Tamás Gáspár Miklós: Antitézis
Marxszal Marx ellen, a világnézetben kortársai mellett, de elméletben jóval előttük. Társadalomértésünk sokban támaszkodik gondolataira, akkor is, ha vitázunk velük. Most egy meglepetésben lehet részünk: húsz év szünet után egy vaskos kötet, magyarul eddig hozzáférhetetlen írásokból.
TGM tán a legműveltebb filozófus, közíró (író) a magyar közéletben. Ami ritkaság: Bukarestben klasszika-filológián is végzett, vagyis Platónt eredetiben olvassa, örömmel hozza írásait a brit, francia, olasz folyóirattábor, ezen kívül – fordításokban – horvát, szerb, cseh, lengyel, orosz kortársaink is élvezettel rágódnak tézisein, vagy bosszankodnak (olykor) túlzásain. E poliglott íráskészség persze mellékes, amiért én személy szerint irigylem íráskészségét, az a volumen: hogyan képes egy író ennyit írni havonta, évente, miközben ugyanezen években-hónapokban ezernyi cikket, tanulmányt olvas, szemléz, kritizál, s ráadásul ilyen-olyan médiumokban személyesen is szerepel. Hihetetlen gondolatmennyiség tombol benne, amit közre is tud adni a publikumnak. Külön kérdés, hogy marxizmusa – ha még annak lehet nevezni – ma egyedülálló, hiszen kritikusa a hagyományos posztmarxizmusnak (akár francia, olasz vagy német), és egyben tovább gondolója annak, ami Marxból (az eredetiből) ma gondolatébresztő, továbbépítésre érdemes. Ebből a szempontból számomra unikális jelenség: Antitézis című új kötetét olvasva azt látom, hogy a világon ma írogató népség közül ő az egyetlen, aki például A tőke III. kötetét is olvasta, kritizálja és folytatja – a többiek beérik a Kommunista kiáltvánnyal, meg A tőke I. kötetének elejével, és már úgy gondolják, hogy poszt-posztmarxisták. De otthon van Polányi Károly eldugott helyeken publikált írásaiban, hivatkozik Karl Wittfogelre, Perry Andersonra vagy Bertrand de Jouvenelre, meg hát Hegelre. (Ez utóbbit csak azért emelem ki, mert a Függelék terjedelmes tanulmánya – Rapszódia dialektikus prózában címmel – a filozófus 250. születésnapja kapcsán dolgozza be magát az öröklétű gondolkodóba.)
Nem erőltetem tovább e foghíjas felsorolást. Ez a kiterjedt diapazon, a történelem és a munkásmozgalom ütközeteinek, furcsaságainak és senki által észre nem vett jelenségeinek up to date ismerete teszi vonzóvá írásait.
Fura megkönnyebbülés olvasni TGM tanulmánykötetét. (Igaz, most csak az angolul megjelent írásokat kapod kézbe, körülbelül évek után az első vaskos opust a szerzőtől. A francia, német, szerb, román dolgozatok itt nem szerepelnek.) Szóval megkönnyebbülés, mert végre megszabadult az ember attól a tehertől, hogy a múltat (az „átkos” rendszert) szocializmusnak nevezze. Mert az esszéken végigvonul az a gondolat, hogy amit nálunk meg a nemzetközi baloldalban ennek neveznek, az voltaképp államkapitalizmus volt – röviden a kapitaluralom ilyen-olyan variációjával. (Mármint más Oroszországban és némileg átszínezett nálunk.) A kulcsfogalom, amit TGM marxi alapokon kibányász, az a munkás és a termelőeszközök szétválasztása, az értéktöbblet állami (kizárólagos) kisajátítása. A dolgozó nem rendelkezik se azok tulajdonával, se azok feletti rendelkezés, szervezés, befolyás stb. gyakorlatával, pláne nem jogaival. A kötet számomra meghatározó dolgozata (az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus című esszé) villant fényt a baloldal illúziójára (tévedésére): „Az ideologikus közhiedelem ugyanis, hogy az államkapitalizmus nem kapitalizmus, végső soron azon a bizonyítékon nyugodott, hogy az értéktöbbletet a központi hatalom a közjó érdekében sajátította ki és forgatta vissza.” Az, hogy a tőkés nélküli társadalom maga a mennyország, közhely lehetett. De az, hogy tőkések nélkül is tőkeuralom létezik, rendszerellenes lázításnak minősült. Mert a rendszer ideológiája szerint a kipréselt értéktöbbletet, (profitot) a nép javára fordították…
Hát persze hogy nem így volt, de most a klasszikustól (Marx), valamint a szocialistának mondott korszak idején már egész korán Antonio Gramscitól és Karl Korschtól lehetett ilyesmiket olvasni. Ma már könyvtárnyi irodalomból jönnek az érvek. A posztszovjet és kelet-európai „kvázi-szocializmus” elemzéséből lassanként tudni lehetett, hogy miben volt ez oltári hazugság: a melós bérmunkás maradt, a kizsákmányolás ugyanúgy dolgozott, csak a mértéke nőtt, a társadalmi egyenlőtlenség (törvénytelenség) meg az államtőke uralma alatt szakította szét a közösséget. Marx reloaded.
E fő tézis tartalmait persze a hetvenes évektől sejtettük, ám az uralgó ideológia maradt, és senki nem merte kimondani (by the way: hívő marxisant-ként, anno, én se…), hogy hisz gyerekek, ez itt egy torz, működésképtelen kapitalizmus, tőkeuralom akkor is, ha a bolt cégtáblájára ennek ellenkezője van felírva.
TGM persze azt is látja, hogy ez a fajta államkapitalizmus Kelet-Európában és Oroszországban – iszonyú véráldozat révén – modernizálta a termelést és a társadalmat (már amennyire). A százszor elátkozott Nyugattól átvett egy sor progresszív, szociális elemet (a rendi világ eltörlése, a nők (viszonylagos) felszabadítása, az analfabetizmus felszámolása, korszerű infrastruktúra (kényszermunkából építkezve) stb. Ma azt mondanám, hogy a roosevelti „New Deal”, meg a jóléti társadalmak betörése lerázhatatlan volt az egykori államkapitalista rendszer működéséről. Persze cserébe a jónép a szakszervezetek elnyomását, valamint a görcsös nacionalizmust kapta kiegészítésként, a hiánygazdaság és a rendőrállam mellé. Az államkapitalizmus modernizáló hajlama tagadhatatlan, bár a hidegháború viszonyai lassították ennek a bevezetését, de azért például Oroszországban az ipari-katonai lobbi kényszerítő ereje még Gagarint is tudta produkálni. Mindez persze a „hívők” számára felmentést kínált a „szocializmus” címszó hazug jelszavának elfogadására…
Nagyot ugrok. Merthogy itt van egy friss (2019-es) dolgozat a rendszerváltásról. (1989: minek a vége) Jókora beolvasás nyugati szövetségeseink árulásának. „A nyugati nagyhatalmak … mikor megindultak a változások, George H. W. Bush, Mitterrand és Thatcher {et alia} köntörfalazás nélkül kijelentgették, hogy jobb volna, ha nem a kaotikus állapotokat mutató ’disszidens ellenzék’ venné át az irányítást, …támogatásukról biztosították az utolsó kommunista (piaci reformer) kormányokat. Ugyanilyen nyíltan ellenezték a német újraegyesítést…” Hátborzongató, ahogy az ember visszaidézi az akkori vitákat, és ahogy például TGM a szocdemek „jeges hallgatását” említi. Mai szemmel egyszerűen csoda, hogy leomlott a berlini fal… TGM ilyen kíméletlen elemzésekkel tekint újabb történelmünk egyéb disznóságaira. (Ma is lenne mire szentségelnie: mikor a német tartományokban egyre nagyobb bandákban vonulnak a neonácik…)
Ez utóbbi jelenségcsomaggal a könyv második nagy fejezete foglalkozik. Etnicizmus a nacionalizmus után: az új európai jobboldal gyökerei című tanulmányra gondolok. A mai, a nemzetállam elsőbbségét hirdető – semlegesnek tűnő – politikai irányzatok lecserélték a régi jobboldal (fasizmus) felsőbbrendűségének tézisét. „A jobboldal a rendet, fegyelmet, engedelmességet, becsületet és hódolatot képviselte. Az etnicizmus káosz. Talán felhasználható zsarnoki uralmak céljaira – az európai szélsőjobboldal jelenleg ilyesmire használja – de minthogy apolitikus, óhatatlanul destruktív.” A dolgozat 2015-ben jelent meg, számomra prófécia, mert nemcsak a volt NDK utcáit mozgósította, hanem észak-olasz, vagy akár párizsi testvérei is lettek. (Amúgy a német egyetemközeli „Burschenschaftokban” (például az egykori legenda, Heidelberg színhelyén) ma divat lett a Hitler-beszédek közös hallgatása, korsó sörök és hangos zsidózás mellett. (Der Spiegel, 2021. 02. 19.)
Van, amivel persze nem értek egyet – ilyen például a Marx és a szociológia című írás. Sajnos, tudjuk, hogy mára lehanyatlott az egykor oly szárnyaló diszciplína hatóereje, tudományos vonzereje. Pedig szerintem ma is van benne gyúanyag, csak kevesen használják. Úgy érzem, TGM e tendenciára tesz rá egy lapáttal: „Az egyenlőtlenség szociológiai probléma, a kizsákmányolás nem az. Átalakítani az eldologiasodást, árufetisizmust, kizsákmányolást egyenlőtlenséggé (így ’politikai problémává’, amely fokozatosan kijavítható): marxisták számára abszurdum. Többnyire ezért nem válaszolhatók meg szociológiai kérdések a marxi elmélettel – és vice versa.” A bekezdés első része legitim kritika – bár szerintem a szociológiának más dimenziói is vannak – végkövetkeztetését azonban nehezen bírom lenyelni.
Egészében TGM eddig Magyarhonban csak itt-ott ismert dolgozatainak gyűjteménye komoly, tudományos jelentőségű könyv. Eredetisége és bátorsága nemcsak tudományos erény, de követendő példa is.
Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Válogatott tanulmányok. 2001–2020. Fordította és szerkesztette: Sipos Balázs. Pesti Kalligram, 2021. 456 oldal, 4990 Ft.
