Péntek Imre írásai
Az üresség, a hiány, a néhány megmaradt fénykép, video, pár levél, a számítógépen pár törölt e-mail. Az elcsendesülő megrendülés. A többi néma csend…
Péntek Imre
Van-e kreatív múlandóság?
A fájdalom. Ami bennünk van. De rejtőzik. Aztán egyszer csak megjelenik. Valahogy így jártam én is. De nem részletezem. Sokan éltek, élnek együtt a kisebb-nagyobb fájdalommal. Csak ne zavarja az alkotói gondolkodást. Hát, igen. A betegség tud meglepetést okozni. Ez is része az élet nevű jelenségnek. S hány alkalommal észleltük: ma itt, holnap ott, holnapután már sehol. Próbálunk élni az emlékek játékszerével. Kezet nyújtanánk, hova is? Ahonnan válasz nem érkezik. Önmagunkkal folytatunk párbeszédet, miközben a kedves eltávozottra gondolunk. Ez is fájdalom, de nem fizikai. Az idegeinkben cirkuláló. Eljön a perc, amikor megszakad a kapcsolat. Egyik barátomat hívtam fel, hogy meglátogatom. Lebeszélt róla. “Maradjak meg olyannak, amilyennek utoljára láttál” – ezt mondta a telefonban. És halálával én is kevesebb lettem. Az üresség, a hiány, a néhány megmaradt fénykép, video, pár levél, a számítógépen pár törölt e-mail. Az elcsendesülő megrendülés. A többi néma csend…
Valami hiányzik a kapcsolatunkból. Néha arra gondolok, a két világború közt milyen gazdag közege volt az alkotói barátságoknak. Amelyek fennmaradtak levelekben. Nem tudom, e-mailjeink vajon hova tűnnek? De egy-egy festő, szobrász segít (valameddig) kortársai megörökítésében. Nekünk, irodalmároknak is jut valami. Néha szomorúan (szorongva) gondolok azokra, akiket jól ismertem, s ma nincsenek sehol. Mit tehetek? Hogyan üzenjek a semmibe? Milyen virágot tegyek (kötelezően?) a feltett bronzplakettre, emléktáblára? Vagy viccelődve kérdezhetném: Mi ez a nagy átváltozás? Milyen bűvészmutatvány? Kit akar megtéveszteni vele? Persze, nem olyan siralmas a helyzet. Hiszen maradnak félbehagyott, vagy mellőzött művek, feljegyzések, jegyzetek, amik váratlan ajándékai lehetnek a sorsnak, vagy amin derülhet (vagy szomorkodhat) a kapcsolatra szomjas kedély. Igen, hova lesz a lélek? Higgyünk az isteni begyűjtésben? Ítélkezésben? Vagy tényleg van a Mindenség Urának valamiféle kertecskéje, amiben a lelkek is nyugovóra lelhetnek? Vagy kérdezgessük Shakespeare-rel: “Mi álmok jőnek a halál után?” Egy német írónál olvastam nagyon rég: “Ha egyszer eltűnök innen, szeretnék eltörölni minden nyomot magam után”. Idővel rájöttem, ez is csak pózolás. Ezt a szívességet megteszi az „örök jelen”. De maradjunk abban: fogadjuk el a kiérdemelt örökkévalóságot. Az legalább a miénk… Kreativitásunkat pedig – mint “dagadt ruhát” – hagyjuk valaki másra.
Kiútkeresőben
Van-e út egy végleges világból egy végtelen világba? Ifjúságom – több okból – egy lezárt világban eszmélkedett. Hát igen, ennek sokan ismerjük az okát. Az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy miként szüntessék be a második világégést, és később pedig a hidegháború levert cövekjeit méregették, befelé éltek, nem érdekelte őket a kinti univerzum. Úgy látszik, az elmúlt évtizedben kiszabadultunk ebből a zártságból. Most gyakrabban olvasom Hamvast, kiderül: a belső történéseknek volt egy etikai vonulata, amiről nem vettünk tudomást. Az általa emlegetett létrontás természetessé vált, a kijavítással senki sem törődött. Ahogy a nyitottsággal sem, ami látást a belső körökre koncentrálta. S mostanában mintha felszakadna a függöny: kíváncsiak lettünk a körülvevő mindenségre. És a véglegesen lezártnak hitt kérdések megnyíltak…(Még emlékszem, mennyire megdöbbentettek Pascal szavai: „A végtelen térségek örök némasága megborzaszt.” Ami hosszú ideig utópiának tűnt, sci-fi tudatnak, perifériális elemnek, hirtelen a centrumban termett. Történelmünk régi idők alig derengő idejébe eredezik, sejtéseink vannak, semmi más. A neolitikumból elindult „fejlődés” – úgy látszik – töretlen, a belső indítékok –látszólag – elengedőek voltak ahhoz, hogy fokról-fokra magasabbra jussunk, és a szüntelenül pergő ezredévek meghozták a sikert. A modern kor, ami utolért, itt van, itt liheg a nyakunkba. Ám az újabb fejlemények szinte elkápráztatnak. Miután nem találtuk a „hiányzó” láncszemet, lassan ráébredünk, a darwini fokozatos fejlődés csak illúzió. A pánsperma elmélet épp oly komolyan vehető, mint a múltunkban lejátszódó klasszikus útbejárás. Mert könnyen lehet: csak vendégek vagyunk a bolygón. Betelepültek, mutánsok, génmanipulált jelenségek. S most azt is felvetette egy újabb teória: Lehetséges, egy videójáték szereplői vagyunk. Amivel játszik valaki. Nem Isten, Isten jó, a Nagy Bumm, a Teremtés elfogadható. De akkor ki? A videojáték megalázó, kiszolgáltatottságunkhoz aligha férhet kétség. Kijavításra nem gondol senki, a létrontás szétterül a horizonton. Az áldás elmarad.
