Takács Zsuzsa: A sóbálvány
Illékony a határ biográfia és fikció, ébrenlét és álom között, mintha a valóságra is az álom tudattalan köde telepedne, de A sóbálvány nem analízis, nem kutatás, hanem az álomanyag tiszta közvetítése, amelyen az éber tudat nem hagyja utólagos értelmezői munkájának nyomát.
Takács Zsuzsa 2013-ban megjelent, Tiltott nyelv című verseskötete után idén tárcanovella-gyűjteménnyel jelentkezett. A sóbálvány tizennégy, korábban az Élet és Irodalom hasábjain megjelent, rövid írást gyűjt egybe. Vékony terjedelme ellenére sokdimenziós a kötet, mely egy álmok és a valóság mozaikjaiból építkező gyűjtemény. Hőse Z., mint Zsuzsa: a persona, a költő-prózaíró „jelmezes alteregó”-ja (ld. a későbbiekben még hivatkozott Litera-interjúban), aki hol klasszika-filológusként, hol orvosként vagy latinos műveltségű kórházi betegként gyarapítja az alakmás jelmeztárát. A maszk azonban könnyen lefejthető, nem takar túl sokat, még akkor sem, ha az alakmás nőként és férfiként egyaránt megjelenik; alatta viszont arctalan Takács alteregója. Nem egyazon alak reinkarnációjáról van szó, hiszen a kötet darabjai nem járulnak hozzá egyetlen és egységes alteregó felépítéséhez; mindegyik egy-egy külön szerep („Vajon nem játszunk-e szerepet mindannyian?” [68.]), lehetőség, ösvény, amely azonban ugyanoda vezet (vissza): magához Takács Zsuzsához, az álmodóhoz. Z. életútja számos helyen találkozik és megegyezik a szerzőével, elég csak A maszkmesterre gondolni, ahol a hős születési ideje 1938 novembere, vagy Az eltévedt zsokéra, ahol „hősnőnk” egy havannai ösztöndíj után egyetemi oktatóként helyezkedik el (szakmai nyelvet tanít Franco népének nyelvén), a Szocialista Közgazdaságtan spanyol nyelvű fejezeteit szerkeszti.
Az álomanyag érezhetően katalizátora a tárcanovelláknak – erről a Literán vele készített interjúban is vall a szerző: Takács Zsuzsa és Z. egyaránt álmodók, hiszen a főhős is álmodik, próbálja manipulálni álmait (A szemfülész I., A szemfülész II.). Illékony a határ biográfia és fikció, ébrenlét és álom között, mintha a valóságra is az álom tudattalan köde telepedne, de A sóbálvány nem analízis, nem kutatás, hanem az álomanyag tiszta közvetítése, amelyen az éber tudat nem hagyja utólagos értelmezői munkájának nyomát. Éppen ezért érezhetjük olykor azt, hogy álomnaplót olvasunk, szinte látjuk magunk előtt az éjjeli polcon heverő, félálomban teleirkált lapokat. Ebbe a rendkívül érdekes szövetbe pedig nem lehet más beleszőve, mint maga az irodalom, a tudatalattit belakó, kötelező sorok, amelyek igaz, talált tárgyként, de szervesen épülnek a textusba: „Rossz szokás, meglehet, minden barátom óvott tőle, de kora reggel általában becsukom az ablakot, mivel lakásom nemzeti nagylétünk történelmi köztemetőjével szemben található, és a kertünkbe hajnalhasadta után érkező varjak rikoltásától dalosaim torkán akad a szó. Hó lesz hamar – jaj, akinek nincsen otthona, károgják. Hess, madár! – kiáltok rájuk ilyenkor, majd az ablakot becsukva kizárom őket.” (54.) Kiemelés az eredetiben – mint ahogy az összes idézet esetében, kurzív jelzi itt is a vendégszöveget, jelesül Kisfaludy Károly, Nietzsche és Arany sorait. A tizennégy tárcanovella összesen ötven, többek között Orwelltől, Pessoától, Thomas Manntól, Dsidától, Borgestől, Csokonaitól vagy magától Takács Zsuzsától származó vendégszöveget ágyaz magába.
A kötet utolsó előtti darabjában, A könyvek felszámolásában egy szobába beszálló „izmos, zöld levél” (73.) „meggyilkolása” mossa el ébrenlét és álom határát, hiszen, mint utóbb kiderül, Z. nem egy levelet lapított szét könyveivel, hanem egy „tojásából valószínűleg frissen kikelt gyíkot” (73.). A képtelen tévedés zavarát az elbeszélő úgy oldja fel, kikacsintva a kétkedő olvasóra, hogy figyelmezteti őt: „Ha bárki úgy gondolná, hogy Z. álmodott, téved.” (74.) A gyík megjelenésére Z. az Állatok szimbolikáját (szerző: Blueberry Hill) felütve keres és talál magyarázatot: „Az álmok ébrenlétben történő hasznosításának képességére utal a gyík, a sárkány kicsinyített formája. […] Önmaga sötét oldalára figyelmezteti az embert, megtanítja arra, hogy szoros kapcsolat áll fenn a tudattalan és a tudatos között.” (74.) A szimbólum azonban nem kap további magyarázatot, éppen csak felvillantja a tudattalan mélymozgásait, örvényeit – és megint csak egy könyv siet Z. segítségére. Az irodalom, az írásos kultúra mindvégig viszonyítási pontja és természetes közege A sóbálványnak; Z. a kötet nyitó novellájában, az Állj s felelj: ki vagy címűben (Shakespeare-idézet!) például Updike- és Kafka hőséhez hasonlítja önnön reménytelen-bolond vállalkozását: nem poétának, de magyartanárnak lenni Budapesten.
Takács tárcanovelláiban az álom (a „gyakorlott álmodó” [77.]) nem tud elszakadni a múlttól, nem enged a felejtésnek, a „zsarnoki idő hatalmá”-nak (77.). Az álom természete szerint hol szürreális (mint amikor a fácánmell-szelet hirtelen díszes madárrá változik), hol a múlt valóságát, annak el-eltűnő alakjait idézi föl. Az ötvenes évek fojtogató levegője éppoly realitása Takács novelláinak, mintha Ionesco rinocéroszai vágtatnának át a Kossuth tér díszkövezetén. A visszaemlékezés sajátos technikáját alkalmazza a kötet talán legjobb darabja, a naplóbejegyzésekből született Múlt század. Önéletrajzi ihletettségű tárcanovella, amely szintén emlékmontázsokból épül fel, az emlékezés azonban javarészt nem a saját, megéltre, hanem – fényképszerűen felelevenítve – a szülők múltjára irányul. A novella elbeszélője azon tapasztalatáról számol be, miszerint mások történetei mintha őhozzá tartoznának, saját története és múltja azonban idegen lenne tőle. Nagyfokú érzékenységről, beleélésről (képzelőerőről?) tanúságot téve rajzolja meg az apa és az anya múltjának mozgóképeit: „Egy pályaudvaron megcsapja orromat a mozdonyfüst szaga; hét-nyolc éves kisfiúvá válok, 1917 körül jár. Rokonlátogatásra visznek egy Kassa környéki kis faluba. Nagybátyám szénával felhintett padlásán alszom, tucatnyi unokatestvér-rokongyerekkel együtt.” (56.); „Négyéves anyám helyett állok a kamaraerdei házuk fürdőjében. Államat felvetem, hagyom, hogy az apám az orromra pöttyintsen egy kis szappanbuborékot, nekem énekel, szívem kalapál a büszkeségtől.” (56.) Ezek az eredetképek kiegészülnek a szerző-elbeszélő múltképeivel, mégpedig egy félrehallhatatlan parafrázissal. Takács Zsuzsa nem véletlenül adta a „múlt század” címet tárcanovellájának, hiszen abban összesűrűsödik az előző század teljes (történelmi) tapasztalata – a kiszolgáltatottság, a család szétszakadásának veszélye, a kudarc, az éhínség, „a világegyetem egyszerű titka”: „Megtanulom, hogy bárhol és bármikor otthagyható vagyok.” (58.)
Megvalósuló és meg nem valósuló álomfragmentumok, a szoros valóság, a dicta dura és a dicta blanda emlékdarabjainak, valamint a képzelet mozaikjainak látszólag könnyű olvasztótégelye tehát A sóbálvány. A címadó zárónovella, A sóbálvány ars poeticája egy sajátos metafiktív keretbe foglaltatik: Z. itt immáron mint tárcaíró jelenik meg, aki „eltökélte, pontot tesz naplójára” (76.), ha csak említés szintjén is, de nem elfeledkezve azonban a 2017. év, a „világpolitika velőtrázó” (76.) fordulatairól, témáiról. A novella búcsúhangulatának (a vendégszöveg Petőfitől származik) ellenére nem szűnik meg naplóként, krónikaként működni: „Föltette magában, hogy lábjegyzetekkel látja el ezt az évet. Feliratokat készít, cölöpöket helyez el a lap alján, márványtáblát állít elapadt forrásinak, zöld fáinak, rózsáinak (melyek elszáradtanak) és téli búra vált tavaszának, s az egyre forróbb, nagybeteg nyarak lázgörbéjével nyomatékosítja a klímaváltozás diagnózisát. Mivel van tolla, tintaceruzája, laptopja meg asztali gépe, aszalt szilvás joghurtja, úgy döntött, hogy késő korok okulására, az elmúlás elől az elbeszélés jelenébe menti az év, annyi, mint élete, legfőbb történéseit.” (76.) Búcsúnovella, hiszen a szerző szól hőseiről, alakmásairól is, sóbálvánnyá merevedett önmagáról. Nem búcsúztatja azonban igazán Z.-t, hiszen a novellahősnek könnyű búcsút mondani – de a valóságban hűséges hozzájuk az őrületig.
Takács Zsuzsa: A sóbálvány. Magvető Könyvkiadó, 2017, 88 oldal, 2490 Ft
