Az isten háta mögött

|

Szöllősi Mátyás: Simon Péter

Ha egyetlen jelzővel kellene érzékeltetni a regény világát, az az álomszerűség lenne: a Simon Péter minden jelenete álomleírásra emlékeztet, melyben a történések logikáját tisztán az álmodó elméjében megképződő benyomások, képek, érzetek láncolata, lelkének kivetülései képezik.

Minden mondatában enigmatikus próza a Simon Péter, Szöllősi Mátyás új regénye – melynek még regénységét illetően is elbizonytalanodhatunk. Felfogható a mű akár egy elbeszélésekből egybeszervülő szövegszőttesként, fraktálszerű mintázattal: a részek önmagukban is magyarázhatók, de az egész több, mint a részek összessége. S miközben kézenfekvőnek látszik, hogy prózával van dolgunk, a szöveget nemcsak áthatja a líraiság, de mintha versként építkezne: asszociatív gondolati átkötésekkel, szenzuális tapasztalatok sorával, képekkel, impressziókkal, „belső tudósításokkal”, és így tovább. (Amiképp Szöllősi Mátyás epikus jegyeket hordozó versvilága is jól felismerhető a Simon Péter elemeiben, sejtelmes, elvont, olykor baljóslatú hangulatában – utalnék itt például a Purgatórium című jelentős költeményre.) De tekinthetjük a Simon Pétert az eddigi Szöllősi-prózák továbbírásának, ami részben szó szerint megvalósul: a Váltóáram című kötet Lefekvés előtt, ébredés után című novellája, illetve egy lépcsőházi jelenet is reprodukálódik a regényben, noha számos új konnotációval bővülve.

A történet főhősét, Simont – akinek később Simon Péterré egészül ki neve, ezzel több, rendkívül erős szimbólumot is életre keltve – váratlanul felhívja rég nem látott apja, és találkozót kér tőle. (Ennek az epizódnak képezi forrását az a bizonyos novella a Váltóáramból, csak míg ott Böszörményi Antal a „fiú”, itt már Simon lép a helyébe.) Az apa elbeszéli fiának egykori hűtlenségét – valószínűleg ennek következtében váltak el a szülők –, amelyből gyermeke született. Simon egyfajta gyónásként hallgatja az apa történetét a régmúltból, mintha-kötelességként, hiszen papnak készül, diakónus, de a teher mégis túl nagynak bizonyul számára, kimenekül a szituációból. Még az apajelenet (ha tetszik: az apanovella) előzményeként megtudjuk, maga is feloldozásra vár: felesége halála nyomja a lelkét, noha nem tudjuk, mi áll az asszony elvesztésének hátterében.

A Simon Péter „realista” vonulatát lényegében a fenti történet képezi, mely súlypontját adja Simon kálváriájának: a nagyváros forgatagától az isten háta mögötti senki földjéig (majd vissza) megjárt keresztútjának. Ennek célja csak homályosan lebeg az olvasó szeme előtt; Simonnak beszélnie kell egy feljebbvalójával, aki várhatóan megadja majd számára azt a bizonyos feloldozást. E keresztút stációi szempontjából is igen fontos a szöveg tagoltsága: a regény tizenkét helyszínre, tizenkét szekvenciára épül, s mondanivalója épp a cselekményszövés e szekvencialitásában bomlik ki. Simon helyszínről helyszínre vándorol, és az egyes jelenetekben épp olyan fontos (ha nem fontosabb) szerepet játszik a hol, mint a mi történik. Ha felvázoljuk a regény fontosabb helyszíneinek sorát, felfedezhetünk egyfajta ritmikát: mindegyik jelenet mellé odarendelhetünk egy párjelenetet is, amely vagy pandantja, vagy tökéletes tükörképe az előzőnek.

A kezdőjelenetben a városi idegenség szorongató képeit fogalmazza meg az elbeszélő maga-magának – ez az önmegszólítás egyfajta invokáció a szöveg felvezetéseképp: „Az elmúlt napokban történt veled valami, amit nem tudsz megmagyarázni. (…) A város nem enged közel magához. Itt lenni idegenség, nyomás, kényszerű figyelem. (…) Mikor először erre jártál, csupán néhányan lézengtek a szürke falak között, és nem volt feltűnő ez a jelenlét. A második jelenetben már egyes szám harmadik személyben olvasunk Simonról, aki mintegy „láthatatlanná válva” tanúja lesz egy lépcsőházi beszélgetésnek: András, egy fiatalember és Erzsike, az idősebb asszony dialógusának. Párbeszédük egyértelművé teszi az invokációban felderengő képeket: menekültek vegetálnak a parkokban, tereken. Valójában két világnézet csap össze itt egy platóni, érvelő dialógusban: András a felvilágosult-befogadó, az asszony a szorongó-kirekesztő. Az érvek összecsapásának ironikus felhangját csak fokozza a nevek állandó ismételgetése – a „névmágia” első gesztusa a műben.

