Szinetár Miklós: Önéletrajz-szerűség és egyebek 3. Fapados kapitalizmus.
Élet- és kortörténet a 90-es évektől napjainkig. A nagy mesélő, mint remekíró jelentkezik ismét.
Megtévesztem az olvasót: Szinetár „önéletrajz-szerűség és egyebek” című könyvének harmadik kötetéről írok itt, mentségemre szolgáljon, hogy a könyv szellemes alcíme ez a fapados létviszony, amiben élünk, és amit Szinetár szellemes gesztussal kikap az életből.
A korábbi, a második kötet a Kádár-rendszer alatti sztorikat meséli, ez a mostani, a harmadik a rendszerváltás után kalandokba vezet. Hosszú az út ide, Szinetár előbb kedvenc műfajában villogott, az Operettszínházban (onnan indult fantasztikus fiatalon huszonkét évesen, bemutatója óriási sikert hozott. A Csárdáskirálynő akkori előadása legenda lett, Gáspár Margit igazgató bátorsága, hogy egy főiskolásnak adja a rendezést egy olyan darabbal, amit korábban lenéztek. Ő meg vad sikert csinált belőle, Moszkvában még ma is játszák…).
Igen ám, de az Operettbéli újraindítást majdnem elgáncsolta egy csinyovnyik, bár minden szakmai szervezet egyhangúlag támogatta, végül megkapta: operett guru lett. Három év múlva válság tört ki az Operaházban, lett új igazgató, aki – Szinetár bölcs leírásában – rendes ember volt, de nem értett a ház igazgatásához. Ekkor jött a felmentősereg, az akkori miniszter (Magyar Bálint) kreált egy pozíciót (főigazgató) és felkérte Szinetárt, hogy vállalja. Igy került oda. Miközben a korábbi kötetekből tudjuk, hogy szíve-lelke a tévé volt, – 1971-től a rendszerváltásig – ő csinált a „dobozból” világszínvonalú, ma is irigyelt műintézményt. (Máig visszasírjuk azokat az éveket.)
Szó, ami szó elvállalta az Operát.
fotó: Major Kata
És akkor jött a máig tartó balhé-sorozat. Sokszor elmondta már, hogy az opera drága műfaj, pénz kell hozzá, a mindenkori költségvetés osztogatója pedig mindig kukacoskodik, a Házban alig kapnak levegőt – csak Szinetár zsenialitásának köszönhető, hogy magas szinten tudott kis pénzből nagyot varázsolni az Andrássy úti palotából. Illetve, akkor még kétlábon álló operából, mert hogy az Erkel is hozzá tartozott. Az önéletrajzból derül ki, hogy mekkora háború tört ki a miniszter és a főigazgató között, miszerint nincs szükség két operára, az Erkelt el kell venni a fő színháztól. A meccs haláli volt, bár Szinetár győzött akkor. Mert hogy az Erkel alkalmasabb volt például a balettelőadásokra, meg az oldalszínpadot igénylő operákra. Aztán ez is bedőlt, az akkori miniszter ment, az Erkelt elvették. (Ma is ez a helyzet, önálló színház lett belőle, Szinetár nagy fájdalmára…)
Mellékesen a könyv végén egy komplett tervet tett közzé, hogyan kellene renoválni modernizálni az Erkelt – a tervet olyan pontosan írta le, mint egy menedzser. (Például azt is beleírta, hogy egy ilyen óriási színházba nem elég egy férfi és egy női toalett, legalább két női kell, mert tűrhetetlen, hogy a szünetben szerencsétlen nők sorban álljanak az egyetlen lehetőség előtt…Hát ilyen a Szinetár, mert nemcsak szín- és operaigazgató volt, hanem széllel szemben is sikeresen kormányzó menedzser is. Mert pénz akkor se volt, meg ma sincs: drága műfaj, tudomásul kellene már venni, mondja a könyv. Erre is vonatkozik a fapados kapitalizmus, hisz az Operával egész világot lehetne meghódítani országunk profiljával, de tőke nélkül nem megy. Jön a fapad…
A könyvet – mint az előző két kötetet is – a történetek, voltaképp sztorik tömege élteti. Szinetárnak hihetetlen memóriája van, apróságokra is emlékszik, mondjuk ’92-ből, és persze kis epizódot szépen kidolgozva eléd teszi. Azt mondja magáról, hogy ő nem író, csak hobbiból ír, ehhez képest számos író megirigyelhetné elbeszélő képességét. Politika, nemigen van benne, olykor előfordul, mikor valami igazán nem tetszik neki, de a könyv a színházakon átszűrt életről szól. Egy ponton visszaköszön azonban az alcím. A színház és opera cipelte magával a szocializmusból a jelző, hogy nem termelő ágazat. A nem termelő ágazatot pedig egy másik szocialista kifejezés „a maradékelv” alapján finanszírozták.” Hát ez bizony rémes volt, és rémes maradt, Szinetár itt is poénra lőtt.
De nem akarom itt felmondani a könyv tartalmát. Szinetár egy csoda, kilencven felé repked a világban Tokiótól Szentpétervárig, Bécstől Genováig. Más trombózist kapna a lábaiba ekkora légi utaktól, és neki ott még (idegen nyelven) sikeres rendezést is le kell tudni. Ha nem szeretném a nagy szavakat az írnám, hogy ez önmagában is csoda. Világhírű.
Aztán a könyv vége felé van egy „dokumentáció” – azért az idézőjel, mert tényanyagokat csoportosítva közöl: miket rendezett hosszú pályája során, (tán vagy ezer darabot, nem számoltam), milyen városokban, kik voltak a főiskolán tanítványai, évekre visszamenően – fantasztikus névsor.
Végül, miután ifjúkori vízilabdázó kalandjait is elmondta, a befejezés előtt így szól: hagyok magam után filmeket, igazi, mozifilmeket és a tévé számára készülteket, meg prózát és a Halhatatlanok klubját, – mert Szinetár univerzális művészként minden műfajban jelentőset alkot.
Szinetár Miklós: Önéletrajz-szerűség és egyebek 3. Fapados kapitalizmus. 399 old. Free Spirit Publishing Kiadó, 2025.
