Tarcsay Zoltán: A befejezhetetlen
Kincskeresősdi, frissen végzett (még lehetőleg infantilis) bölcsészeknek, így lehetne bemutatni Tarcsay Zoltán A befejezhetetlen című regényét. A burjánzó történet a húszas évei végét taposó Földes Máté, a környezetétől elidegenült bölcselő szemszögén keresztül egy nyomozással, természetfelettivel megspékelt és posztmodern látcsővel szemlélt világba vezeti az olvasót, ahol többek között a szövegalkotás nehézsége is tétté válik.
Földes Máté egy Alétheia nevezetű szerző cikkét bújja, magában véleményezve a cikkíró vélekedését, lábjegyzeteit. Ott, az Országos Széchényi Könyvtár olvasótermében találkozik először a Befejezhetetlen című irodalmi-filozófiai munka első említésével, amelyet egy „csodás hatalommal bíró, varázslatos tárgyként” vagy valamiféle különleges eszmeként képzel el. Netán egy tiltott, elveszett könyv, talán valamiféle titkos tudás letéteményese, szővi tovább fantáziadús gondolatait, amelyek a rejtélyes elnevezésű, ki- és megismerhetetlen Alétheia körül is megfordulnak. Mivel semmi más dolga nem volna, mint a doktori szakdolgozatának folyton-folyvást elnapolt megírása („Ami sürgős, az ráér”, ha olvasta volna, idézhetné Királyhegyi Pált), rövidesen arra az elhatározásra jut, hogy megpróbálja felgöngyölíteni a szóban forgó munka történetét – sőt, ha már akadémiai kötelezettségei helyett nyomozásra adja a fejét, hozzáfog a Befejezhetetlen tényleges felkutatásához is. Tarcsay Zoltán debütregénye mintegy négyszáz oldalon keresztül ezt a fiktív-valós nyomozást tematizálja: a főszereplő egyedüli barátja, az antikvár könyvkereskedelemben boldogulni próbáló Palánky Simon és hódolatának újdonsült tárgya, az oknyomozó újságíró, Léthey Éva (valószínűleg a tizennyolc és huszonhat év között félúton járó, kedvesarcú pszichopata, Alétheia) segítségével kalandot-kalandra halmoz Budán és Pesten, valamint vidéken.
Máté hiába igyekszik rájönni, hogy miről kellene szólnia doktori disszertációjának (a nemlét ontológiájáról), témavezetője pedig rendre maró kritikával illeti törekvését vagy annak hiányát, de amint a Befejezhetetlen kerül a főhős vizsgálódásának homlokterébe, azonnal megkettőződik minden ereje és lelkesedése. A szöveg aztán hamar lerántja a leplet Máté titkáról: a fiatalember, aki sem a magyarokat, sem a nem-magyarokat, sem az öregeket, sem a fiatalokat nem szívleli (ráadásul egy sor tulajdonsága mellett még a nevét sem szereti), fikciófüggő. Méghozzá, úgyszólván klinikai eset: „Tudni kell ehhez, hogy Máté kialakította magának a képzelgés szent rítusait és formuláit. Többek között a kávézás közbeni, az utazás alatti, a zuhanyozási, az unalmas beszélgetésekkori és a lefekvés előtti képzelődést.” (34.) A regény első feléből kiderül, hogy Máté nem véletlenül tölti szinte minden idejét a Budai Várnegyedben működő nemzeti könyvtárban, szinte falja a könyveket – legyen szó ponyváról, történelmi fikcióról vagy kalandregényről.
Az olvasás számára elementáris tevékenység, a könyv felütése a fiktív világba történő belépéssel egyenértékű: „Máté belépett az első mondatból kikalapált kapun”. (47.) Innen pedig már nincs megállás, a doktorandusz olvasmányélményei végérvényesen összekeverednek a valósággal, valamint az egyéb médiaplatformokon látottakkal-hallottakkal. „Én elsősorban a szememmel élem az életemet” – állapítja meg Alberto Moravia A leselkedő című szemérmetlen regényének franciatanár főhőse, akinek vélt vagy valós rémképei összemosódnak a fejében. Akárcsak az olasz író 1985-ös művében, úgy a magyar pályakezdő 2022-es munkájában, a protagonista egy idő után már képtelen megkülönböztetni a megtörténteket és a képzelgéseit. Igaz, a mesebeli események eszkalálódásakor gyanút fog, mondván az átéltek túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, különösen Éva – akinek nemcsak a neve, szerepe, hanem a puszta létezése is megkérdőjeleződik („Valódi vagy te egyáltalán?” (74.) – kérdezi egy ponton Máté a szerelmét, hozzátéve, hogy képtelen eldönteni, létezik-e bármi is.) A kétely aztán elül, el kell ülnie, hiszen Máté számára elemi tényező a fantázia.