Az apával való találkozás után Simon „a pályaudvar előtti téren halad át”, s immár felismerhetően kibomlik a budapesti aluljáró rajza, ahol 2015-ben a menekültáradat tetőzött. Szó sincs azonban arról, hogy de facto erről szólna a történet ezen szála: a meg nem nevezettség egyfajta időn kívüli világba helyezi a történéseket, s igaz ez az egész műre – egyetlen konkrétum sem olvasható a Simon Péterben, amely lokalizálná vagy datálná a cselekmény részleteit. Az aluljáró-jelenet tetőpontja a hős útjának: segít egy epilepsziás lányon, de az idegen arcok tömege nem hálásan, hanem ellenségesen, gyanakvással és fenyegetően fordul felé, sarokba szorítva a menekülni vágyó Simont. Bűntudatát az óvó-nyugtató anyai szavak sem tudják ellensúlyozni, mint ahogy visszatartani sem a fiút küldetésétől, hogy „északra” utazzon. Simon vonatútja a foszladozó realitásból vezet át egy merőben szürreális világba, mely egyre elmosódóbb, egyre allegorikusabb-példázatosabb. Az őt fogadó téli, dermedt táj a vészesen sűrűsödő köddel ezt a megfoghatatlanságot jeleníti meg – a találkozás a „megjelölt” gyerekkel, az átkelés a befagyott tavon minden mozzanatában metaforikus-szimbolikus jelentést hordoz.

Mintegy párjaként Simon egy korábbi, váratlan elalvásának-ébredésének, itt is egy költői resettel tér magához, és újabb dialogosz tanúi lehetünk, melyet sejthetően azzal a férfival folytat – egy későbbi utalás szerint a püspökkel –, akihez igyekezett. Amiként a történet elején András és Erzsike beszélgetésében, itt is nagy súllyal esik latba a nevek említése vagy épp nem említése: Simont zavarja, hogy a férfi állandóan a nevét mondogatja, s amikor pedig elhagyja: „Simonnak hiányérzete támadt, mert a másik most nem fűzte hozzá a nevét a kérdéshez, és így kissé olyan volt, mintha önmagának tett volna fel.” Míg az aluljárói jelenet a külvilággal való érintkezésben sorsdöntő, úgy Simon önismerete, autonómiája, hite ebben a beszélgetésben tétetik mérlegre: „A gondolatok, amik most benned kavarognak magadról – mondja a férfi –, az arcodról, a szavaidról, hogy ki voltál, és ki vagy most, vagy hogy én ki vagyok, szintén csak egy elgondolás eredményei.” Simon (meg)teremtőjével, névadójával áll itt szemben, polémiájuk tétje nem kisebb, vajon melyikőjük elgondolásának eredménye a másik, kinek van joga az önálló gondolatokhoz: „Hiszen annak is pont ugyanannyi joga van, aki sosem kérte, hogy legyen”. Az istenkérdés ontológiáját feszegető jelenetben Kant logikája csillan meg: abból, hogy isten a tudatunkban létezik, nem következik, hogy a valóságban is létezik. A diszkurzív „helyben toporgásból” Simon a „mentesítő járatok” egyikével kerül vissza a városba (vegyük észre ebben a metaforában a sziporkázó nyelvi leleményt), ahol ismét az aluljáró nyeli el, ám ezúttal nem a gyógyítás, hanem a szerencsejáték-nyeremény „csodatétele” által vonja magára a figyelmet. Simon egyik helyzetben sem akarja befolyásolni az eseményeket, azok valamiképp megtörténnek vele és általa, mintegy csatornája a sorsnak.

A regény legkülönösebb jelenetében Simon egy nőhöz érkezik, és a szó fizikai és elvont értelmében is a sötétben tapogatózik: az egyetlen konkrét, nevén nevezett „tereptárgy” egy feszület, de az is csak alig kivehetően jelenik meg: „Alaposabban megvizsgálta a feszületet, már amennyire a gyenge fényben képes volt. Sötét fából faragták, s az megnehezítette, hogy tisztán kivegye a részleteit.” Míg a püspökkel folytatott beszélgetés során az önálló létezés joga kérdőjeleződik meg, itt a sötétség a „kinek látlak” nyugtalanító kérdésével támad: számít-e a másiknak, hogy mennyit látok belőle, ahhoz, hogy tudja, kicsoda. „Miért olyan fontos számodra, hogy mások kinek látnak? – Nem fontos, csak a nehézségek váltak azzá, amiket ez a tévedés okozott.” S mintha e dialógusok és az aluljáróban szerzett tapasztalatok a nagy pillanat előtti felkészülés színterét adták volna, a zárójelenetben Simonnak ki kell állnia a felbőszült tömeg elé, és szembenézni a nép ítéletével.

