Takis Würger: Noah
Amikor az áldozat személyes vallomásának jobban hisznek, mint a történelmet kutatóknak.
A Der Spiegel riportere (Takis Würger) beszélget egy idős emberrel (Noah Kliegerrel), aki élete vége felé azt tűzte ki céljának, hogy beutazza Németországot és különböző iskolákban mesél Holokauszt-élményeiről. (Korábban megírta szenvedéstörténetét: La boxe ou la vie, Récit d’un escapé d’Auschwitz, – Boksz vagy az élet, egy auschwitzi menekült elbeszélése – 2008. Itt a „boksz” kifejezés az SS szórakoztatására rendezett táborbéli meccseket jelentette, melyekben egypár profi (német) sportoló verte szét a ringbe szállított zsidó rabokat. A kínzás egy fajtája, amire Klieger – bár sohasem űzte ezt a sportot – a túlélés reményében (dupla adag levest ígértek), önként jelentkezett élő homokzsáknak. Egy tucatszor kiütötték. Meg is sebesült, de talált egy orvost, aki lábra segítette, végül is túlélte a táborokat. A felszabadulás után Izraelbe menekült, és részt vett az államalapításban, majd sportújságíró lett.
A memoárkönyvét kevésnek találta, ezért határozta el, hogy személyesen mesél élményeiről, mégpedig a legfiatalabbaknak. Mikor először egy gimnáziumban kérik fel erre a feladatra, elutasítja a hívást, úgy érzi, nem tudná elviselni Auschwitz és a többi megjárt tábor felidézését. Majd meggondolja magát és úgy dönt, ameddig bírja, mindenhol mesél koncentrációs táborbéli élményeiről. Utoljára Münchenben, egy középiskolában. Közel százötven helyszínt látogat és beszél. A gyerekek majd mindenütt a szokásos zsivajjal fogadták, de mikor megszólalt, hogy „Ott voltam…”, halálos csend lett az osztályokban, akkor hatása volt. Az utolsó szemtanú. Majdnem: mert vannak még egy páran, kevesen, és jobbára szótlanok.
Nem soká tart ez a küldetése, Tel Avivban, már kórházban, halála előtt, az említett újságírónak diktálja élményeit, majd a tüdőgyulladás elviszi. (A könyv Noah címmel nemrég jelent meg.)
Klieger története azért fájdalmas számomra, mert arra kellett gondolnom, hogy mi lesz, ha az utolsó szemtanú is elmegy közülünk, és már csak könyvekből, újságokból, másod-harmadkézből halljuk e históriákat. A holokauszttagadás már most is eleven, de ha nem lesz már élő tanú, aki ellentmond nekik, akkor mi lesz? Nem tudom elképzelni, de napjaink felejtéskultúráját ismerve pesszimista vagyok. Klieger vállalta, hogy iskolákba megy történeteivel, de mit tegyen az az öreg néni, aki ugyan túlélő, tehát tanú, de hol tanúskodhat, hol mondhatja el szenvedéseit, vádolhatja rabtartóit, meg a hatvanas évek hazug felmentő ítéleteit? Vagyis már most, az utolsó pillanatban is kétséges a személyes tanúbizonyság ereje a holokauszttagadókkal szemben. Hát, még ha ez az utolsó túlélő is eltűnik világunkból?
Mindehhez hozzá kell tennem, hogy a németországi táborokat nem hagyták meg eredeti (elviselhetetlen, rémes) állapotukban, a bűn maradványait szépen elgereblyézték, és a helyszínt kiránduló parkokká alakították, idegenforgalmi látványosságnak megfelelően renoválták a barakkokat (már amelyeket nem égettek el), és legfeljebb itt-ott maradtak eredeti „nyomok” az egykori rémségek épületeiből. A kínzókamrákból játszóterek lettek. (Ezt a történelempusztítást György Péter Az eltörölt hely, 2003. című könyvében láthatod.)
Fentebb azt kérdeztem, hogy mi lesz, ha az utolsó szemtanú is eltávozik. Utána gondoltam: most még van egy pár tanú, de mit érnek az emlékeikkel, a vádjaikkal? Hová menjenek, hogy a növekvő rasszista hangulat ellen felemeljék szavukat? Nincs már bíróság – a hatvanas-hetvenes években ezt elintézték. Elmesélheti élményeit a szomszédasszonynak, aki vagy elhiszi, vagy csak magában kételkedik. Nincs fóruma a végső tanúzásnak. Hiába jöttek törvények a holokauszttagadás ellen. Ez után jöhetnek a legendák: a táborok a zsidók találmányai; az egészet csak Hollywood rendezte be, és különben is csak egy dzsembori volt az egész… Egyébként, hogy ott emberek millióit égették el, az csak egy vélemény, több más vélemény mellett, netán fake news.
Persze nem így van, családok második-harmadik generációja él és kérdez. (A szülők az első generációs utódoknak többnyire nem beszéltek e pokolról…) Rákérdeznek, nyomoznak, mert kíváncsiak, bár ma már csak nehezen találnak autentikus tanút, de minden fellelhető utalást, bizonyítékot feltúrnak, mert nem hagyja őket a család elhallgatott hagyománya.
Ebben bízhatunk. A millenniumi generáció egy részét érdekli még ez a pokoli történet. Talán nem is csak a vallásilag érintetteket. De lehet, hogy túl optimista vagyok, és ez a korcsoport, ha nem fertőzte meg a rasszizmus, boldogan él a késői születés adta tudatlanságban. És ha jobban utánagondolok, nem is kell nekik tudni, jobb ez így, hogy nem keseríti életüket ez a teher.
De mégis: azért Klieger példája megfogott. Jó lenne, ha olykor-olykor, néhányan, akik még maradtak, ellátogatnának egy-egy iskolába, és tartanának egy-egy órát, „ott voltam” címmel, akár kérdés-felelet szerkezetben. Mert úgy érzem, lenne rá vevő a mai tizenévesek körében.
Fentebb kihagytam Klieger előéletét: tizenévesen csatlakozott az ellenálláshoz, 260 zsidó felnőttet és gyereket mentett Svájcba, egyedülálló kamaszsors volt az övé. Aztán egy Gestapo-razzián lebukott és így került Auschwitzba, majd Ravensburgba. Hős volt, s kevesen tudnak róla. Kár.
