Spiró György: Malaccal teljes éveink
Jegyzetek a perifériáról, meg az értelmiségformációról
Spiró György Fotó: Szilágyi Lenke
Kis könyv, három esszé. Címadója a leghosszabb: a szerző Eötvös-kollégiumi és egyetemi éveinek társait, balhéit, fafejű és zseniális tanárait mutatja be. Azért sorolom, mert nekem ez az időszak, a helyszín és a cirkuszhalmaz kimaradt. Másutt voltam – gimnáziumban, meg egyéb menedékhelyen. Kevés fogalmam volt arról, mi történik a bölcskaron, pláne az Eötvös-kollégiumban. Néha meghívtak egy-egy kurzust tartani, de a második vagy harmadik alkalommal már jött a telefon felülről. Nyet. A hallgatók azért jöttek, mert halálosan unták a hittanórákat (marxizmus–leninizmus), és valami mást akartak. Ilyen volt a Spiró-féle Eötvös-kollégium indulása is. Néhány név, arc, figura beugrik, az őstörténet alakjaiként, mint például Könczöl Csaba vagy Utassy József, a költő, netán Bakos István, aki olykor távoli főnököm is volt. Velük találkoztam, nagyjából ismertem őket, az irodalomban éltek. A filozófusbrancs másutt volt, zár kör volt, tán ez gáncsolta, hogy átlássak a kerítésen.
A könyv első tanulmánya az Eötvös-kollégium megélt, szinte memoárszerű belső históriáját meséli el. Már a fura könyvcím is e csoport belső balhéinak karakterére utal. Például házi történetnek kitalálnak egy malacot, Ella nevet adnak neki, és mindennapos téma lesz közöttük a kis állat kajája, alvása, rohangászása, meg hogy ki gondozza másnap. Mivel e mesét a többiek bosszantására találták ki, ezért erről nagyobb társaságban beszélgettek egymással, ahol is a külsőknek fogalmuk se lehetett, miről van szó, ők meg jót röhögnek e maszek mitológia hatásán…
A koleszban csak a korlátolt hülyék ellen fogtak össze. Kitúrták a stupid tanárokat, de gáncsolták a tehetségtelen törtetőket is. Masszív közösség volt. Emeletes ágyak, csoportok, viták. Egy darabig utálták a pestieket, de aztán homogén lett a társulat. Költők indultak, egymás verseit olvasták, biztatták, vagy letolták, lapot alapítottak. (Betiltották már induláskor.) Ritkán politizáltak, de akkor keményben adták elő. Egyszer – tán 69-ben – a bölcskari KISZ-szervezet reformjába szálltak bele, óriási botrány lett, még Aczél is kiment csendesíteni a harcosokat. A másik a cseh bevonuláskor. Spiró csendes malíciával említi, kinek mi veszett oda a testvéri tankok vonulásával.
És persze piálások, meg hajnalig tartó (dohányfüstös) viták. Ám ennél is fontosabb: volt jogsijuk, hogy az Egyetemi Könyvtár raktárában kutassanak, olvastak majd’ húsz órát egy napban, megrészegülve a részben titkosított anyagoktól, meg hát a tudomány varázsától. Szorgalmasak voltak, mindenre rábuktak, ami a kezükhöz fért. Ez a lázas tudásvágy ma nem mondható el a bölcskari felhozatal ifjoncairól.
Az esszé azért forrástanulmány, mert eddig csak a Jancsó Miklós-féle Fényes szeleket ismertük az akkori fiatalok lázadásáról, igaz, egy másik kollégium, a Nékosz kapcsán. Itt meg az elitképzés fellegvárába pillantunk bele, illetve annak belső viharjaival szembesülünk. Legenda volt, tudtam róla, de senki sem mesélte el az intim titkait. Mit mondjak, nem így képzeltem.
A kötet egyik dolgozata Kelet-Európa 1989 utáni világtörténeti elhelyezésének is utánanéz. (Oszlatja a körötte kialakult mítoszokat…) Magyarhon, Szlovákia, a volt Jugoszlávia, Románia a rendszerváltás előtt is periféria volt, ám – a váltás eufóriája múltán – később is az maradt. A nyugati gazdag országok olcsójánosai lettünk (nyomott munkabérszint, tanult munkaerő), a nagy multiknak nem kellett Távol-Keletre utaztatni gyáraikat, itt kitűnő összeszerelő csapatokat találtak. És mindent el is követtek, hogy konzerválják ezt a helyzetet. Vagyis: ahogy régen a SZU-tól, úgy most a multiktól függő periféria lettünk. Kemény szavak; nagyon bírom Spiró olykor „vad” ítéleteit: voltaképp ez a helyzet, csak nem szeretünk róla beszélni. Hiszünk inkább nemzetmitológiánknak, mert az összetartó erő – mondja utolsó esszéjében. Spirónak meg az a véleménye, hogy fel kell kavarni a nyugi előítéletek katyvaszát, valami durván igaz tézissel. Másutt is ezt teszi, ezért jó látni darabjait, olvasni regényeit.
És végül a középosztály megalkuvásairól. (A rettegő közép című írás.) Hagyják őket békében, jó nekik a csendes középjólét, ne idegesítsék őket lángoló világmegváltók, vagy politikus ifjoncok: legyen zongora Franciskának, nyelvtanulás, meg némi előmenetel, nem kell lázadozni, úgy se visz az semmire. „A látszatdemokráciát a társadalmi közép tartja fenn, képviseletük más osztályoknak és rétegeknek nincs. Hiába neveznek egy pártot parasztpártnak, ha nincsenek parasztok; hiába hívják a pártot munkáspártnak, ha nincsenek XIX–XX. századi értelemben vett munkások. … Hivatalnokok léteznek, bérértelmiségiek, szolgáltatásokban dolgozó kiszolgáltatottak, betanított gépkezelők, bedolgozók, segédmunkások. Paraszti vagy munkásöntudat rekonstrukciója láthatólag nem lehetséges.” Elvannak mítoszaikkal – lapos a Föld, a védőoltás halálos –, mert a közös legenda, ha hazug is, de összetart. Keserű elismerés a „fenntartó” rétegről és kemény leszámolás a középosztály értékmentő mítoszával. Hát itt nehéz progresszív értelmiséginek lenni.
Spiró György: Malaccal teljes éveink. Magvető Könyvkiadó, 2020., 88 oldal, 2499 Ft
