Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
Élc és rettegés, day by day a Kővendéggel EP ágya szélén.
Napról napra, olykor óráról órára követheted: Kékgolyó utca, egy beteg ember, aki kívülről nézi magát, ahogy vért vesznek tőle, ahogy beültetnek egy portot, ahogy olvassa, hogy szeretik. Megkettőzött lét, ketten vannak: a rák – más néven: muci, mucinger – és az író, aki mindezt figyeli, elszenvedi. Ez utóbbit igyekszik zárójelbe tenni, olykor egy bazmeg felröppen – épp felrobban a véna: kikerülhetetlen. Rövid passzusok, ahogy a cédulák születnek, dátummal, pontos idővel – közben csöpög az infúzió –, beszélgetés a Mindenhatóval, kiszólás az olvasónak: mi más marad?
Hihetetlen, hogy lehet egyszerre kettőnek lenni, nem panaszolkodni (pedig fáj), viccelődni – olvasóval, orvossal, nőkkel. Na meg obszcénnek lenni. Ez utóbbit könnyebben értem: a szentségelés hozzátartozik a kórházi macerához (sorban ülés stb.). De rafináltan szellemes, akárhogy fáj – és mindent feljegyez: írni muszáj sine linea – nem megy neki…
A kemo egyre több hullámban támad, vacsi elmarad, hányinger, közben cédulákon az épp mi történik, hogyan állunk a halál-cimborával folyó meccsben, vagy az erekcióval, meg az együttérző emailekkel. Ja és a zsidózó kommentekkel is.
A betegség – Magyarhonban intim (titkolni való) dolognak számít, nem vallják be, mert aki beteg, azt lenézik, maródi, mondták régen, most meg „szeeerencsééétlen”, így elhúzott „éneklő” e betűkkel. (Igaz, a panaszkultúrában dicsekedni is lehet vele…) Itt a napról napra kemény ítélet (az olvasónak) – 2015. május 24-től 2016. március 2-ig. De EP sztorizik, kedvesen anyázik (ha fáj, na, jó: bazmeg is előfordul), elkalandozik –(vízágyú a déli határon) – él. De a „kellemes” sorok között mégis átszivárog a rettegés – vagy csak én képzelem oda (komoly hipochonder vagyok), szóval a szöveg lebeg a halál árnyéka és az életszomj bizonytalan találkáján. Nem biztos, hogy így kellene mondani. Kosztolányit idézi, aki egy helyen ilyet szól: „nekem egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok”. EP kontráz: „az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. Most elvileg közelebb vagyok a halálhoz, mint negyven éve, de nem látom, hogy ez változott volna”. Szigorú mondat, életbátorságra vall. Pláne ott – olykor a Kékgolyó kertjében, szédelgő betegek közt, egy padon, hogy ne kelljen visszamenni a kórterembe. Tulajdonképp távolodik az emberektől – látogatók, gyerekei, barát stb. jönnek – beszélget velük, de érződik a distancia, a naplóval intimebb, oda több minden belefér. Hogy majd később mindenki olvassa? Hát ilyen.
Nem kikerülhető a sors, vagy az Isten. Mármint hogyan bánik gyermekével (EP-vel). A szemrehányás tündéri: „Ne reménykedj, Uram, … a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy ne mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor.” Blaszfémia lenne, de ez ő, EP (ráadásul nem véletlen passzus, erre a felfeszítés-jelenetre másutt is visszatér). Ki ne keresné a végső okot ott, abban a kórházban? Akkor is, ha itt fedett, irodalmivá transzformált ez a számvetés.
Nincs történés. Az van, ami vele történik. Berohan az orvosnő, tolják az infúziót, jön a hányinger, szép a reggel, fájnak a végtagok. Nála folyamat van, belső-külső plusz a gondolatok, melyek mindent „ellenőriznek”: bent (a lélek, az íródó napló) és kint a testben dolgozó muc-pic, muci (ahogy a hasnyálmirigyet nevezi). „Úgy csinálok, mintha. Noha nem veszem Mirigy kisasszonyomat félvállról, de se nem ijedtem meg tőle, se nem nézek föl rá. Tudomásul vettem, nem csodálkozom, nem vagyok megsértődve (hogy mért pont én), úgy mondanám, együtt dolgozunk az ügyön. A problémát, mely kétségkívül van, hogy baszná telibe stb., de ezt csak azért említem… stb.” Ugye ez más, mint eseményrögzítés vagy a szorongások rögzítése. És mégis a „baszná telibe” ugyancsak oda van sercintve, de valahogy érzékelteti, hogy az ágy körül nemcsak orvosok settenkednek. A kaszásra célzok félve, de ő direktben a halálról: „…mások meg vannak rémülve. Rémületükben nem osztozom, … de evvel nem nagyszájúskodom, csak mondom, hogy ez nem érintett meg. És juszt se úgy mondom, hogy még, nem érintett meg még. Nem várom, hogy gyere és nem könyörgök, nem imádkozom, nem szentségelek, hogy ne gyere. Tehetsz egy szívességet, öregem. Sok. És mért is tegezném.” Szép skála volt.
Pedig fokozatosan durvul a dolog, rá se bír nézni a vacsira, másnap vizit, dokinő letolja, „tessék enni” – EP: akkor se. (Közben ég a bőre, rázza a hideg, hullik a haja, stb.) Azért említem ezt az eszkalációt, mert mint olvasónak is gyötrelem e folyamaton végigmenni (naponta max. tíz oldalt bírok belőle…). Egyszer végre tudja meg a kórházon kívüli népség, mi a rézfánfütyülő ez a rák+kezelés. Nem metaforikusan, hanem testben leképezve (kommentálva). Igen, jön persze a seggbe kúrás, pinákról való exkurzus – máskor is volt ilyen EP-nél, de ki ne tudná, hogy a betegágyon – két frászlöket között – csak rászáll az emberre ez a szürreális (mert abszurd) képsorozat. Vigasztalásképp, az élet jeleként, vagy bosszúként? Nincs jelezve, helyén van. (Hol lenne másutt?)
Ha elengedem magam, akkor azt írom, hogy nemigen tudom követni ezt a szenvedés plusz vidámkodás történetet. Mindenem fáj (hipochondria). Meg egyébként is – nem. Hol kiengedik, hol visszarángatják, kimenő van, „leszerelő-papír” nincs. Damoklész kardja, mondja a közhely, de csak ez jut eszembe.
Ide írom az utolsó bekezdést, mert pár napra fejbe kólintott: „most kezdem gépelni az eddigieket. Valahol le kell zárni és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.” Döbbenet – mert ez nem szavak zsonglőrködése. A Kővendég odaült az ágy szélére (a cédulák közé…Tudod, a Don Giovanniból).
Unikális mű. Nincs műfaja,nem napló, csak betegségkísérő kommentgyűjtemény. De nem is ezért egyedi: tán még író soha nem tárta fel ilyen viviszekcióval személyes világát, a fájdalom, a halál, az élni akarás és szenvedés határzónáján, mint Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban. Nincs tekintettel illemre, hagyományra, saját – megszokott – stílusvilágára, elemi erudícióval csak azt írja, amit akkor és ott él. Illetve ahhoz fűz kommenteket – cinikus vagy éppen átkozódó, imádkozó vagy mindenkit a jó francba elküldő sorokat. Az írói feltárulkozás zérus foka, ismételhetetlen.
Földhöz vág.
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető Könyvkiadó, 2016, 238 oldal, 3490 forint
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat –
