Fábián István versei és grafikái
Fábián István – A mező
TÁJKÉP
A hó szakad.
A ló vérzik.
Véknyában
háborúk
csizmavasa.
Örök.
A hó hull.
A ló áll.
A hó fehér.
Végtelen.
A vér vörös.
Szakad.
A BÉKÉS NEMZEDÉK
Majd ha onnét visszanézve
emlékszel-e egyetlen kézre,
ki visszaütött?
Voltunk, elsímult éltünk-holtunk,
vízre dőltünk, gyűrűt se vetettünk.
Csak az eső esett.
Csak voltunk helyettünk.
Csak a Nap sütött.
Fábián István – A partravetett
ZÁRLAT
légy iszik a ló szeméből
a madarak a Napban elégnek
ízzó wolframszál a folyó
az ég sercegve lassan belédől
és szikrát köpködve kihúnynak
a létező lenti s fönti dolgok
a csillagok önfényüktől vakulnak
álomra tér a világ. Boldog.
ÚT
higgy a néző nem hivőnek
szeresd a néma nem tudót
sose higgy a fölesküvőnek
hallgasd a tudva hallgatót
Fábián István – Vörös rébék