A regény első fele éppen ezért nem sikerült része A befejezhetetlennek. Máté olvasmányélményeinek részletes bemutatása, a fikciós tartományokba tett kalandozások gondos leírása egy idő után már kiszámíthatónak, száraznak és túlírtnak hat. Miközben a regényen belüli valóság nem fiktív elemei, tehát a Máté képzelgésein kívüliek is hamiskásan csengenek, vagy éppen erőltetetten. Például az önelégült „Tanár úr”, aki korábban nemcsak rávette Mátét, hogy elolvasson egy „vastag, komoly kinézetű kötetet”, mert „állítólag érdemes rossz könyveket is elolvasni” (16.), hanem még arról is sokat okoskodott, hogy „mi a világ szerkezete, és hogy az egész csak a képzelet műve” (12). Valamint időről-időre felbukkannak a hiszékeny olvasók, akik minden bizonnyal vevők a hangzatos ősmagyar és hun elméletekre, a szittya kalandtörténetekre, amelyeket Tarcsay rendületlenül – a fantasztikus-tudományos műfaj legmélyebb bugyraiba elkalandozva – a nevetség tárgyává tesz.
Ami a nevetést illeti, kevés a regényben a valóban ülő poén, és több a túlzó nyelvi játék, a nevekkel és közmondásokkal történő idétlenkedés, a blődség: „Agymama”; „megmérettetni és súlyosnak találtatni” vagy „elfelejteni, hogy valamit nem felejtettünk el”; „beszélő macska”.
A befejezhetetlen igazán értékelhető részei nem a sokszor gyermetegnek ható cselekményben vagy a narráció átalakítására tett félszeg kísérletben, sokkal inkább a beszédmódban, a műfaj- és stílusparódiában és a posztmodernszerű, metafizikai jelentésrétegezésben keresendők. Az Apokrif Irodalmi Folyóirat egyik kulcsemberének (szerző, szerkesztő, grafikus) számító Tarcsay prózanyelve sokszínű és gazdag, nincs híján sem a barokkos körmondatoknak, sem az élőbeszédszerű megformáltságnak; hamar felfedezhető a kimunkált prózaritmus. Tarcsay regényének világa nem egy tér: egyszer a kétezres évek elejének magyar színvalóságában, másszor Máté elszabadult fantáziájában járunk, s mindkét szövegtérben érdekes, gyakran tényleg humoros kitérőket, szövegbeli mellékutakat találunk. Míg a húgyszagú villamosról, a bürokrácia útvesztőiről, a bölcsészlét és a tudományos élet, a könyvkiadás kritikájáról szóló részek a realizmus felé tolnák el a munkát, addig az elbeszélő túlzásai, Máté kalandjai a paródia megannyi formájára nyitnak ajtót: a camus-i egzisztencialista regény, a 19. századi romantikus irodalom, a középkori lovageszmény, a jambusos dráma, a népmese, a kincskeresést tematizáló kalandfilmek- és regények, de még az ifjúsági és fantasy munkák, a keleti tanmesék és a tanulmányparódia is elénk tódulnak. (Utóbbi közvetlen előzménye A fantazmicitás illuzóricitása a hallucinatóricitás imaganiáricitásában című tanulmányparódia, amely a 2000 irodalmi-társadalmi lapban, 2011-ben jelent meg.)