Hamvas szerint „Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában… Ha védelem alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni”. Amit belül kerestünk, kívül van. Hány évig kerestük azt a biológiai lényt, amitől származunk? A mai kutatások arról adnak hírt, feltételezést, hogy hiába is keresnék, valahonnét ide származtunk, és kész. A pánsperma- elmélet mindent megold. Igaz, hogy ez csak eltolja a kérdést egy távolabbi bolygóra, akármire, de itt hiába is gyötörjük magunk, az bizonyos darwini –lánc nem létezik többé, a görnyedt ős, aki átgyalogolt az évszázadokon, és maga magát manipulálva eljutott a mai fejlett stádiumáig, csak fikció. Itt különböző hominidák éltek egymás mellett. Mikor? A Noé előtt időben. A darwinizmus egy tétova kísérlet, amelynek nem lehetne eredménye a mai civilizáció. Akkor hát ki vagy kik voltak „őseink”? Kik voltak azok, akik hol így, hol úgy beavatkozhattak a földi biológizmus viszonyaiba? Nos, hát lehettek a marsalakók, annyi irodalmi mű szerepelői. Vagy lehetnek azok az ürrepülők, akik itt stafétáznak felettünk, és három- négyszeres sebeséggel hagyják „állva” a mi szuper gépeinket. (Ezt egy nyugalmazott amerikai tábornok közölte, „bizalmasan”.) A találkozástól értelmet kapna egy csomó érthetetlen jelenség. Az özönvíz előtti, prehistorikus építmények több tonnás alakzatai, amiket mai technikával is nehéz lenne helyére mozgatni. (Miközben ezt valakik könnyűszerrel megoldották, s csak bámulunk az illesztések hajszálpontos kivitelezésén.)
A világon szétszórt s építmények nem elég jelzések? Hányszor láttuk a Kheops piramis belsejét? Nagyon sokszor. És érdekes: nincsenek benne sem rajzolatok, sem semmiféle vésetek, ábrák, írások. Míg az egyiptomi építmények szinte minden parányi felületén tombolt a mesélni, ábrázolni való kedv. Egyszerűen elkápráztató az a vizuális zsúfoltság, amivel őseink megkínálnak, csak győzzük naív meséiket megfejteni. S „elcsípni” azokat az apró, de természetes jelzéseket, amelyek a „vendégek” jelenlétéről, külsejéről, eszközeiről, tevékenységéről szólnak.
S a piramisok – akár másutt is – valamiféle energiatermelő bázisok, amelyek az obeliszkekre vitték át az energiát. Hogyan? Mivel világítottak a sötét piramisok belsejében? Az egyik fura rajzolat egy őskori villanyégőt ábrázol? Az un. dzse–oszlopok valamiféle „villanyoszlopok”? S ősi ábrázolásokon látunk védőruhába öltözött alakokat, akik egykor itt grasszáltak a földi téreken?
Nos, ezernyi kérdés – a válasz sehol…
De végre felszabadították az eddig rejtett (tiltott) információt, ami az ufó-kutatást övezte. Csak remélhetjük, lesz eredménye. S most sajnálom igazán, hogy bölcsésznek születtem, nem volt erősségem sem a matematika, sem a fizika. A mai költők, a tudományos elmék, mérnökök, úrhajósok nem a bensőből, az univerzumból hoznak hírt. Csak sajnálhatjuk, milyen kevesen tudjuk olvasni a képletekbe írt – nekünk szánt – hieroglifákat.
