Tények és Tanúk
Részlet a kötetből
1957-ben többet voltunk otthon, mint az iskolában, egyik szénszünet követte a másikat. Úgy emlékszem, kihirdették, hogy szénszünet lesz, adtak házi feladatot, aztán két hét múlva be kellett menni a fűtetlen iskolába, a kabátunkat sem vetettük le, a tanító néni kiadta a következő két hétre a házi feladatot, és újra hazaengedtek. Az iskolát nem tudták fűteni. Egyik szénszünetből a másikba estünk, de otthon normális körülmények között éltünk, nem kellett fáznunk. A két Schwarz lánnyal, az unokatestvéreimmel ugyanabba az iskolába jártunk. Egyszer hazafelé menet elmondták nekem, hogy a családjuk kivándorol Izraelbe. Ez bennem olyan keserűséget okozott, ami a mai napig megvan. Emlékszem, hogy voltam náluk játszani, de arra nem, hogy ők valaha lettek volna nálunk. Valószínűleg mert nálunk nem volt kóser koszt, így még egy pohár vizet sem fogadhattak volna el. Egyébként is a gyerekkoromból olyan emlékeim vannak, hogy én jártam el játszani ideoda, főleg udvarokra, de arról egyáltalán nincs emlékem, hogy hozzánk jártak volna gyerekek. Hogy ez miért alakult így, azt nem tudom.
Arra sem emlékszem, hogy rajtunk kívül kilakoltattak volna más zsidókat. Kitelepítésről sem hallottam. Más zsidó családoknak nem voltak olyan rosszak a lakáskörülményeik, mint nekünk. Mi a város legelegánsabb utcájából bekerültünk egy komfort nélküli lakásba. Még a nagybátyámék is a lakásukban maradhattak, ha a boltot el is vették tőlük. A nagybátyám hitközségi elnökként kapott valami nagyon kevés fizetést, abból éltek igen szerényen. De ők legalább megmaradhattak a saját lakásukban. Arra emlékszem, hogy amikor náluk jártam, mindig sötét volt, talán a világítással is próbáltak spórolni.
Akkor kezdődött az az időszak, amikor egyedül maradtam gyerek a templomudvarban. Van egy olyan ima, amit mazkírnak hívnak, és csak olyan emberek lehetnek a templomban, akiknek legalább az egyik szülője nem él. Így egyedül maradtam az udvarban, mert rajtam kívül nem volt olyan a templomban, akinek mindkét szülője élt volna.
Az általános iskoláról kevés emlékem van. Talán csak annyi, hogy ötödikes koromban jött egy új magyartanár, aki mindenáron meg akart buktatni nyelvtanból, olyan rossz volt a helyesírásom. Akkor még nem ismerték fel, hogy ez egy képességbeli hiányosság. Egész életemben azt hallottam, hogy nem figyelek oda, nem gyakorlok eleget. Mondták azt is: „Nincs füle a helyesíráshoz.” Nagyon sokat szekáltak emiatt.
1957 után már javult az anyagi helyzetünk, először apám, aztán anyám is kapott állást. Apám egy sport-, hangszer- és játékboltnak lett a vezetője, anyám pedig az egri bizományi üzletnek. Hirtelen egyik percről a másikra jó keresetű emberek lettek, mert ez két nagy üzlet volt, nyilván jó fizetéssel, jó jutalékkal. A Deák Ferenc utcai házat, ahonnan kilakoltattak minket, és amit 1952-ben államosítottak, 1957-ben visszaadták. Az államosítás törvénytelen volt, és a városi tanács 1957-ig nem hajtotta végre a legfőbb ügyész döntését, ekkor viszont, a Kádár-korszak elején a ház visszakerült a szüleim tulajdonába. 1959-ben mindenféle lakáscserékkel visszaköltöztünk az új név alatt szereplő házba, a Lenin útra. A szüleim eladták a ház felét, amit le is választottak. Ily módon pénzhez jutottak, apám csináltatott magának két öltönyt, s elkezdtünk jól élni. Egy kétszoba-cselédszobás, fürdőszobás lakásba, hirtelen jó körülmények közé kerültünk. Bentlakó cselédlányunk is lett. Egy olyan családtól vették át a szüleim, akik kimentek Izraelbe. Néhány éven keresztül nálunk lakott ez a hölgy, de amikor elköltöztünk, már nem jött velünk. Tiszafüredről származott, negyven-ötven körüli hajadon volt. Nem nagyon szerettem, a szüleim se.
Az 1956 előtti széderestékre nem emlékszem. Nyilván tartottak széderestét, mivel apám ezt szigorúan vette. Az 1957 utániakra viszont jól emlékszem. A testvéreim Pesten éltek, nem jöttek haza, így este hárman ültünk a széderasztal körül. Arra is emlékszem, hogy az iskolába pászkát vittem a nyolcnapos ünnep idején tízóraira, mert nem volt otthon kenyér, ezt is tartotta a család. A szüleim a baráti körbe tartozó nem zsidó családoknak pészachkor mindig küldtek pászkát. Olyan volt, mint disznóvágás után kóstolót küldeni. A boltban nem lehetett pászkát kapni, csak a hitközségen keresztül tudták beszerezni, ezért különlegesnek számított. Az ünnepek idején, ras hásonekor, jan kipperkor három napig nem jártam iskolába, amit anyámnak kellett megoldania – szinte minden az anyám dolga volt, a vallás kivételével, ami az apámé. Ilyenkor az volt a kérdés, hogy milyen viszonyban voltunk az éppen esedékes tanító nénivel. Akivel anyám jóban volt, annak megmondta, hogy ünnep van, azért nem megyek. Akivel nem volt jóban, annak igazolást írt, hogy beteg voltam, azért maradtam otthon. Akivel pedig még annyira sem volt jóban, annál a Besznyák doktor bácsi által írt igazolással mentett ki, mondván, hogy én abban a három napban beteg voltam.
A nagybátyámék kivándorlása után apám lett a hitközség elnöke. A Chevrának is végig ő maradt az elnöke, ami akkor már csak annyiban működött, hogy apám foglalkozott a temető ügyeivel. Azt tudom, hogy minden évben volt mártír-istentisztelet, és minden pénteken és a nagy ünnepekkor is összejött a minye, a szükséges tíz felnőtt férfi, tehát volt imádkozás. Én csak arra emlékszem, hogy a ras hásone és a jan kipper idején volt imádkozás, de sátoros ünnepkor nem jöttek össze. A hanukáról van olyan emlékem, hogy égtek a gyertyák, de ajándékról nincs. Mikuláskor volt nálunk az ajándékozás, a karácsonyt nem tartottuk. Vörös Lajosékhoz néha elvittek karácsonykor, de az biztos, hogy otthon nem volt karácsony.
Egész életemben mindig elő-előkerült a karácsony. A szüleimnél nem szerepelt mint ünnep. Sosem volt karácsonyfánk. Erről nekem gyerekkoromból semmi rossz emlékem nincs. (Később mindig kérdezgették tőlem, hogy nem került-e szóba az osztálytársak, barátok között, mit kaptam karácsonyra, vagy mekkora karácsonyfánk volt, de nekem semmi negatív emlékem nincs erről.) A házasságaimban aztán sokszor előkerült ez a kérdés. Az első feleségem karácsonykor előbb gyerek nélkül, majd gyerekkel elment Pécsre a szüleihez, és ott rendesen karácsonyt ünnepeltek. Én mindig karácsony első napján érkeztem, nélkülem folyt a szenteste. Egyébként karácsony előtt néhány napig Egerben voltam, ahol segítettem anyámnak a boltban, pontosabban a nővéremmel együtt olyankor mi vittük a boltot. A második házasságomban is így kezdtük, nem volt karácsonyfánk. Volt, hogy a második feleségem egyedül volt Érden az édesanyjánál karácsonyeste. Emlékszem olyan évre is, amikor elutaztunk együtt. Amikor beteg lett, azt kérte, lehessen karácsonyfánk. Emlékszem, hogy nem jó szívvel ugyan, de teljesítettem a kérését. A harmadik házasságot is karácsonyfa nélkül kezdtük. De a zsidó és nem zsidó barátaink és rokonaink addig szekáltak, míg végül beadtam a derekam. Ma már, mint igazi vegyes házassághoz illik, van hanuka, és van karácsony. Dávid és Jutka kicsi volt még, amikor úgy esett a két ünnep, hogy egy napon volt mind a kettő. Ezeket a napokat, munkaszünet lévén, a nővérem mindig nálunk töltötte. Egy alkalommal december 24-én érkezett, valahogy kora délután. Megkérdezte a gyerekeket, hogy a délutáni hanukai gyertyagyújtáson akarják megkapni az ajándékokat, vagy majd karácsonyeste. Nem nehéz kitalálni, hogy hanukára kérték, mert az előbb volt. Nyilván ennek semmi köze nem volt a vallási neveltetésükhöz.
Arra, hogy gyerekként hanukára kaptam volna ajándékot, nem emlékszem, de a gyertyagyújtásra igen. Anyám minden péntek este gyertyát gyújtott, mi pedig apámmal minden péntek este elmentünk a templomba (zsinagógába), de villanyt gyújtottunk, utaztunk, és más előírást sem tartottunk be. 1952-től kóser koszt sem volt. Addig otthon kóser konyhát vittek, sakter működött, libát, csirkét lehetett venni, de a szüleim azért házon kívül megették a tréflit. Jártak vendéglőbe, a Park Szálló teraszán volt az egyik kedvenc éttermük. Egyébként a világon elég sokan vannak így: otthon betartják az étkezési szabályokat, de máshol nem. A kanadai ismerőseinknél is így volt – otthon szigorúan megtartották a kóserságot, még mosogatni is külön mosogatták a tejes és zsíros edényeket, de aztán a városban tréfli étterembe mentek.
x
Székely Gábor közgazdász számos közéleti posztja közül legismertebb talán, hogy ő volt a rendszerváltás után Demszky Gábor főpolgármester egyik helyettese. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy Egerben született vallásos zsidó családban néhány évvel a vidéki zsidók nagy részének elpusztítása után, kamaszként hagyta el a vallást, az egyetem elvégzése után városi tanácsoknál dolgozott pénzügyi szakemberként, innen vezetett az útja a rendszerváltás után a budapesti főpolgármesteri hivatalba. Évtizedek múltán visszatért a gyökereihez, azóta rendszeresen többekkel együtt tanulja a zsidó vallás hagyományait. Memoárjában bemutatja életszakaszait: a maradék vidéki zsidóság háború utáni életének tükrét adó családtörténetét és a vallási hagyománytól elforduló közgazdász pályáját, aki előbb a Kádár-kori és a rendszerváltás utáni városi közigazgatásban, majd az üzleti világban alakítja karrierjét, s utóbb visszatér a zsidósághoz.
Székely Gábor: Elszakadás és visszafordulás. Magvető Könyvkiadó, Tények és Tanúk. Budapest, 2022. 280 oldal, 5499 Ft
