Szeles Judit: Szextáns
A tengerész végül szextáns segítségével vagy anélkül, de a hét tenger legmocskosabb királynőitől egyszer révbe ér.
„A szextáns navigációhoz használt kéttükrös szögmérő, amellyel égitestek helyzetét lehet mérni egymáshoz vagy a horizonthoz viszonyítva. Főként a delelő Nap horizont feletti magasságának mérésére, a földrajzi szélesség meghatározásához használatos.” (Wikipédia)
Azonnal elnézést is kérek a címben ejtett olcsó és idétlen szóviccért, de elkerülhetetlen az áthallás a kötet címe és a versek hőse, mondjuk így: múzsája között. Viszont a Szextáns remekül eltalált, frappánsan rövid, mégis tartalmas címe a harminchárom verset tartalmazó, szép kiállítású könyvnek, mely Szeles Judit második kötete és a JAK-füzetek könyvsorozat 207. darabja.
Míg előző könyve, az Ilyen svéd tárgyilagos, leíró líra (mondanánk, ha nem éreznénk azt a már sokszor elsütött poént ideillőnek, hogy a felszín alatt mi azért látjuk a lélek remegését), mely kötetből sok mindent megtudhatunk a svédekről és általában a skandináv tájról, addig a Szextáns már némiképp személyesebb hangot üt meg, és a szerzőre jellemző, korán megtalált, eredeti tónus itt még szembeötlőbb. És, persze, kitágul a világ is, egy tengerész segítségével mintha a National Geographic magazin világ körüli túráján vennénk részt, annyi – és nem elhanyagolható – különbséggel, hogy nem a színes úti élmények, riportok világát tárja elénk a kötet, hanem az élet keményebb szegletét.
Tengerészt szeretni nem jó. A tengerészt minden kikötőben más nő várja. Vagy, ha nem várja, talál magának az első kikötői kocsmában. Tengerészt szeretni nagy kihívás, empátiát és beletörődést igényel, türelmet és várakozást a hosszú távollétek alatt, míg a tengerész ki tudja, miket művel. De a tengerész olyan, hogy részletesen beszámol kalandjairól, amikor megtér, legyenek azok tengeri vagy szárazföldi események, s mind-mind az egzotikumnak nemhogy ígéretét, de valódi ízét, szagát hozza el. Érezzük a Bacardit, a mozambiki lányok olajos tapintású, izmos vádliját. Halljuk a kikötői diszkóban a Boney M-et, de mi már tudjuk, hogy az egész anno nagy átverés volt, mert az egyik lány hangját egy neves magyar dzsesszzongorista felesége, a színes bőrű Joan Faulkner adta „kölcsön”.
Tengerésszel élni olyan se veled, se nélküled állapot. Már az is milyen, hogy élni vele, hiszen sosincs otthon, meg ne is legyen, maradjon csak a saját házában, ha szárazföldet ér a lába, és akkor jöjjön, amikor szükség van rá, amikor kell. És hozza magával a Christian Radich hangulatát, hadd éljük át újra az Onedin család végeérhetetlen sorozatát, mert a tengerész ott is szolgált, azon a hajón és még sok másikon. Ez is oly szép, hogy szolgált, és nem dolgozott, miközben többnyire a belét is kidolgozta, ha például a hajó orrát díszítő alakot kellett festeni. Vagy a klasszikus fedélzetsikálás is nagyon felemelő tud lenni, csak vigyázni kell, mert elég egy óvatlan lépés, és úgy járhatsz, mint a tengerész legjobb barátja, Terje, aki a hatalmas, kétszázhuszonhétezer tonnás tanker fedélzetén megcsúszott, és belezuhant a több emeletnyi mély olajtárolóba.
A versek többsége száraz ismeretterjesztéssel kezdődik, hogy aztán magával rántsa az olvasót a dolgok sűrűjébe, mint a fenti tragédiát elmesélő Berge Brioni is: „A Berge Brionit 1973-ban építették a jugoszláviai Pólában, / a Brodogradiliste i Tvornica Dizel Motora »Uljanik«-ban. / Kétszázhuszonhétezer tonnás kombinált tanker volt, / amíg 1980-ra át nem építették tisztán érctankerré. // Az olajtárolókat ki kellett tisztítani. / Ebben a munkában vettél részt a barátoddal, / Terjével, aki az olajos felszínen megcsúszott, / és lezuhant az egyik tárolóba. // Valószínűleg már zuhanás közben szörnyethalt, / de a tároló aljára esve minden csontja összetört.” (51.)
A sós tengervíz egy idő után kikezdi a hajótestet, először a festéket bontja meg, s ha nem lépünk időben, a rozsda enni kezdi a fémet is, szóval lehet sikálni, maratni és festeni, ez örök foglalatossága a tengerészeknek, akárcsak a seregben a „fókázás”.
A fenti idézethez hasonló leírások több versben is előfordulnak, és ezek olykor jót tesznek a verseknek, főleg az olyanoknak, mint a Color Viking, mely nem tartozik a sikerültebb szövegek közé; egy tengeribetegség meglehetősen unalmas leírása, melyben a leíró rész dokumentumjellegű hatása kizökkenti az érdektelen történetet:
„A Color Viking a dániai Nakskovban épült 1985-ben. / A Strömstad és a Sandefjord között járó / kompok legnagyobbika. / Húszezer tonnás. / Maximális sebessége tizennyolc csomó. / Szélessége huszonnégy méter, / hossza százharminchét. / Kilenc fedélzete van. / Ezerhétszázhúsz utast, / háromszázhetven személygépkocsit szállít. / Úgynevezett ro-pax rendszerű komp. / A fedélzetén éttermek, boltok és bárok vannak.” (50.)
Aztán: „…sok táj- vagy dologleíró vers lírai, mert ki nem mondva is érezzük a személyes jelentőségüket”, írja Komlós Aladár, s vele együtt valljuk mi is a Szeles-kötet olvasása közben. A mindössze hetven oldalnyi verset tartalmazó kötet nincs ciklusokra tagolva, egységes, mégsem egysíkú, ebben is emlékeztet az Ilyen svédre.
És talán itt tud a recenzens fogást találni rajta, ha nagyon akar, a tagolás terén. Elvégre felmerülhet a kérdés, hogy mi alapján szerveződjenek akkor az egyes részek? A tengerész által bejárt földrészek, esetleg az egyes hajók, testvérhajók vagy a kikötői kalandok mentén álljon össze egy-egy ciklus? Vagy, ha nem is bomlik „fejezetekre” a versanyag, némiképp más sorrendet adva a verseknek, még egységesebb kötet benyomását kelthette volna a Szextáns. A Berge Istra és Berge Vanga című vers, valamint a Berge Brioni közé ékelni három, hangulatában és témájában is más jellegű művet ugyanis nem túl szerencsés megoldás.
Már a tartalomjegyzék olvasása is szabályos kaland, valóságos világutazás: Szumátra, Maputo, Ecuador, Cape Town, Thaiföld, Panama. Aztán itt vannak a hajónevek, a már említett (és az Onedin családból ismert) Christian Radich, a sok Berge, MS Color Magic, Thor1, Thorswave és a többiek, mind egy izgalmas, és keménysége ellenére (vagy épp azért) is irigyelhető élet állomásai, akárcsak a világrészek legendás kikötői.
No és itt vannak a szerelmesnek is nyugodt szívvel nevezhető versek, különösképp a Szelídítés, melynél szebbet e témában a kortárs lírában keveset olvashatunk. Ennek okán legszívesebben a teljes verset ideidézném, mert fennáll a veszély, hogy egyetlen verssor vagy szakasz kiemelése megbontja azt az egységet, mely ezt a szöveget megemeli, de talán elég érzékletes lehet az alábbi, pár részlet is: „Egy ilyen szörnyeteget, mint te, / hogyan lehet megszelídíteni, / a lepedőn hogyan lehet finoman simogatni, / és simogatva lenni / öklösök és tenyeresek helyett. // (…) // A szétrepedő izmokat / hogyan lehet egy alacsonyabb rezgésszámú / mozgásra kényszeríteni? // A szúrós borostát az arcodon / hogyan lehet elviselni / a szeméremajkon? // (…) // Egy olyan szörnyeteget, mint te, / hogyan lehet rábírni / a szerelem legrejtettebb / mélységeinek feltárására, / mikor a tested a durva munkához szokott, / a hajófestéshez, a takarításhoz, / az olajos ingek mosásához?” (56–58.)
De ide sorolható még a Távolodás, lassan, a Lefeküdnél vele, a Lenyomat vagy a Szerelmes vers, a kötet záródarabja, melyben a kérdések özöne mellett („mikor fogod elárulni, / hány fekete nővel feküdtél össze / a toronyban, a hotelban, a bokorban, / hány társad volt, akik ugyanúgy / szenvedtek az unalomtól, és fényesre / sikálták a nagy nyersolajszállítót” [70.]) ott a két legfontosabb mondat: „Kimondhatatlanul szeretsz. Rettenetesen szeretlek.” (71.)
Ez a két mondat attól emelkedik fölé a hasonló, más kontextusban talán közhelyesnek tűnő megnyilatkozásoknak, hogy a vers maga mintegy felsorolása, összegzése az eddig elmondott történeteknek, egyetlen hosszú kérdésfolyam, ám kétségek és gyötrődések után végül lezárja a bizonytalanságot.
Mert akárhogy is van, a kalandok lecsengése talán az, hogy a tengerész végül szextáns segítségével vagy anélkül (bizonyára vannak ma már modernebb navigációs eszközök), de a hét tenger legmocskosabb királynőitől egyszer révbe ér, hazatalál.
Szeles Judit: Szextáns. Magvető Könyvkiadó–JAK, 2018, 84 oldal, 1999 Ft
