Ég és föld között
Tenerife határmezsgyén fekszik ég és föld között. Az óceánban öccsei és húgai fölött titánként trónoló szárazföld maga is úgy néz ki, mintha egykor óriások játszó- vagy csatatere lett volna. Aztán az óriások elmentek, helyettük jött a tavasz és a békeévek: zord, marsi sziklaarc, a szarkalábakban élettel.
Fotók: Bodorkós Máté
A repülőből nézve valóban űrbéli táj: hatalmas kősivatagok, mély kanyonok, ölükben titkos, haragzöld tavakkal, kaktuszmezők és egy alvó vulkán, amit elrejt felhőkoronája. Aztán látszanak az utak is, fehér erek a porban, majd a vajszínű falvak és a terpeszkedő szállodanegyedek a tengerparton, végül a hatalmas déligyümölcs-ültetvények. A Kanári-szigetek királyát már a levegőből szemlélve sem egyszerű a nevén nevezni, sokarcúként lebeg az óceánon.
Ez a határ-lét ötnapos utazásunk minden percét meghatározta: még vastagon felöltözve léptünk ki a terminálból a tavaszba (zöldillat a levegőben, kellemes szellő), de éjszakára újra előkerültek a közép-európai farmerkabátok és széldzsekik. Számomra érthetetlen okból a telefonban is mindenki az időjárás iránt érdeklődött, mintha egy-egy helynek ez lenne a legfontosabb attribútuma; később jöttem rá, hogy valóban főszerepe van annak a ténynek, hogy januárból májusba utaztunk.
A sokarcú, sok múltú
A sziget a múltban sem hagyta magát csak úgy felcímkézni. Az első lakói valószínűleg a guancsok voltak, egy kreol bőrű, kék szemű, szőke hajú, viking-berber keveréknép. Egészen addig lakták a Kanári-szigeteket, amíg a fekete hajú, fekete szemű portugálok és spanyolok el nem pusztították őket: asszonyaikat azonban nőül vették és a sziget mai lakóinak vérében csörgedez valami kevés ebből a feltáratlan ókorból; szemünk akaratlanul is szőke spanyolokat keresett.
Ez a szövevényes, de nem túl boldog múlt a szigetek közjogi helyzetét ma már inkább kedvező módon határozza meg: bár Spanyolország és az Európai Unió részei, földrajzilag mégis közelebb állnak Afrikához, ráadásul majdnem teljes önrendelkezéssel bírnak az itt lakók; elég messze van, hogy az odaút hosszúnak tűnjön, de még éppen elérhető, hogy turistaparadicsom váljon belőle. Ennek megfelelően az volt az érzésem, hogy télen egész Tenerife mély álomba merült. Nyomát sem éreztem a hangos, bővérű mediterrán zsongásnak, ami annyira kívánatos és furcsa a kontinens belsőbb vidékén lakók számára, viszont a derű kézzelfogható volt még a legkopárabb sziklamezőkön is; minden és mindenki hirdeti a lassúság bátorságát. Nem tudom elképzelni, hogy akár nyáron van ennél a csendnél lehengerlőbb erő, bár a reptér melletti kikölcsönözhető autóflották mégis azt súgják, hogy a többmillió turista létezése nem fikció, hanem zsúfolt főszezon.
Januárban még az árak is a holtidőhöz idomultak: míg egy három fogásos ebéd ára sem érte el azt az összeget, amit egy közepesen jó szélsőbelvárosi étteremben kértek volna sokkal kevesebbért; minden apró jel arra utalt, hogy ilyenkor érdemes a behavazott Európából ide utazni, az eklektikusság önjelölt birtokára, ahol a luxus, már ha tárgyias külsőségeket értünk alatta, éppen zárva van. Elnézve a sziget völgyeit és csipkés hegyláncait, helyadatok nélkül akár hihetnénk azt is, hogy Dél-Amerikában járunk; de találkozhatunk arabokkal és bazárral, afrikai feketékkel és ide származott spanyolokkal is.
Halak az asztalon
A Puerto de la Cruz-i állatkert, a Loro Parque bevétele után iszonyatosan megéheztünk. A kisváros jórészt a tengerparti sziklafal fölé épült, házai és utcái pedig minden látható rendszer nélkül támaszkodnak egymásra. Az éttermeket a tengerpart közelében sejtettünk, ám az első, letisztult, minimalista dizájnú helyre a mardosó éhség ellenére sem ültünk be: az ablakok túl fényesek, az asztalok patikatiszták, a pincérek pedig komolyak voltak hozzánk.
A második étterem már inkább tűnt érdekesnek: terasz a sziklafalba vájva, de csak műanyagasztalok és székek, a menü gyűrött és a naptól fakó, a pincér pedig úgy néz ki, mint maga az Öreg Halász. Nyelvtudás nincs és nem is kell, mutogatunk egymásnak. Aztán azt hittük, hogy rosszul mutogattunk, mert szó nélkül összeszedte az étlapokat, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Hamarosan újra láttuk, egy tállal tért vissza, négy megtermett sügér pihent rajta végleg mozdulatlanul. Letette elénk a nyers halakat, majd újra eltűnt, máshol akadt dolga. Ezt kéne megennünk? Oké, hogy semmi sallang, de azért ez túlzás, gondoltuk. Szakállába motyogva egyszer csak újra mellettünk állt és nagyon kedvesen lerajzolta, hogy egy fél sült sügér jár mindenkinek, ha szimpatikusnak találjuk őket. Annak találtuk.
Az előétel pedig egy kanári specialitás, a grillezett kecskesajt volt. Többször, több helyen kóstoltuk és igazán gazdagabb lett a sajtfogyasztásról vallott képünk: a szigeteken mézzel vagy lekvárral leöntve, nemritkán kissé megpirított kaliforniai paprikával tálalják. Kiváló előétel, de akár desszertnek is lehetne fogyasztani; a sajt savanykás-semleges, a szósz pedig enyhén édes, de a sültpaprika kesernyés íze is ad az egészhez. A különböző halak és tengeri gyümölcsök mellett (melyeknek elképesztő változatosággal lelhetőek fel konzerv formában is) állandó menüajánlat a paella, de a hagyományos sós vízben, egészben főtt krumplival tálalt húsok is kellemesek, okosan fűszerezettek.
Gasztronómiai kalandozásunkat talán egyedül a szeszesitalok egysíkúsága tudta beárnyékolni: sem a jellegtelen sörök, sem a kénes borok, legalábbis amiket kóstoltunk, nem említésre méltóak.
Ég és föld
Tenerife a mikrokozmoszok sakktáblája. Autóztunk az újkori kalózok lakta Masca Völgyben: kőfogakra vagy pengékre hasonlító hegyláncokon átkelve, az út egyik oldalán sziklafal, a másikon a semmi, csak az űr és a hegyoldal csenevész lakói. A kanyarokban végig látni a völgyön: középen, egy kisebb csúcson áll a piciny falu, mögötte pedig a völgyszurdok, amelyet közrefog két hatalmas erődsánc, a még magasabb hegyek. A völgy szája az óceánra nyílik és a távolban látni La Gomera szigetét; a szigetnek csak a partvonala látszik, felhők ölelik, amelyek közül egy-egy csúcs világlik elő. A Nap ráragyog a kisebb szigetre, mi pedig felülről látjuk a másik szárazföldet, a térben lebeg. A szem nem segít eldönteni, hogy hol húzódik a horizont, meddig tart a végtelen óceán, meddig a végtelen lég, az az orientáció, amit a kontinensen ismerünk, ebben a tájképben egyetlen ecsetvonást sem érdemelt. Dante láthatta ilyennek a Purgatórium szigetét a világ végén; a fenséges szó nem megfelelő palást rá, túl hivalkodó: mert bármennyire is lenyűgöző Mascából előre tekinteni, éppannyira természetes is.
Fotó: Vincze Márton
A másik, ehhez hasonlítható tapasztalat, de gyökeresen eltérő világ a Teide szunnyadó vulkánja. A háromezer méter magas hegyre már jóval barátságosabb az út: felhők és felhőbe burkolódzó erdők között vezettünk fel; a köd, a pára vattacukorként tapadt a fenyőkre, fákra, a fennsík viszont tiszta volt, verőfényes és majdnem néma. Félreálltunk és feküdtünk a Teide térdén, egy hatalmas fennsíkon, amelyet minden oldalról hegyek zárnak körbe. Kavicsóceán, bokrok és kúszónövények, egy-egy apró madár. Feküdtünk és aludtunk a napfényben, amely átmelegítette a köveket. Csend volt, csak egy-egy hátizsákos utazó halad el mellettünk. Aludtunk, de közben a tavasz körülöttünk pezsgett, valami intim, le nem írható titok kúszott a kavicsokból, át a ruhán és a bőrön; valami fennsík-lét, a vulkán ajándéka.
Fotó: Vincze Márton
Tárgyi emléket vásárolni nem is volt érdemes ezután. Tenerife a maga módján lírai, egy másik módján pedig nagyon is földhözragadt; gyógyító hatású télen utazni, a télből a tavaszba utazni, ráadásul előre nem látható mellékhatás a hetekig tartó patetikusság.
