hogy van másik bejárat is), hisz tulajdonképpen ez is egy csodapalota, a Scuola Grande di San Marco, a Szent Márk Testvériség palotája. A hosszú-hosszú márványfolyosón emléktáblák és reneszánsz szobrok.
– Ez megint valami hülye múzeum, itt nincsenek orvosok – nyöszörgi Eszter; de én már jártam itt tegnap, úgyhogy vonszolom tovább magabiztosan.
A Testvériség hajdani székházában működik Velence közkórháza.
Át a belső udvaron, aztán a másikon. Mindenhol fehér köpenyes nővérkék, fényképezőgépes turisták, betegek (köztük meglepően sok idegbeteg) laboreredménnyel, nagy táskákkal, virággal, mellettük bonbonokkal szaladgáló hozzátartozók. Lassan eljutunk a sürgősségi osztályra, a turistáknak fenntartott várószobába. Mi nem vagyunk turisták, csak „illegálisak”, „migránsok”, hisz nincs bejelentett velencei lakcímünk. Leültetem a gyereket, aztán lepakolom a vállamról a hátizsákot: benne pizsama, csokoládé, fürdőköpeny (mind a kettőnknek), plüssjáték – mert felkészültem rá, hogy a gyereket itt tartják.
Talán. Még az is lehet, hogy engem „kizárnak”, és kinn éjszakázom az ablaka előtt, a ciprusok között, a kis, középkori kert padján.
Ahogy ideértünk, elszáll belőlem a józanság. Talán mert az ablakból megpillantom a temetősziget kőkeresztjeit.
No de ilyen gyönyörű helyen, ennyi márványszobor között csak nem halhatnak meg a gyerekek! Az egyik teremben kiállítás, a másik teremben műtő – micsoda hely ez, kész őrület! Kimerült vagyok, a telefonomat nyomkodom, mintha lenne valaki, akivel érdemes lenne beszélni. Mit csináljak, ha a gyereket hetekig itt tartják? Ha valami nagyon nagy baj van… A nagyapám volt az utolsó ember, aki még „értette”, miért kell a sorssal szemben lázadni.
Az olasz egészségügy finoman szólva sem makulátlan. Két lépcsőben engedik be a betegeket, először egy nagyon kedves fiatalember felveszi az adataikat, megméri a lázukat, kifaggatja őket, és csak ezután kerülhetnek a szakorvos elé. Ha nem Olaszországban lennénk, ez a négy óra várakozás elviselhetetlen lenne. De itt húszpercenként jön egy nővérke, vizet hoz Eszternek, beleerőltet egy banánt, megkérdezi, hogy hol van az apukája, miért tanul Velencében… szép, szép, de jutnánk már egy gyerekorvos elé! És közben majd felemészt a szorongás, a kelet-európai drukk és félsz, hogy bejelentett lakcím híján kipenderítenek minket.
Talán épp ezek a tündibündi nővérkék.
Négy óra elteltével előbbre jutottunk egy lépéssel. A gyerekgyógyászaton várjuk a doktornőt, aki természetesen ebédel. Újabb tündibündi nővérke, újabb pohár víz, újabb banán, újabb „mondd meg szépen, hogy írod a nevedet”. No de végre a doktornő előkerül, és igen alaposan és lelkiismeretesen kivizsgálja Esztert. Velem is megitat egy pohár vizet, és közli, ha a gyerek rendesen szedi a gyógyszereket, akkor egy hét múlva kutya baja lesz. A vírusos influenzára tulajdonképp nincs gyógyszer, de azt meg tudjuk akadályozni, hogy a gyulladás a gyerek szívére menjen.
A szív! Az enyém akkorát ugrik, hogy majd összerogyok. A doktornő ad egy injekciót a gyereknek, bátorítóan megsimítja a vállam, és közli, hogy lehetőleg itt, a Scuolában váltsuk ki a gyógyszereket.
Híres XVIII. századi sebészek portréi közt bolyongunk, míg átjutunk az épület másik szárnyába. Átvágunk egy hatalmas salán, ahol épp a kínai orvoslásról rendeztek kiállítást, aztán egy másikon, ahol futólag megismerkedünk a Velence környéki pestis-szigetek történetével, aztán csak megyünk-megyünk, végül betévedünk a kórház gazdasági részlegére. Egy platinaszőke hölgy útba igazít, és megtaláljuk végre a gyógyszertárat.
De a gyereknek inni is kell, a doktornő külön a lelkemre kötötte, úgyhogy újra nekivágunk, hogy ráakadjunk a büfére. Nem bolyongunk túl sokat, a gyógyszerésznő eligazít, úgyhogy pár perc múlva a szemünk-szánk eláll a csodálkozástól! Ez tényleg nem büfé hanem valódi „bár”! Márványasztalkák, csillogó-villogó kávéfőzőgépek, elegáns lambéria, fehér cserepekben trópusi virágok, a háttérben finom dzsessz-zene.
Én még élesen emlékszem a nagykanizsai kórházi büfé fertőtlenítőszagára, lottyadt süteményeire, parizeres zsemléire, ízetlen nápolyiaira, a kötelező Túró Rudikra, Balaton szeletekre, a pultra kipakolt papír zsebkendőkre, úgyhogy most alig merek egy pohár ásványvizet kérni a kontyos-kosztümös felszolgálótól. Ez a kávéház – mert mi másnak nevezzem? – talán a Scuolát látogató művészeknek (itt koncerteket is tartanak) és ötcsillagos, külföldi turistáknak épült. A nagy üvegablakok igen régi, fűszernövényekkel teleültetett, egyértelműen „ötcsillagos” belső kertre néznek. De eme kávéház bárszékein nem amerikai művészettörténészek, nem skandináv turisták üldögélnek, hanem idős, pongyolás, lábadozóban lévő, a kórházi ebéd vagy a „csendes pihenő” után pletykálkodó velencei kispolgárok.
Kérhetnek Aperolt vagy Camparit is, talán még a „ház borából” is egy pohárkát, hisz ez a „kórházi kávéház” nyilván az erre tévedő turisták euróit sem veti meg.
Multifunkcionális, mint maga a Scuola Grande di San Marco, amely nyilván alapítása óta társasági találkozóhely, kincstár, kiállítótér és ispotály. Az egyik legvarázslatosabb hagyománya Velencének, hogy – talán a helyszűke miatt – a társadalmi osztályokat és funkciókat nem választja szét élesen. Kinézek a másik ablakon, ott a San Michele szigetének ciprusfái bólogatnak.
– Nézd, a holtak szigete! – bólogat a kislányom.
Kicsit már sok ez a mai nap nekem. De szerencsére az injekció és az első adag gyógyszer csodát tett. Mindenféle közfeltűnés, sírás-rívás, vonszolás, lökdösés nélkül felszállunk a vaporettóra, és késő délután hazajutunk a Dorsoduróra.
Aztán éjjel jönnek a rémálmok. Csapzott, járni alig tudó, negyven fokos lázas kislányommal megint a híres sebészek olajportréi között sétálok – a szikék az öregurak kezében úgy villognak, mint filigrán ékszerek.
Miközben bolyongunk a folyosókon, odalép hozzánk egy kedves hölgy, és megkérdezi Esztertől, nem akarja-e a burattinókat, a Scuola Grande di San Marco bábszínházát látni. Nem, nem akarjuk, mondom. Még csak az kéne! Nem engedem Esztert abba a terembe, ahol a Scuola gyönyörű színésznői kitömött, kilencéves gyerekeket őrizgetnek. Közben odasétál a kórházi büfé patrónája, palásttal, diadémban, egy megbontott aperolos üveget szorongatva.
A temetősziget kőkeresztjei helyén sok-sok picike félhold ragyog. Úgy látszik, a szultán megépítette a hidat Margheránál, és a hadaival bevette Velencét.
Verejtékben úszva ébredek, és megfogadom, hogy többé nem sétálok el a Campo Santi Giovanni e Paolo környékére.
Megfogadom, hogy amint lehet, hazaindulunk.
És otthon megülünk szépen. Soha sehova nem megyünk.
Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor Kiadó, 2020. 215 oldal, 3499 Ft
A kötet könyvbemutatója 2020. október 1-én, csütörtökön este hatkor lesz a budapesti Olasz Intézetben – Istituto Italiano di Cultura Budapest (Bp.,VIII,, Bródy Sándor utca 8.)
Az íróval Péntek Orsolya beszélget.