Sőt, ami azt illeti, maga a regény nemhogy hemzseg a kulturális utalásoktól, egyenesen rogyadozik a keresztény-zsidó kultúrkör tárgyi elemeitől: implicit vagy explicit módon – több száz egyéb alkotó és alkotás mellett – megidéződik Chrétien de Troyes Grál-regénye, Dante Divina Commediája, James Joyce Ulyssese (Máté többször nekifutott, egyszer sem ért a végére), Vergilius Aeneise (Lakatos István fordításában intertextusként is funkcionál), Jorge Luis Borges Bábeli könyvtára és labirintus szimbóluma (maga a kötet is alapvetően a szövegelőállítás, jelesül az írás és alkotás problematikájával játszik el), Kosztolányi Esti Kornélja, Erwin Schrödinger a popkultúrába átemelt kísérlete, a Monty Python társulat, a prágai Gólem misztikus legendája, a görög és római mitológia, Héloïse és Abélard szerelmi vallomásai (igencsak erőtlen névkifordítás és poénkísérlet), Gilgames-eposz vagy Shakespeare Hamletje. „És a Befejezhetetlen ez a végtelen és megfejthetetlen könyv, ami száz és ezer más könyvben lett elrejtve, előre és hátra kacskaringózik az időben, néha csak pár mondatnyit, és átszövi az egész kultúrát, és ki tudja, ki írta, milyen nyelven, és hogy tudta így elrejteni, és az ő dolguk, hogy felgöngyölítsék, hogy összerakják a szöveget, hogy elolvassák, és megtudják a titkot, ami talán örökre mindent megváltoztat vagy mindent megmagyaráz, és az is lehet, hogy beleőrülnek, de azért érdemes lenne megpróbálni” (103.) – állapítja meg egy helyütt a bölcsész, akihez a regénynek eme pontján már Éva is csatlakozik, akit – ha úgy tetszik – a fantáziája hívott életre, bár az is lehet, hogy csak belemagyarázás ezt vélelmezni, ugyanis a cselekmény záró idejében kiderül, hogy nagyon is a hollófekete hajú lány az, aki kiszemelte Mátét a lehetetlen feladatra. A befejezhetetlen a rengeteg megidézett bölcsészalapmű mellett néhány kortárs, a fiatal értelmiség helyzetével foglalkozó regényhez is kapcsolható. Hasonló merengő, tévelygő a szövegbe és az olvasásba, a valóságba és a képzeletbe belebonyolódó bölcsészhősöket is mozgató, végeérhetetlennek látszó regények születtek az elmúlt években, Beregi Tamás Egyszer egy kutyája és Mészáros Urbán Szabó Gábor A győri regénye.
Tarcsay írásában, amelynek egyes részei korábban már folyóiratközlésben (Apokrif, Tiszatáj, Forrás, Pannon Tükör) olvashatóak voltak, „semmi sem az, aminek látszik.”[1] Talán ugyanez egyébiránt magáról az 1987-es születésű szerzőről is elmondható, aki a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és az Apokrif közös kiadványának hátsófülén olvasható bemutatkozásban íróként és műfordítóként van feltüntetve, Márton László hátlapi rövid ajánlása pedig költőként is hivatkozik rá, miközben az impresszum szerint a tipográfiáért és a fedéltervért is dicséret érdemel. „Egyiket sem lehet túl komolyan venni. Mindegyiket csak félig – vagy félig-meddig – űzöm. Ezért tudok ilyen sokat egyszerre[2]” – ezt már maga Tarcsay mondta, igaz, tizennégy évvel ezelőtt, az egyik mentora, Fráter Zoltán irodalomtörténész mellett ülve a Merlin Színházban, az Apokrif-estek egyik prototípusán. Ennek megfelelően a nagyregényszerzői bemutatkozása változó színvonalú: helyenként eredeti, sodró lendületű és nagyon kritikus, amellyel sok egyetemre járó vagy onnan frissen kikerült bölcsész tud azonosulni (Tarcsay tíz évig dédelgette-írta a szöveget, tehát az alkotómunka jelentős részében az egyetemi közegben mozgott), de sokszor bántóan kiszámítható, leegyszerűsítő és infantilis. Ha a jobbára sem írni, sem létezni nem képes Mátéra igaz a narrátori megállapítás, miszerint kifogyóban van belőle a festék, akárha nyomtatóból a patron, ugyanez a regény nagyjára is helytálló meglátásnak tűnik. A kalandvágyó szellemű olvasónak is ajánlott, hogy előbb Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő A fonalgyár című hiteles Tarcsay-stílusparódiájával ismerkedjen meg, s aztán, ha az elnyerte tetszését, magával az imitáció alapját jelentő A befejezhetetlennel.
Tarcsay Zoltán: A befejezhetetlen. FISZ Könyvek – Apokrif Könyvek, Budapest. 2022, 397 oldal, 3500 Ft
[1] Torma Mária: Ritka, mint a fehér nyúl (Tarcsay Zoltán: Valahol félúton), Apokrif, 2011
[2] Apokrif-est a Merlin Színházban, 2008 – 1. rész (Tarcsay Zoltán), https://www.youtube.com/watch?v=WfBQKpvCkNY
