Eltérülő nemiség – Definíciók nélkül
Eltérülő nemiség: a túlkompenzálás, visszaélés, megalázás, fölény, leigázás és zsarolhatóság reprezentációi
Szeptember 28–29-én zajlott a pécsi konferencia, s mindmáig gondolatok és érzések sokasága kavarog bennem – annak köszönhetően, hogy részt vettem az „Eltérülő nemiség: a túlkompenzálás, visszaélés, megalázás, fölény, leigázás és zsarolhatóság reprezentációi a (főként kortárs) irodalomban és más művészetekben, a történelemben, a társadalomban” című konferencián.
Nem vagyok irodalmár. Résztvevő voltam, befogadó, aki mindazonáltal kiállította néhány munkáját, s reflexióit főként képekben fejezi ki. Most is képeket látok, amelyeket igyekszem olyan írássá átalakítani, hogy szemléletes maradjon mindaz, ami azóta is foglalkoztat. Változatlanul.
A konferencián elhangzott előadások témái határpontokat fogalmaztak meg. Azért gondolom így, mert a megközelítések érzékenysége miatt nem volt tapintható semmiféle lezárás vagy végérvényesség, de a továbbgondolás lehetősége mindig megnyílt.
A rendezvény annak irodalmi artikulációja, intellektuális teljessége, a személyesség ízléses megjelenése miatt nagyon jó helynek, helyzetnek, állapotnak bizonyult. Két napra megállt számomra minden és hagytam magam elveszni gomolygó gondolataimban, szellemi létezésemben.
Fotó: Domokos Gyöngyi
Néha az előadások közvetlen reflexiók nélkül maradtak, csak némi idő múlva lehetett volna visszatérni a témákra és beszélgetést kezdeni a megérett reflexiók mentén. Nem vagyok én sem ezzel másként; a témák és összefüggéseik komplex feltárása miatt egynéhány nap múlva valami furcsa és különlegesen metszett üvegen keresztül kezdtem szemlélni mindent. A két nap alatt új arcok – új gondolatok – új megközelítések révén látszólag egymástól távolálló szakterületek találkoztak bennünk, hallgatókban és nyitottak új lapokat az összefüggéseknek. Mintegy továbbfűzve, szőve, varrva gyarapították az ember végtelen takaróját sorsokkal, történetekkel, tudásokkal a szavak csodás rendjében – újrapozícionálva, más szereppel ellátva azokat. A gondolatok verbális folyama, mély intellektuális erotikája segítségével átlényegültek a már jól ismert alapértelmezések és feléledt egy nagyon távoli láncszem, egy alvó ige, ami csak erre a távoli lángra várt. Az intellektus és a lüktető test összhangját éreztem, egyedi múltakat, tükröket, melyek átengednek, értelmeznek, távol tartanak. Leírnak és kivételt tesznek.
Fotó: Földi Betti
A szavak különleges rendszerei átlendültek a szinte alaktalan verbális-szexuális vonzódások területére, kibővítve azt virtuozitásukkal. Végtelenné tágult definiálhatatlan érzéseink bonyolult világa, a mély intellektus megfogalmazta önmagát. Azonosult a legemberibb, önmagának kiszolgáltatott, egymásnak odavetett, egymásba kapaszkodó lények összetartozásával, az egyetlen menedékkel, mely meg tudja sajnálni támadóját, eltipróját, megbocsátja saját gyalázatát. A sérült egyed, mint a bántalmazott gyermek felismerhető, a ragadozó megérzi, beazonosítja és a könnyű préda újból áldozattá válik, mert rosszul leplezi a múltat, túl-rejti vagy túljátssza a hibás szerepet. A nemi eltérülések más-más utakra visznek. Sérülésekkel, könyörtelen nem-tudásokkal, vagy a réssel, ami megnyílik néha és betekinthetünk egy másik térbe, ahol nincsenek kapaszkodók, belezuhanhatunk a „senki földjére” és megtalálhatjuk önmagunk. Ahol beleszerethetünk, ahogy beszél, ahogy létezik, ahogy az, aki. Valamit odaviszünk, és elfogadjuk, amit kapunk valahonnét. Nyílnak és zárulnak a kapuk. Az örök harc és küzdelem a létjogosultságért, az alapjogokért, az átjárásért örökké megállíthatatlan és örökké aktuális. Golyóálló a fal, mellyel védekezik és zárkózik az „egészséges” identitás mögé bújó beteg társadalom.
Az előadások folyamán megfogalmazódott bennem egyfajta szexuális test-nélküliség, ami kitágult valamiféle komplex intellektuális erotikává, ahol a nemi identitások határai elmosódtak, feloldódtak és ez a határ-nélküliség privilegizálódott az emberi örökkévalóságban.
Szűts Éva akvarellje
Ahol lehet, hogy egy nő nőisége csak úgy ölthet testet, ha előbb felépíti magában azt a transzszexuális férfit, aki aztán megszereti az önmagában élő nőt, istennővé emeli és realizálhatja megjelenését a mindennapi valóságban is. Nehéz és magányos önépítő folyamatok ezek, melyek mélyre és a legnagyobb magasságokba emelhetik fel az embert. A nőiség megtestesülése, test-nélkülisége, ahogy fogalommá válik, elenyészik, átlényegül fájdalommá, áldozattá, bántalmazott gyerekké, háborús megkínzottá, magányos halottá lesz, felvetette jogosan a férfi áldozat-szerepek artikulálásának kérdését is. Az agresszorszerep mint áldozat. Ahogy Zampano sír Gelsomina halála után Fellini Országúton című filmjének végén. Az áldozat túlél mindig, ha bele is hal, de az „agresszor” soha nem képes rá, mert minden egyes tettével meghal lelkének egy darabja, aminek beteg volta miatt újra és újra el kell tipornia valami egészségeset vagy szépet. Végül végérvényesen egyedül marad, mint Zampano.
Az irodalmi idézetekben a drámai, attraktív erőszak cizellált-művészi artikulációja a festészet erőszak-ábrázolásait juttatta eszembe, mely ugyanúgy próbálja aprólékosan kitalált és kidolgozott eszközökkel, módszerekkel megérteni, analizálni, kibontani vagy „végignézni” az ember őrjöngő, az emberi test elleni mérhetetlenül gátlástalan kínzásait, mint a leírhatatlan szépséget. Kutatja a két véglet katarzisát. Az erőszakot is, mint a szépséget, a művészet emelte egyenrangú szintre, ez az egyetlen elidegenített intellektus, melyben a két erő azonosulhat.
Szélsőséges érzelmek között és elmélyült koncentrációban zajlott a két nap. Elhangzottak történetek, melyek soha nem hangzanak el, mert nincs, ki elmondja őket. A sok érv, a sok kényszer csak egy pályát nyit, a hallgatásét, mindenki számára. Az elfojtások megvédik a szemtanúkat, a résztvevőket attól, hogy szembesüljenek, hogy szembenézzenek elárult gyerekükkel, eladott bizalmával, tönkretett életével.
Fotó: Simor Kamilla
A szexualitás ezer fényben mutatta meg magát. Akár túl korai, érthetetlen találkozásként, akár az önkiteljesedés egyedüli formájaként vagy az erőszak tehetetlenül odaráncigált eszközeként. A túlélés túszaként, titkos rejtekhelyen fájdalmas szégyent hordozva örökre gyerekként, nőként, fiúként. Másfelől viszont átlényegült, elveszítette hagyományos definícióit, művészi rangra emelkedett és kifejezte magát szóban, szövegben, orgánumban és az emberi intellektusban is.