Bár, mint a fentiekből is látható, a Simon Péter szinte tálcán kínálja a bibliai párhuzamokat (a nevekben, a cselekményben, de még a mondatok szórendjében is), hiba lenne egyszerű parabolaregényként, Krisztus-történetként értelmezni a regényt – mint ahogy az le is vet magáról minden szűkre szabott magyarázatot. A regény szimbólumrendszere ennél sokkal szövevényesebb, költőisége és áttételessége kontextuális köröket hoz létre, melyek a szövegtől, a vízbe dobott kőtől egyre távolabb gyűrűzve mind tágabb és tágabb értelmezési mezőt generálnak. Ha egyetlen jelzővel kellene érzékeltetni a regény világát, az az álomszerűség lenne: a Simon Péter minden jelenete álomleírásra emlékeztet, melyben a történések logikáját tisztán az álmodó elméjében megképződő benyomások, képek, érzetek láncolata, lelkének kivetülései képezik. Ezek szinte kivétel nélkül szorongató, nyomasztó tudattartalmak, legyen az a vékony jégen való átkelés, a sötétben tapogatózás, Simon kezének beszorulása az ajtórácsba, a fenyegetően összezáró tömeg vagy az aluljáró labirintusa.

A főszereplő folyton valamilyen elbizonytalanító térben bolyong (aluljáróban, folyosón, sötét lakásban, egy tó környékén), amelynek vagy szűkössége vagy kiismerhetetlensége vagy épp beláthatatlan tágassága idegeníti el a benne mozgó alakot. Ez az állandó idegenségérzet kafkai jegyekkel ruházza fel a regényt: Simon bolyongása, bűntudata (egy talán el sem követett bűn miatt), a közelgő ítélet, bírálói és útbaigazítói homályos vagy egyáltalán nem megfejthető kiléte, a távolban lebegő, ködbe vesző úti célok mind A per, mind A kastély világát megidézik, de még inkább a Töredékek jegyzetlapokról álomfragmentumait („El innen, csak el innen! Nem kell megmondanod nekem, hova vezetsz. Hol a kezed, ó. A sötétben nem tudom kitapogatni. (…) Hallasz engem? Egyáltalán itt vagy a szobában?” – Tandori Dezső fordítása.)

E rossz előérzetekkel, elfojtott félelmekkel terhelt kafkai aura olykor disztopikus, képzeletbeli világot hív elő az olvasóban – talán nem túl profán képzettársítás a napjainkban népszerű zsáner, a „zombiapokalipszis” hangulati elemeit rávetíteni az aluljáróban gyülekező idegenek rajzára, de ezt erősíti a borítókép is, mely a szerző fotójának felhasználásával készült. Szöllősi meditatív-elemző prózanyelvében az író érzékeny idegvégződésként tudósít hőse minden belső és külső rezdüléséről, a fejében kavargó gondolatokról. A fotografikus mikrorealizmus ugyanakkor elmosódó képeket eredményez: mindent érzékelő lencséjével az elbeszélő a körvonalazhatatlan homályig nagyít rá egy-egy részletre. (Alig hagyható itt figyelmen kívül, hogy a szerző fotográfusként is ismert, a Keleti-pályaudvari krízist is megörökítette egy sorozaton.) Ez a költői kifinomultságú analitikusság több ponton Mészöly Miklós prózanyelvét fejleszti tovább, de a végtelenségig „ráérős”, az igazi történéseket a realitások mögött sejtető lassú szövegfolyam Kertész Imre Kudarcának elbeszélés-technikáját is megidézi, amikor is a főhős apró rezdüléseit kommentáló reflexiók teszik ki a cselekményt.

A Simon Péter azon kevés metaforikus regények egyike, amelynél bármilyen, konkrét azonosításokra, kódfejtésekre, „üzenetekre” építő exegézis csupán levonna a mű értékéből. A rendkívül sokrétű szöveg olyan mély kúthoz hasonlítható, amelybe ha belenéz az olvasó, kinek-kinek a maga világa tárul fel benne. Ki kell várni azonban, míg kirajzolódik a kép a sötét, fodrozódó felszínen, ez türelmet és fogékonyságot kíván.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 256 oldal, 3299 Ft

CÍMKÉK: