Londoni Mindenszentek, Párizsi Mindenszentek
Három éve, 2019. február 13-án halt meg Tandori Dezső.
Tandori Dezső a kilencvenes évek elején döbbenetes erejű iker-verseiben a Londoni Mindenszentekben és a Párizsi Mindenszentekben a magyar elégiaköltészet és halál-líra legmagasabb csúcsait ostromolta. Szpéró, a veréb, a „csillagkép-halott”, 1988 júniusában hunyt el. A gyász megélésének és kibeszélésének két nagy verse, a Londoni Mindenszentek, és a Párizsi Mindenszentek a mindenkori magyar költészet legmegrendítőbb, kivételesen egyedi gyászdalai, sírversei közé tartoznak.
Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek
Londoni Mindenszentek, Szpéróval mit üzentek?
Kell-e a régi kabátja, e tollal vár odaátra?
Vagy ha csupán halogatja, kalitkám egyre kiadja:
jók-e az égi lakók így, támad-e támogató frigy?
…Nézem a gépen a szárnyat, ahogy lenn föl-s-le-se járnak,
nézem, ahogy – feketülvén – kékbe fehérül az örvény;
hallom, a gép, robajával, vinne – nem átra – magával;
integetek… fogy a vodkám… látom is így: ugye – ott – lám…
Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;
romlani kell, kijavulni… De kell-e a télre a hol-mi?
Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt?
Füzi Péter, a fiatal irodalomtörténész (az Art7 művészeti portál szívesen látott szerzője) Tandori költészetének elkötelezett híve és kutatója. Az elmúlt évben levelet váltottunk egyik, a Londoni mindenszentekről készült tanulmányáról. Néhány mondatot fűztem a munkájához, és postáztam számára a költő magyarázatát a vershez; ennek alkalma az volt, hogy 1992-ben márciusában a Magyar Rádióban vendégszerkesztőként összeállítást készítettünk a költővel a műveiből. (Ötször huszonöt percben, hétfőtől péntekig sugározott, 1992. április hatodikától tizedikéig, Kossuth, középhullám, esti sáv.) A rádióműsorban szerepelt a Londoni Mindenszentek; Tandori instrukciókat adott a vers fölolvasásához, az előadás megtervezéséhez, hogy a költemény egyediségének megértéséhez megfelelő fogódzót kapjunk. Ez fakszimilében itt található.
A Londoni Mindenszentek minden olvasás alkalmával elbűvöl, és egyúttal nagyon megdolgoztat, miközben szinte egyszerű minden „mozdulata” a költőnek. (Ezeket a mozdulatokat rögzíti a fakszimilében Tandori önéletrajzi pillanatok felidézésével; a vers, illetve a két vers is felidézés, Szpéró-hommage, az emlékezet versei. És a Mindenszentekkel a halottakra való emlékezés.) A Londoni Mindenszentekről legelőször az mondható el, hogy gyászdal vagy gyászvers, elégikus intonációval. Személyes üzenet Szpérótól a költőnek/olvasónak; aztán az, hogy mintha úgy üzenne-e (valahogy tényleg úgy üzen-e) Szpéró Tandorinak is, ahogy a halottak üzennek Kosztolányi híres versében: „kibírom, ha ők kibírják” (Ének a semmiről). Vagy: hallomás után szinte-szinte dalszerűnek hat, de mennyi a kihagyás benne, mennyi a szinte balladisztikus megszakítás, törés és újrakezdés, iramodás, fékezés, töprengés. És a verszáró (konok? nem-konok?), féltő-félénk kérdés a Mindenszentekhez folyamodva: „Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt”? (Amire, persze, nincs válasz, de a költő érezteti, hogy nem.) A két európai főváros említése Tandori utazásaihoz kapcsolódik, ezek kezdete, a hosszú utazások korszaka (mennyi nagy vers születik közben) már egy Szpéró nélküli világban, Szpéró halála után történik. (De tudjuk, Szpéró „halhatatlan”.) A „londoni” versben a költő repülőn tér haza, az út mindennapos körülményei adják a vers keretét. A hangulat melankolikussá válik, elégiává. De ez a két állapot nem tragédiát vagy drámát közvetít az olvasó számára, hanem az örök kérdést, ami talánnyá változik: „amúgy… az… a vég volt?” A kapcsolódó párvers, a Párizsi Mindenszentek legalább annyira ön-személyesen tandorisan rejtélyes, megfoghatatlan, mint a másik, csakhogy az ég árnyából, föld porába költöztek a „csillagkép halottak”:
S aludtak szinteképpen,
már se hosszan, se szélten,
a csillagkép halottak,
és nem is csak az égen.
És a fények futottak,
szememre hályogodtak,
aludtuk végre Párizst,
hazalopott kopottak:
Már se széltet, se hosszat.
Ebben a második költeményben Mindenszentek másnapja van írva: a költő Halottak Napján gyújt mécsest. (A többes számból ítélve: már más verebeiért is Szpéró mellett.) Arra nem gondolnék, hogy a költő összetévesztette a két napot: a Halottak Napja ugyanis a családtagokról, rokonokról a szeretett eltávozottakról való gyertyagyújtásos megemlékezésé. És ez a vers is tele-tele titokkal, rejtett összefüggésekkel, tobzódó költői leleménnyel, noha semmi cirkalmas nincs benne, talán az első szakasz rímvarázsát leszámítva:
Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint pécses „tt”;
vagy Székesfehérvár is „tt”.
És még egy mondat Párizsról: az ősz Párizsa a magyar irodalomtörténetben egyébként is a halottaké, az elmúlás évszaka — legalábbis Adytól. Erre a magyarázatra gondolok:
S – a végtelenbe végest –
meggyújtottunk egy mécsest:
Halottak Napja volt épp,
egy szomorú, de szép est.
Vajon mit akart vele/velünk Tandori ezekkel a páratlan remekművekkel kezdeni?
És most olvassuk Tandori „instrukcióit” a Londoni Mindenszentek című verséről.
