„A folyóban nem bízhatunk”

|

Szálinger Balázs: 361°

A mű nyelvezete könnyen zavarba ejtheti az olvasót, aki minduntalan úgy érezheti, erős falakba ütközik, miközben valahol mélyen mégis érintve érezheti magát. E kettősség végigkíséri a mű befogadását, valami idegen tárgyilagosság uralja a versek hangulatát, miközben, talán a témák vagy egy-egy ismerős helyszín hatására, mégis pontosan tudjuk, miért ismerős mindez.

Szálinger Balázs új verseskötete már címében egyértelművé teszi, hogy szerves folytatása kíván lenni elődjének. Nem csak elnevezésében idézi azonban ez a mű a korábbi, 360° című kötetet. Tudatos folytonosság fedezhető fel a két könyv között, mely már a külcsíny alapján is egyértelmű: a fehér színű 361° épp komplementere a korábbi, fekete borítójú kötetnek. Szálinger tudatos szerkesztését mutatja a ciklusszámok folytonossága is, az új kötetben az 5., 6., 7. és 8. ciklust olvashatjuk. A két mű azonban nem csupán láncszerűen illeszthető össze, a második könyv egyfajta tükröt tart az elődjének, s ironikus hangvételével rámutat az esetleges hangsúlyeltolódásokra is. S talán az sem véletlen, hogy a kis könyvben pont 40 költeményt találni: a költő idén ünnepelte negyvenedik születésnapját.

A kötetet első alkalommal olvasva azonnal feltűnhet, hogy az egész művet sajátságos, a 360°-étól eltérő hangulat lengi be, bár itt is jellemző marad a lírai én a magyar vidéket pásztázó tekintete. Talán csak Szálinger lehet képes rá, hogy az indusztriális táj közéleti témákat is sűrűn érintő ábrázolása során fel tudjon villantani valamiféle bizakodást, reményt.

A mű nyelvezete könnyen zavarba ejtheti az olvasót, aki minduntalan úgy érezheti, erős falakba ütközik, miközben valahol mélyen mégis érintve érezheti magát. E kettősség végigkíséri a mű befogadását, valami idegen tárgyilagosság uralja a versek hangulatát, miközben, talán a témák vagy egy-egy ismerős helyszín hatására, mégis pontosan tudjuk, miért ismerős mindez. A technika, mellyel Szálinger dolgozik, ismét egyedi: a tárgyilagos pontosságra törekvés mellett nyelvének szerves részét képezi az irónia, s épp ez, a tudományos szavak, szakkifejezések ironikus környezetbe ágyazása hozza létre azt az erőteljes bizonytalanságérzetet, mely végül eluralkodik az olvasón. Mindezek mellett kiemelendők az olyan líraibb darabok, mint a Dunavirágzás, melyhez hasonló művek látszólag meglepetésszerűen bukkannak fel a kötetben, s intim hangulatukkal egy csapásra ledöntik az imént említett falakat. Ráadásként megemlíthetjük még a folyamatos közép-európai összekacsintás gesztusát, mely szintén végig jelen van a kötetben, mégis, az objektív kifejezések hatására olyan érzésünk támadhat, mintha mi magunk lennénk az az idegen, aki kívülről próbálja megérteni ezt a sajátságos, sztyeppei összetartozást.

A kötetkompozíció kvázi pillérei közül talán a legfontosabb, melyet kiemelhetnénk, a politika. Színtiszta közéleti költészetet olvashatunk, mely mégis egyedülálló a maga nemében. Talán nem merészség azt állítani, hogy Szálinger új alapokra helyezte ezt az igen nagy múlttal rendelkező verstípust, s a hagyományhoz való hűség mellett egészen egyedi nyelvezettel fogalmazza meg a politikával kapcsolatos aggályait, meglátásait. Eredeti technikájának jellemzője, hogy az idilli magyar tájakról szólva itt-ott, szinte észrevétlen hinti el vaskos, fajsúlyos, egyedi szóalkotásait („cukormoratórium”, „közpénzatkák”), melyek durván, mintegy „tájsebként” sértik fel a szöveg felületét. Ez a közéleti költészet azonban nem direkt, sokkal inkább finom szimbolikájával vázolja fel azokat a képeket, melyek mindenki számára dekódolhatók. Minden finomságuk ellenére egyértelmű marad a szövegek vonatkoztatási köre, s ha nem is könnyedén, de érthetően bomlanak fel az Európa szívében való lét minden keservének és szépségének kódjai („Mostmijövünk-szag van; / A fajkönyvtárban egy lesajnált könyvről / Nemsokára lefújódik a por.” [16.]).

Ez a közéleti téma, melynek tipikus megjelenése Szálingernél a bürokrácia, éles kontrasztot képez a természet a kötetben kirajzolódó képzetével: előbbi, mint az intézményi világ abszurd és logikátlan értelmetlensége sejlik fel, ezzel szemben utóbbi a dolgok természetes, néhol kissé vad, de eredeti valóságára utal. Arra, hogy ez az ősi, kreatív rend kiveszőben van, leginkább az olyan kifejezések utalnak, mint a „közszolgálati táj” vagy az „eposzigazgatóság” (Agrostressz-Esztervihar). A magától értetődőbe, az eredeti rendbe rondít bele az emberi értelmetlenség, például egy „tájseb” képében, melyet az intézmények, engedélyek bürokratikus rendje tesz lehetővé. Ez a kettősség nemcsak a kötet tematikájában, de nyelviségében is megjelenik: szabályozott, szakszerű terminusok sokasága váltakozik a magyar vidék népi motívumaival, dalszerű kifejezésekkel. A kérdésre, hogy meddig mehet mindez így tovább, a kötet nem ad választ. Annyi azonban bizonyos, hogy a táj ledobja magáról a mesterkélt elnevezéseket: „Jaj, csak a név, az lett számkivetett, (…) / Mert mindegyikük ledobta magáról.” (Kvadrokeresztúr, [11.]), s ez talán hosszú távon némi reményre adhat okot. Feltéve, hogy ez a folyamat képes átvészelni az ember „Istenmódban” történő tevékenykedését (Tájsebengedély).

Szintén lényeges kötetszervező erő a nyelvhez kötöttség. Gyakran bukkan fel tematikusan vagy épp reflexív módon a nyelvbe ágyazottság, a nyelvbe zártság gondolata, sőt a megnevezés problematikája és ezzel együtt értéke, fontossága: „A jeleket gondozni, megújítani, / A határt megszokni, megtanulni kell” (14.). A nyelvi jel, de átvitt értelemben valaminek a megjelölése, kijelölése is kiemelt fontossággal bír a versekben (mint az A nyelv címűben). Épp a megnevezések, egész pontosan a településnevek azok, melyek irányt mutatnak és egy nemzet lélekállapotáról árulkodnak a kötetben, jelezve ezzel a történelem és a lélek nyelvben létező lenyomatait, akár társadalmi szinten is. Az olyan településnevek említése, mint „Alattvalós” vagy „Vesztény” Szálinger kreativitásáról és a művek nemzetkritikai attitűdjéről árulkodnak (Kvadrokeresztúr).

Amint az Szálinger előző kötetében is jellemző volt, a 361°-ben is fontos szereppel bír a magyar vidék ábrázolása, sőt egy még annál is elvadultabb (délibb), groteszkbe hajló világ tűnik fel, melyről az olyan mondatok hallatán, mint: „Erényes asszonyok tartják a fazekat a vérnek” (29.) szinte alig lehet elhinni, hogy Európához tartozik. Ez a táj igazi ugarként tűnik fel, melynek leírásában mégis tetten érhető valamiféle szeretetteljes viszonyulás, akár a közösségvállalás gesztusa (Tragédiamintázatú, Magyarok). Ide tartoznak még azok a művek, melyek a kivándorlást, a nemzeti öntudat halálát tematizálják – úgy tűnik, mindezek manapság elválaszthatatlanok a magyar vidék fogalmától (Ötven rigyáci tesztpilóta).

A kötet legfontosabb motívumai, a víz, a folyó, illetve az ezekhez köthető hajózás majdnem minden költeményben megjelennek valamilyen formában. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a megzabolázhatatlan, öntörvényű természeti erő éles kontrasztot képez a leszabályozott kultúrtájjal („És közben bármi van, bárki jön, / Csak ömlik, ömlik a víz, falat húz” [59.]). A politikai-közéleti költészet szempontjából is beszédes lehet ez az ellenpontozás: ha ugyanis a hatalom szempontjából tekintünk a természeti erőre, annak szabadságában, kvázi kreativitásban, organikusságában csak kételkedhetnek azok, akik pozícióban vannak. A kötet legkülönfélébb pontjain felbukkanó folyóban „nem bízhatunk”, ugyanis árad, s „kreatív” energiáját a végletekig hasznosítja.

Amint az a 360°-ban is jellemző volt, valahol a háttérben, amolyan mellékszálként ebben a kötetben is előkerül az apa alakja, illetve a hozzá fűződő, problematikus viszony. Az azonban jelentős változás, hogy az új kötetben a lírai én már nem a kisemmizett gyermek, hanem épp az agresszív apa szemszögéből beszél (Ez a hajó mire fölér, Jó reggelt). Míg az előző kötetben elsősorban a hiány volt meghatározó (akár a nemzeti összetartozásé, akár az apáé), a 361° lapjain ennek helyébe egyre erősödő brutalitás, a veszteség felett érzett gyász helyett egy offenzív erő elől való menekülés vágya kerül („Idegbeteg család, ebben vagyok/ Ideges apád neked” [62.]).

Mégis, mindezen nehézség ellenére számos helyen feltűnik a remény. Az olyan versek, mint a Nyolcadik hónap vagy a Magura mind az új életről, a tavaszról dalolnak, s így szimbolikusan, a születés toposza által mégiscsak azt sugallják: a jelen nehézségei ellenére, hosszú távon talán van mibe kapaszkodni, amint azt a kötet emblematikus versében, a Kereszténydemokráciában olvashatjuk:

„Hogy lehetne hinni még —
Hogy bőven volna még mit —
Hogy este 8 van, de a kereszténységnek

Még mindig csak elején vagyunk.”

Szálinger Balázs: 361°, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 80 oldal, 1999 Ft

CÍMKÉK: