Almási 85

|

Spiró György írása

Almási Miklós

Az a meggyőződésem alakult ki az évtizedek során, hogy kétféle emberrel érdemes barátkozni: a zsenikkel és a normális emberekkel. Közöttük voltaképpen egyetlen apró különbség van: a zsenik fokozottan normálisak, míg a normálisak egyszerűen azok. A többi emberrel azért nem érdemes foglalkozni, mert vagy teljesen idióták, és semmit sem tudnak mondani az embernek, vagy ők foglalkoznak velünk úgy, hogy attól koldulunk: sárba taposnak, rágalmaznak, ki akarnak nyírni, egyetlen szavunkat sem értik stb.

Almási Miklós engem nem tanított az egyetemen, de ott ült az aspirantúra felvételi vizsgámon, ahol Nagy Péter elnökölt, B. Mészáros Vilma is jelen volt, és engem egyikük sem ismert. Kikérdeztek szépen a magyar és a világirodalom drámáiból, válaszolgattam csaknem egy teljes órán át, a végén volt a dolognak némi sportos jellege: vajon ezt is tudja-e, vajon azt is tudja-e; ők is tudták; majd némi rosszallással hallgatták Sziklai László, későbbi kedves kollégám kissé KISZ-es jellegű kérdését, hogy ugyanis mit vett át Lenin Plehanovtól. Őszintén bevallottam, hogy nem tudom. Láttam rajtuk: ők sem tudják. A válasz: azt vette át, hogy a jobbágyfelszabadítás után megindult az orosz falu kapitalista fejlődése. Mit mondjak, ezt Lenin sok tucat orosz írótól is átvehette volna, ha olvassa őket; bólogattam. Egyhangú szavazással felvettek. Ennek a három ösztöndíjas évnek köszönhettem, hogy meg tudtam írni Az Ikszeket.

Nem egészen két évtized múlva, a kilencvenes évek elején Miklós – György Peti javaslatára – áthívott az Esztétika Tanszékre a Világirodalmi Tanszékről, ahol csak félállásom volt, kiharcolt még egy fél státuszt, és ezzel lehetővé tette, hogy majd megkapjam a Széchenyi professzori ösztöndíjat és megírjam a Fogságot. Egzisztenciális révbe értem, és továbbra is taníthattam úgy, ahogy addig, ahogy érdemes: senkinek sem beszámolva szabadon, amit és ahogy jónak látok. Egyetemi oktatóknak talán sehol a világon nem volt és nincs akkora szabadságuk, mint a Kádár-korszak végén és az új rezsim első két évtizedében Magyarországon, különös tekintettel a pesti bölcsészkar esztétika szakára. Visszanézve irigylem magamat és mindazokat, akik ebben a szerencsében részesülhettek.

Miklós a teljesen normális kevés ember egyike, akit sikerült hazámban megismernem. Ilyen minőségében erősen hajlamos a zsenik megértésére és interpretálására, legyenek azok humán vagy természettudományos beállítottságúak. Nemigen ismerek ennyire sokoldalú, mondhatni reneszánsz férfiút, a sporttól a csillagászatig, az irodalomtól a filozófiáig, különösen pedig a szociológiáig és a közgazdaságig minden érdekli, és amit magasra értékel, azt azonnal tovább is adja, szóban és írásban lelkesen népszerűsíti, és lelkesedése az évekkel nem lohad. A sznobizmusnak, e virulensen fertőző kelet-európai betegségnek sose láttam rajta a jelét. Népnevelő anélkül, hogy didaktikus lenne. Egyszerűen fogalmaz, vigyázva, hogy ne egyszerűsítsen túl.

A légynek sem ártott, és nagyon kedves, jó humorú ember. Olyan férfiúval is ritkán találkoztam, aki ennyire önzetlenül vezetett volna egy csoportot, akitől a vetélkedés szelleme ennyire távol állna. Biztosan voltak válságos időszakai, elvégre ebben az országban élt ő is, ez a nyolc és fél évtized mégsem roncsolta szét, mint másokat. Feltűnően szilárd anyagból készült a lelke; kifelé figyelt, a tényeknek és eszméknek úgy örült, mint a gyermek a színes kavicsoknak.

Még sok-sok örömet kívánok Miklósnak, szeretett örökös tanszékvezetőnknek, atyai barátunknak!

Spiró György

CÍMKÉK: