Szécsi Noémi: Egyformák vagytok
A lineáris időrendben bemutatott, múltbeli eseményekbe sűrítve mindent felvonultat a mű, ami egy nővel megtörténhet: nem tervezett anyaság, vetélés, abortusz, a karrier kisiklása, házasság, válás, megcsalás.
Szécsi Noémi új regénye a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó című történelmi regényeihez kapcsolódik laza szálakkal. Az Egyformák vagytok főszereplője két negyvenes, budapesti, értelmiségi barátnő. Em történész, egy filmforgatás szakmai szakértője, Elza kiadói jogász, ugyanannál a cégnél dolgoznak. A cselekmény két szálon fut, a jelenben játszódó másfél nap eseményeit öleli fel: egy lakáséttermi céges buliba csöppenünk, ahol Em és Elza a kulturális élet alakjait alaposan megkritizálja, ezután Elza útja a volt szeretője szülinapi ünneplésére vezet egy romkocsmába. Másnap Em egy régi ismerősnél tesz látogatást, majd együtt részt vesznek egy sajtótájékoztatón. Ebbe közbeékelve, egyetemista koruktól kezdődő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a szereplők élettörténete.
A lakásvacsorán megjelenő, Em és Elza által lenézett, jógázó és jótékonykodó díszfeleségek, a fiatal, ünnepelt színésznő, a kövér, leszbikus, angol írónő, a hagyományos családmodellt követő vidéki sógornő és más nőtípusok felvonultatásával Szécsi Noémi tulajdonképpen megalkotja a jelen történelmi regényét, amelyet a főszereplők kritikai megjegyzései kommentálnak. Em a szerző Nyughatatlanok és Gondolatolvasó című regényeiben megismert Bárdy-család történetét kutatva párhuzamokat fedez fel a család és saját élete között, és tudtán kívül, ő is a történelem részévé válik ebben a korrajzban. Ezzel a történelem kontinuitására hívja fel a figyelmet a regény. Em a filmforgatás sajtótájékoztatóján arra a kérdésre, hogy a filmben feldolgozott történetnek van-e aktualitása, így válaszol: „Csak a folytonos haladás hívei hirdetik, hogy a kiszolgáltatottság az emberi életben felszámolható.“ (231.). Az Egyformák vagytok nem a folytonos haladást hirdeti, a regény olyan „örök történeteket“ dolgoz fel, amelyek állandóan ismétlődnek és amiket „korról korra elhallgatnak“ (231.).
A két nő háttere hasonló, ugyanabból a vidéki városból érkeztek Budapestre, fiatal koruktól fogva ismerik egymást, negyvenes éveikre azonban egészen máshogy alakult az életük: Em férjezett, és van egy lánya, az áhított tudományos karrier nem sikerült neki, Elza elvált, a munkahelyi ranglétrán lépeget előre. A regény megmutatja az öregedés nehézségeit egy olyan társadalomban, ahol a fiatalság a legfontosabb erény, a szereplők pedig életükre visszatekintve meggyászolják az elvesztegetett lehetőségeket, számot vetnek a sorsfordító pillanatokkal. A lineáris időrendben bemutatott, múltbeli eseményekbe sűrítve mindent felvonultat a mű, ami egy nővel megtörténhet: nem tervezett anyaság, vetélés, abortusz, a karrier kisiklása, házasság, válás, megcsalás.
Férfiak határozzák meg az életük folyását, az apa, a belga vagy épp finn szerető, a főnök, a professzor. Minden kis múltbeli történet bemutat egy epizódot ebből a világból, ahol a férfi körül forog minden, a nők pedig legfeljebb egymás riválisai lehetnek. A főszereplők igyekeznek hangsúlyozni, hogy ők nem olyanok, mint a többiek, és cinikusan szemlélik nőtársaik sorsát, de elkülönülésük alapja mégis épp az, hogy másokhoz mérik magukat, ezzel a női szolidaritásnak esélyt sem adnak. Ezt a folyamatot reprezentálja az a jelenet is, mikor Elza (munkaköri kötelességből) beszélgetésbe kezd egy Eliza nevű, angol írónővel, aki (megítélése alapján) mindenben különbözik tőle, a rövid beszélgetés során azonban kiderül, hogy több bennük a közös, mint hitte.
A női szerepkörrel kapcsolatos társadalmi elvárások nyomasztó erővel nehezednek mindkettejükre. miközben saját útjukat keresik, a nagymama, anyuka, sógornő mindig emlékeztetik őket arra, hogy a rájuk kiszabott nemi szerepekkel nem szabad szembe menni. Végeredményben a meg nem élt, lehetséges életutak hiánya keseríti meg az életüket. A borítókép felkínálja azt az értelmezést, hogy a sok perspektíva, amelyen keresztül önmagukat vizsgálhatják, töredezett képet alkot, minden tükörben más látszik, de az egészet egyik sem mutatja.
A mű címe tételmondataként is felfogható, a két nő (és tágabb értelemben minden női szereplő) egyformasága a társadalmi helyzetükben keresendő, ugyanott, ugyanabban a korban nők, ugyanazok az elvárások és nyomások nehezednek rájuk, ez az alaptapasztalat a közös bennük. A regény következtetése, hogy nincsenek igazi választási lehetőségek, mivel mindegy, milyen úton halad valaki: végül mindenki megöregszik, és az ezzel, valamint a múlttal való küzdelem mindenkit boldogtalanná tesz. A címként kiemelt mondat először Em testvére, Elza volt férje szájából hangzik el, másodjára pedig Elza mondja a régi szeretőjére. Végül a lakáséttermi buli másnapján Em Mädyhez, a Bárdy család utolsó élő leszármazottjához látogat, akihez a Bárdyk levelezésének kutatása céljából jár, egyetemista korától fogva. Ekkor mondja Mädy Emnek, hogy egyformák, és elé tárja a saját értelmezését a nő életéről. A befejezés felfogható pozitív felhangúnak, a szembesülés, az egyformaság elfogadása felszabadító erejű Em számára.
A regény nagy erénye, hogy az ábrázolt karakterek nem fekete-fehérek, a főszereplők bővelkednek a jellemhibákban, megcsalnak, irigykednek, lenéznek; pont ez, az életszerű ábrázolásmód, a mindenki számára ismerős esendőségek teszik őket szerethetővé, emberivé. A férfikarakterek, bár kidolgozottságukban kevésbé részletesek, ugyancsak nem válnak sztereotípiák áldozatává. Akadnak köztük többé és kevésbé szimpatikusak, de egyiküket sem ábrázolja a mű félresiklott női sorsok okozójaként. A választás és az azzal járó felelősség Emé és Elzáé, akiket nem kell félteni, az önsorsrontáshoz ugyanis nagyon értenek.
Üdítően életszerűek a dialógusok is, a fontos társadalmi problémák színre vitele nem csap álentellektüel finomkodásba, inkább trágárságból és a köznyelvből dolgozik a regényszöveg. Ez már rögtön az első mondatból kiderül: „Hogy a picsába kell valakit megvesztegetni?“ (9.). Szécsi engedi női szereplőit „női dolgokról“ nem túl „nőiesen“ beszélgetni. Elbeszéléstechnikailag pedig kifejezetten szerencsés, hogy a cselekmény megértéséhez szükséges előzményeket a szerző nem erőlteti bele a párbeszédekbe; a szereplők saját, különbejáratú viccekkel, egymást félmondatokból is megértve kommunikálnak, míg az olvasó a visszaemlékezésekből jöhet rá lassanként, mi miért hangzik el a lakásétteremben, ki az, akinek nem szabad felvenni a telefont, milyen viszonyok vannak a szereplők közt.
A mű három fő fejezetből áll. Az elsőben és az utolsóban Em, a középsőben Elza az elbeszélő. A két szereplőnek azonban nemcsak a neve, de a beszédmódja és stílusa is annyira hasonlít egymáshoz, hogy könnyen összekeverhető, ki beszél éppen. Míg a regény elején úgy tűnik, a két szereplő története egyenlő fontossággal bír, a mérleg Em javára billen, így az, hogy beszédmódjuk elkülönítése kevéssé sikerült azon túl, hogy az olvasást nehezíti, Elza karakterábrázolásának hiányosságaira is felhívja a figyelmet. Ez viszont legalább részben betudható annak hangsúlyozásaképp, hogy szinte mindegy is, épp melyik nőről van szó, olyannyira egyformák.
Valahol itt keresendő a regény kvázi „üzenete”, amennyiben felhívja a figyelmet arra a problémára, hogy a nők legnagyobb ellenségei a nők, főként, persze, önmaguk, amit belátva akár lehetnénk is kicsit kedvesebbek egymáshoz, végtére is nem vagyunk annyira különbözők.
Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető Könyvkiadó, 2017, 240 oldal, 3299 Ft