Kedély
Néha arra gondolok, szerencsés vagyok, hogy körülöttem jó emberek laknak. Mi több, jó barátok. S ha eljönnek, az nekem egy ünnep. Meghányjuk-vetjük a világ sorát, kénytelenek vagyunk kül/politizálni, mert (egyelőre) körülöttünk fortyognak az események. Bár valamelyik lapban azt olvastam, az orosz-ukrán meccsen a jövőben Kárpátaljára esik a figyelem. (Vagy esetleg a bomba.) És Zelenszkij nem bocsátja meg, hogy nem segítünk hadi táncát járni. Mi egyelőre menekültjei befogadói vagyunk, főként hét végén városunkban is gyakori az ukrán szó. Feleségem rokonai Huszt környékén laknak, mi is aggódhatunk a közeli rokonokért. A múltkor kivétel történt, mi mentünk Tácra. Persze, a község Fehérvár külvárosának számít, sokan járnak a városba dolgozni. Tác nekem is sokáig csak egy település volt, amig össze nem jöttem Fehér Lacival. A festőművésszel. Kezdetben csak szerkesztőségi feladat volt a kiállításairól írni. Később kiderült, számos közös barátunk van. Megismerkedésünk idején már túl volt az „aluljárós” képeken, éppen az elhanyagolt zsidó temetőket festette. Ami persze, nem tetszett az akkori kultúrpolitikának. A művész akkor tanult meg dobolni, és a testvérével, aki orgonált, duót alkottak a táci sztráda melletti étteremben. Kezdetben a táci szülői ház istállóját alakították a szülők műteremmé a gyereknek, hadd fessen, hiszen tud. Apja és anyja ismert zenepedagógusok. Azonban történt valami: Fehér Lacit felfedezték, neves szakemberek jártak hozzá. És vették a képeit…Hamarosan, a rendszerváltás után építkezésbe kezdtek Tácon, és a Laci képeinek stílusában készült egy pazar villa, tágas műteremmel, s megannyi hasznos helyiséggel. Nem messze a szülői háztól. Fotórealizmusát az óta a kortárs magyar festészet élvonalban helyezik el. Bár eléggé magányos, amit önként választott. Az MMA-ból kilépett, elég neki a tágas baráti kör, nem csak Magyarországon, az egész világon. Számos külföldi galériában kiállított, legutóbb éppen Szlovákiában, ahol épp úgy értették és díjazták, mint itthon. Az ősszel ismét nála voltunk egy rituális látogatásra, aminek fő része, hogy megnéztük új képeit. Amik még nem kerültek kiállításra, csak műteremben lehet szemlézni őket. És ismét elbájoltak festményei. Talán most épp a változatosság varázsolt el. A színek őrjítő kavalkádja. A fekete tondók lassan elmaradtak, ismét szokott méretű, hagyományos nagyságú képeken dolgozik. És a figuralitásnak számos lehetőségét bontja ki. A vonalas sziluettek mellett az elbájoló változatos alakok, köztük jellegzetes önarcképek, de gyakran látni családtagjait is „modellként”. Talán ha azt mondom: a múlttá vált jelen a témája. Sőt, a közelmúlt, ami foglalkoztatja.
Legutóbb is meglepett újszerű látásmódjával, színeivel, beállításaival. De jó, hogy hetvenes éve ellenére fiatalos hévvel veti magát – ahogy mondja: minden nap, a műterem csendjébe, a festékcsomók, a vásznak világába, hogy elkészüljön a mű. Rólunk, mindennapjainkról.
***
Azt hiszem, többen is elgondolkodunk azon, miért is vannak háborúk? Mi „kultúrmunkások”. A távoli múltból hallottuk az intést: Fegyverek között hallgatnak a Múzsák. Valószínű, nem biztos, hogy így van. Az alkotó erőt nem lehet elfojtani. Az irodalomban sem. Megszülettek a regények, versek, napló, drámák, filmek. Már az orosz-ukrán összecsapásról is lehetne antológiát összeállítani. A kitörő pacifizmus a legelzárkózóbb lelkeket sem hagyta érintetlen. Valóban, háborúk nélkül nem tud meglenni az emberiség? Átéltük a jugoszláv háborúk különböző fejezeteit. Hajszálon fügött, hogy nem sodródtunk bele – mint kiderült – véres, ma is bosszúra szomjas emberirtásba. Magam is írtam –korábban – néhány groteszk pillanatképet, a lehetséges felfordulásból. De ami igazán megfogott, kaptam egyik barátomtól egy újabb kötetet: Megfeszítve a címe. A címlapon két keresztbe tett puskán egy kissé komikus megváltó feszül meg, az áldozat sajnálatra méltó testtartásában. Talán kissé groteszk a kép, de a szöveget olvasva már korántsem az.
Pedig már kész a jászol – egyik lehangoló versének a címe.
„Betlehem egyre messzebb, a Megváltás
nem jön el, csak a szégyen ragyog
Háború, erőszak, szétlőtt házak faláról
csorog a vér, nem lesz béke.
Az istállóban pedig már kész a jászol,
benne a szalma, s már hallik a pásztorok
botorkálása, lépte.
Foszlik szét évezredek reménye,
2022-ben legördült a függöny: vége.”
Nem idézem tovább, a lehangoltsághoz talán ennyi elég.
A „szégyen” valóban sötéten ragyog mindannyiunk homlokán. És (valamiért) „nem lesz béke”. Pedig megérdemelnénk Mi, jók és rosszak egyaránt.
