Tar Sándorra emlékezve

|

80 éve született Tar Sándor

2005. január 30-án, debreceni lakótelepi lakásának második emeletén – Krúdy Gyula utolsó hónapjait idéző végső nyomorúságban és elmondhatatlan szegénységben – meghalt Tar Sándor.

Tar Sándor 1941-2005

E térség művészének a történelem összemosódó képei, romlott víziói, és az évszázados agónia törmelékei alól kell kievickélnie ahhoz, hogy levegőt vegyen, szaván fogja a valóságot. Ez alól a szocializmus évtizedei sem voltak kivételek.

2005. január 30-án, debreceni lakótelepi lakásának második emeletén – Krúdy Gyula utolsó hónapjait idéző végső nyomorúságban és elmondhatatlan szegénységben – meghalt Tar Sándor.

Tar Sándor „alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai – az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.”  Keresztury Tibor tárgyilagosan szemlélte az írót, amikor nekrológjában ezeket a sorokat a litera.hu internetes portálon közzétette.

A mi utcánk című regénye tíz évvel korábban jelent meg a Magvető és az AB-Beszélő közös kiadásában. A könyvet nemhogy elhalványította volna a múló idő, épp ellenkezőleg, tovább érlelte, kiemelte egyik legerősebb vonását, azt, amellyel az író saját szemérmes, de határozott állásfoglalását fogalmazta meg az élettel és (az irodalommal) szemben. Az igénytelen külsejű, puhafedelű könyv hátsó borítóján két ajánlás olvasható. Az egyik Bodor Ádámé: „Tar Sándor »ott« maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonulnak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” A másikat Petri György írta: „Magyarországon megsokasodtak az »írók«. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik.”

Az elismerések babérkoszorúit azóta sem fonták sokan Tar Sándor  feje köré.

Fontos elmondani még: A mi utcánk nem kopott meg a szerzőjét kísérő és kísértő, besúgómúltjára vonatkozó politikai és etikai mellékjelentések napvilágra került körülményeivel együtt sem. Tar a ritka kevesek közé tartozik, aki megszenvedte Énjének ezt az éjszakai oldalát, a bűnt, a lélek meghasonlását nála dosztojevszkiji mélységű bűnhődés követte: ő fölfogta, hogy miután szolgává züllesztették a diktatúra besúgógépezetében, szolgává is züllött. Talán még abban is igaza lehetett, hogy a régiben meg az új rendszerben is elárulták, és kiárusították.

Nem tudom.

Akik közelről ismerték, azóta elmondták, hogy a kettős én „éjszakai oldala”, a spicliség miatt létrejött szégyen, a saját történet földolgozásának, vagy éppenséggel földolgozhatatlanságának kudarca vagy katarzisa, esetleg a józanon, vagy az alkohol hatása alatt kitervelt „menekülés” saját bűnétől ólomként nehezedett rá, és szétlapította a személyiségét. Valószínűleg nem tudott megbocsátani sem saját magának, sem e létező világok legjobbikának. A szó szoros értelemben halálba kergette az a pokol, amely a Földön van, és életnek hívják, noha ő sem önkezével végezte, csak éppen „elment a halálba”, mint Krúdy.

A mű megjelenésekor rövid zsurnálkritikát írtam róla, amely a Népszabadságban jelent meg. Most – a könyv újbóli elolvasása után – megpróbáltam újragondolni akkori élményemet, és azt, hogy dióhéjban mit gondolok most a könyvről és a szerzőjéről. Akkor még csak sejtésem lehetett róla, hogy az életmű egyik csúcsteljesítménye lesz A mi utcánk. Ma pedig már tudom, hogy azzá vált az 1996-ban megjelent Szürke galamb című „bűnregényével” együtt. (A könyvborítón tökéletes a kiemelés a regényből: „A pokol pedig a Földön van, és életnek hívják”.)

A mi utcánk: mélyen átélt, erős szociológiai kötésű életanyag, masszívan kigondolt és jól megírt prózába ágyazva. Első látásra Tar Sándor látszólag laza szálon egymáshoz kapcsolódó novelláinak füzére; jobban belemélyedve a szövegbe meglepetést tartogató komoly és keserű könyv. A jelek szerint A mi utcánk a várt kiteljesedés közelében, egy későbbi nagyobb, ha nem is a pálya összes motívumát, de a teljes esszenciát összefoglaló mű fölvezetése: mindenesetre úgy látszik, hogy ritka kivételek közé tartozhat a megtépázott, legalábbis a nyolcvankilences fordulat óta megtépázottnak nimbuszúnak látszó térség, Közép-Európa irodalmában. Az meg kiváltképp jó (utólag is), hogy a magunk érzékenysége van rajta; vagyis mindenekelőtt rólunk szól, és rólunk árulkodik.

Miben nyilvánul meg a könyv máig ható hordereje?

Amikor Tar nekirugaszkodik a történeteinek, úgy vélem, azt akarja láttatni, hogy az a peremlét, ahol alakjai benépesítik az utcát, és az utca belakja az alakjait, már voltaképpen fullánkját veszítette: „Az utca harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas, vagy munkanélküli segélyből él, azt se tudják hogyan. Kisebb-nagyobb családi házak, van hozzá mindenkinek egy kis kertje, néhánynak földje is, de nem mennek semmire.” Ez a világ túl van az önsajnálaton, már az önsajnálat mérgeitől kimerült területként ábrázolja benne az író a tárgyát. Aztán ahová innen eljut az elbeszélői tekintet, az egyenlő a teljes kilátástalansággal: „Azt se tudom, mi lesz ebből”; „Ezt nem akarja megérteni senki”; „Ez megy máma. A ház eladó. De kinek?”

A mi utcánk kapcsolódási pontja, amelyhez bizton hozzásorolhatnánk, Krasznahorkai László Sátántangója lehetne az irodalmi emlékezetben.

Mégsem kötődik valójában oda, mert Tar Sándor nemcsak nyomott, holdkóros, generációk és generációk életérzéseinek összegabalyodott problémáitól kibogozhatatlan hanyatlástörténetet ír, mint Krasznahorkai, hanem valami mást, amely nem pusztán a prózai kisformára hajazó előadásmódtól válik mássá, mi több: bizonyos módon evidensebbé. Tar kíméletlen világában nemcsak rothadásból, roncsoltságból, ember alatti kínlódásból áll a szereplők végeérhetetlen sorsa, a szövegtérben nem monoton egyhangúságában állt meg időtlen idők óta az idő, nem az önmagába visszatérő pusztulás emészt föl mindent. Tarnál az összes szenvedés konkrét, tapintható.  Az író ezért az elfogadóbb, gyengédebb érzéseknek is hangsúlyt adó lírai elemet, humoros színt is meg-megcsillantja, a vágyódás nagyon egyszeri és mindennapi nosztalgiafoszlányait. Ahogy az élet összes tragédiájának legmélyén is ott van a megváltó kicsinyke kis rész, szentimentalizmus, hősiesség, nevetés, bármi – Kafkától Móriczig, és tovább a maiakig. Ez pedig nagyon emberi benne. Meg az is, ahogyan eljut a kilátástalanság végpontjához. Anélkül képes létrehozni ezt Tar Sándor a fikciós világban, hogy meggondolatlanul belemenne valami vállalhatatlanba, oda nem illőbe. De ezt a meglátott súlyos életanyag miatt nem is tehetné meg; tudja, okos önfegyelemével tudja, hogy nem engedhet a durva és egyszerűsítő szociologizálás, vagy az üres röptű filozofálgatás csábításának. Azt is tudja, hogy az első kísértés ott leselkedhetne rá minden bekezdésében, épp anyagának roppant súlya és terhe alatt. És nem enged, szakmailag, a nagyszabású irodalmi, műfaji ácsolatoknak sem. Abból az egyszerű okból, hogy ennek a világnak az ábrázolásához az nem felelne meg.

Ez juthat az eszébe az olvasónak, ha egyre jobban, és egyre mélyebben előrehatol ebben a sűrű atmoszférájú világban. Tar Sándor könyve (novellafűzére? regénye?) mindazonáltal megkísérel eredeti világlátást fölmutatni, és ezt nem teszi eredménytelenül.  Az író magabiztos ábrázolókészséggel, ebben a szakadt, foszlott világban az önmagát tényleg igazoló realizmus (naturalizmus) módszerével meséli el egy történelem alá süllyedt kisközösség, egy utca, a képzeletbeli városszéli Görbe utca emberi lényeinek porladását az akkori, mai (az elmúlt másfél évszázad mindenkori?) Magyarországon; mégis tudjuk, hogy a próza nyelvén világnyi történelmet olvasunk.

Az emberi, lelki és fizikai szétszóródást kíméletlen őszinteséggel és a szereplők iránti belátással is megmutató regény egyidejűleg lenyomata a Kádár-korszaknak, és a posztkádári világnak, a rendszerváltozásnak. Mára ez utóbbi vonást fölerősítette a szétpergett és kihullott idő. Mindezzel együtt sem akar A mi utcánk csak szociálpolitikai metszetet nyújtani.

Művészi látleletet nyújt, maradandót és szívbe markolót, ahogy Bodor Ádám nagy könyve, a Sinistra körzet nyújtott néhány esztendővel korábban.

Tar Sándor-Keresztury Tibor: A te országod    Forte Társulat, Trafó     Rendező: Horváth Csaba         Fotó: Kővágó Nagy Imre

Tar írói eszköze, érett írói eszköze az a hang, amelyen ez a világ megszólal, amelyen ez a világ beszél. A süketek is hallják a jajkiáltását, pedig csöndes és hallgatag. Szinte szótlan. Ha éppen ezért kicsit talán ideologikus is a szelleme, az sem okoz bajt, mivel művészileg formált, világképileg biztos kézzel megkötött: megfogyatkozott életekről szól, szinte a születésük pillanatától elesett emberekről, a nyomorúságosan burjánzó lét alatti létről: „Ha itt egyszer mindenki kijózanodna, maga nem győzne temetni bennünket. Fogadjunk. Menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba. Nagy itt a keserűség(…)” Ennél író nem mondhatott többet egy világállapot kilátástalanságáról.

Tar A mi utcánkban a közép-európai helyszínt – megint leírom, írástudóhoz méltó módon –, a világ közepeként jelöli meg. E térség művészének a történelem összemosódó képei, romlott víziói, és az évszázados agónia törmelékei alól kell kievickélnie ahhoz, hogy levegőt vegyen, szaván fogja a valóságot.

Tar a saját önmagában teljes és zárt világának a megjelenítéséhez a szociografikus módszert, a szociális töltés mélyerezetét választja, hogy elmondhasson benne ezt-azt a saját és a mások szenvedéseiről. Még tovább megyek, a saját és a mások szenvedésein túli életeiről.

Ehhez ért. A gyötrődés formába öntéséhez. A környezetben, az alakokban, a mi utcáinkban; a közvetlen vagy közvetített valóságban rejtőzködő közép-európai (ön)portréhoz.

CÍMKÉK: