Húscafat két fogad között

|

Stolcz Ádám: Becsapódás

Az erőszak több lesz perverziónál, szadisztikus hajlamnál. Az én keresésének, a megismerésnek, a kapcsolatteremtésnek a kibogozhatatlan mátrixába kerül.

Stolcz Ádám         Fotó: Facebook

„Tudom azt, hogy az ösztönök körül keringünk,

akár a horog körül a beetetett halak.”

Az erőszak áldozata nehezen beszél a történtekről, az elkövető pedig ritkán. Stolcz Ádám Becsapódás című kötete az erőszakot az elkövető, az agresszor nézőpontjából ragadja meg, ezáltal egy rendkívül szokatlan és kockázatos, gyakran ellentmondásos, de egyszerre megvilágító erejű szövegegységet alkot.

A bántalmazó nézőpontja elsősorban két ok miatt építhető fel nehezen a versekben. Egyrészt társadalmilag a bántalmazó-bántalmazott fogalompár gyakran egyszerűen egybecseng a rossz-jó, fekete-fehér sémával, másrészt a fizikai erőszak természetéből fakadóan valamilyen nyelv előtti, testi, ösztönös, szabályozatlan cselekvés, ami éppen az összetett nyelvi önkifejezés helyett lép fel leggyakrabban. Ezen okok miatt, a téma nyelvi, művészi kifejtése, ráadásul egyes szám első személyű lírai beszédben, igen nagy kihívásnak látszik.

A Becsapódás három ciklusában az erőszak mint az interszubjektív létezés alapeleme jelenik meg, az emberi kapcsolatok irányából válik érdekessé. Ezáltal a kötet legalább annyira szól az én-másik kapcsolatról valamint az én önazonosságának problémájáról, mint a folyton visszatérő erőszakról.

Az olvasó számára érezhető, hogy a kötet nyíltan vállalja, hogy egyetlen perspektívát kíván használni, egyetlen én felől kívánja szemlélni, nyelviesíteni mindazt, amit kívülről vagy belülről megtapasztal, ugyanakkor ennek a perspektívának a heterogenitását is célja felmutatni.

Az óvatoskodó és árnyalatokra figyelmeztető bevezetőm után azonban mégsem kell azt gondolni, hogy itt az erőszakoló felemelkedésével, rehabilitálásával találkoznánk. Ellenkezőleg: magával az agresszorral találkozunk. Ő az, aki végig domináns hangként jelenik meg, az isteni hatalomig felnövesztett éntől az önmagába roskadó, bizonytalan, megalázott hangig sokféle módon megnyilatkozik, a legfontosabb azonban, hogy ezek az állapotok szervesen egymásba és egymásból épülnek (“…és gyomorszájba rúglak, / ha pedig összegörnyedsz,/ ahogy reméltem,/ a bordáid összecsúszott ujjakként imára kulcsolódnak.” – 22.; “Én vagyok a csaj a rúdon, / látszik a gerincoszlopom, / remeg a rajtam maradt húsom. / Rúdtáncomat a saját gerincemre ráfonódva elropom.” – 28.). Ebben a kötetben a mindenhatóság nem érthető meg a rettegés nélkül.

Mint már utaltam rá, az erőszak önmagában kevéssé lenne érdekes a szövegekben, ha ez egyszersmind nem kapcsolódna össze a kitüntetett emberi (szerelmi?) kapcsolat milyenségének kérdésével. A kérdőjel oka, hogy a kötetben kirajzolódó viszony(ok) elkezd(enek) ellenállni a hagyományos, bevett, esetleg elhasznált fogalmainknak. Minden tabusítást nélkülöző, szemérmetlen, durva, testek közötti viszonyról olvasunk, mely egy percig sem alapul egyenlőségen, egyetértésen, valamifajta szerződésen. Ellenkezőleg, egyfajta egymásra utaltságról, egymásba írtságról van szó (“Akár a húscafat két fogad között, együtt vagyok veled.” – 17.). Kiiktatódik mindenfajta közvetítő, nincs már, ami elválasztaná vagy éppen összefűzné a két szubjektumot, a két testet – összeolvadás van.

A test válik tehát az egyetlen kommunikációs csatornává, helyesebben az interszubjektivitás terévé (“Mint füstölt sonka / lóg a bensőmben a lélek, / egy húsos tekercsbe kerülök veled, / mivel a takarót, a parizervörös szőnyeget / rám tekerték, rám tekertétek” – 14.). A megismerés kitüntetett módja is ehhez kötődik (“Várjátok meg, ez a húsból készült láng, / a nyelv kinyúl, hogy megvan-e mindenki. / És téged is kitapogat” – 34.). Érdekes, ahogyan a beszélt nyelv helyére a nyelv, mint egyszerre érzékeny és érzéki, intim testrész lép és válik közvetítővé, a megismerés alapjává. Sőt, a képekben a test egyfajta kozmikus, végtelen kiterjedésű alakká módosul, aminek nem egyértelmű már a funkciója, szervezetként való működése és az énhez való viszonya sem, egyszerre van hozzákötve és egyszerre mintegy függetlenítve – bebarangolja, mint önmagán kívül álló teret és egyben a mindenséget is (“Kiköphetsz! / De repülök is a szádba vissza. / Mint csokimikulás, már megint / az ablakodban vagyok. / És bár a gyomrod az elsőt úgy ahogy felissza, hasztalan. / Beleid fagyott kéményén a gyomorsavad magzatvizével / ismét letuszkolom magam.” – 17.).

A kötetben testek vannak, vágyak, megismerési kísérletek, ének. Innen nézve az erőszak több lesz egyszerű perverziónál, szadisztikus hajlamnál. Az én keresésének, a megismerésnek, a kapcsolatteremtésnek kibogozhatatlan mátrixába kerül.

Ugyanakkor persze a másik testének felszámolása, egyáltalán a fájdalom okozás nem ártatlan, még akkor sem, hogyha néhol neurotikus tünetekkel társul (“Te is hallod? / Valaki nem zárta el jól a csapot. / Ki lehet az, aki már megint / nyitva hagyta?”Előszó, 7.). Politikailag válik tehát inkább problémássá a kötet, ahogyan megteremti az elnyomó nyelvet, a másikat birtokló, használó, felszámoló attitűdöt. Társadalmi-nemi vetületeit tekintve azt gondolom továbbárnyalódik a kérdés, melyet a versanyag felvet, ugyanis a férfiasságához valamelyest ironikusan viszonyul ( “Én vagyok a férfi (…) Aki kitöri a nyakad, ha a fejedet elcsavarja, / miközben hátrafele nyilaz / a nő megremegő ajka utolsó mosolyáról”Én vagyok a férfi, 10.), de egyfajta macsóságot mégis  mindvégig játékban tart (“… aki csak attól fél, / hogy a nyakán marad / a nő, és ott lóg, / és nem száll le soha róla:”  – 11.). Az Én vagyok a férfi című verset leszámítva azonban annak ellenére, hogy gyakran találkozunk a férfiasságra mint biológiai nemre utaló passzusokkal, kevésbé válik hangsúlyossá ez a fajta maszkulinitás. Azt gondolom itt nem egyszerűen a férfiasság és a hegemón maszkulinitás összefüggésével van dolgunk, sokkal inkább egy nemektől független viszonyról, ami véletlenül ugyanazokat a mintázatokat tartalmazza, mint előbbi.

Stolcz versnyelvének két sajátosságát emelném ki, amelyek az eddig felvázolt ívhez kapcsolódnak. Figyelemre méltóak, és sikeresnek ítélendők többször előforduló megoldásai, melyek a viszonyokat, kapcsolódásokat, tapasztalatokat az absztrakt felől a materiális felé mozdítják el. Ilyenkor általában egy poliszém ige válik a hasonlított és hasonlító közös elemévé csak más-más jelentésben. (“Visszajövök egyszer, és egy kicsit visszavágok, / Mint a fodrász…Visszavágok, 59.)

Ugyancsak a képiséghez kötődő kérdés a testiségnek, az erőszaknak egyfajta túlburjánzó megmutatására törekvő írásmód, amely gyakran képzavarokat eredményez, vagy egy igen jó sikerült kép szükségtelen továbbírását, kibontását, esetleg asszociációs lánc építését ebből kiindulva. (“Beleid fagyott kéményén a gyomorsavad magzatvizével / ismét letuszkolom magam”  – Akár a húscafat két fogad között…, 18.; “Az ütvefúróm beléd nyomom, és bár fel nem támaszt, / súlyos kezem eldobolja mellkasodon, / a rég utamban álló csontvázad fölé hajolva, / ezt a kinyomhatatlan és szívszorító fekvőtámaszt. “Előszó, 7.; “Kihasználom, / hogy a metró húzogat /  fogselyemként / a női testek porcelánkészlete között.”Közterület, 45.).

Stolcz Ádám egészen merész és friss szemponttal kezdett el kísérletezni, verses könyvében felmutatta egy lehetséges erőszak-elkövető szempontjának variációit. A kötet jóformán nélkülöz mindenféle etikai dilemmát, ezek főleg a olvasó viszonyulásának függvényében merülhetnek fel. Erénye, hogy létező perspektívát rajzol meg, amit mostantól jobban érthetünk, de legalábbis az újfajta beszédmód felébreszti bennünk, olvasókban az igényt annak megértésére.

 FISZ-Apokrif Könyvek, 2016, Budapest, 76 oldal, 1600 Ft

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: