Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív
„A gyöngyhalászok belénk merülnek. Megkeresik a fájdalmat, ami olyan kemény és kerek, mint a gyöngy.
Addig úsznak, amíg meg nem találják. Ahogy kotorásznak, egyre több tengerlé folyik ki az arcunkon. Heteken át csak folyik. Az én gyöngyhalászom nem túl ügyes. Már hetek óta keresi a gyöngyöt. Talán olyan mélyen van, hogy nem látja, mert nem vitt szemüveget? Mi van, ha elveszett a gyöngyhalászod? Vagy ha megfulladt? Ki kell hívni a vízimentőket? Vagy ha megöregedett bennem és már soha többet nem jön elő?”
(Szélkislány firkantásai, 10)
Hogy lehet elfogadni a megváltoztathatatlant, feldolgozni egy tragédiát, megbékélni valami olyannak a végleges hiányával, aminek a lététől az alapvető biztonságérzetünk, a boldogságunk függ? Szabó Imola Julianna meséiben egy-egy kislány életébe az olvasók akkor”kukucskálhatnak bele”, mikor épp átesik valamilyen komoly traumán. Életük olyan gyökeres fordulatot vesz, olyan új „keretek közé” kényszerül, amihez meg kell tanulniuk alkalmazkodni. A Szélkislány jegyzeteinek gyermekhőse most vesztette el apukáját, míg a Zsilike kabátjában szereplő kislány megvakult.
Szélkislány apukája váratlan halála után igyekszik magára találni: próbálja megfogalmazni az őt ért veszteséget, felidézni édasapja gesztusait, megjelenését, mindazt, amit egykor csináltak, és amit csak vele volt képes megtenni. Minden őrá emlékezteti, foggal-körömmel ragaszkodik régi dolgaihoz. A kislány lopva figyeli édesanyja reakcióit, csendes fájdalmát, miközben magába zárkózik, és egy mandulamaggal barátkozik. Lassan azonban megnyílik a külvilág felé, amiben nagy szerepe lehet az első szerelemnek is. Ábrándozik a szerelemről és a túlvilágról is. Elképzeli, milyen lehet a halál, a léten túli létezés, a másvilág, ami az érzékeken túl van, de nincs elszigetelve a földitől. Ennek a „világnak a megszelidítésén” keresztül jut el az elfogadásig.
„Mama néha megáll az ablaknál. Mint a függöny, olyan lesz a haja
a huzattól, ilyenkor apa próbálja megsimogatni, csak ügyetlenül.”
(Szélkislány firkantásai, 77)
Szabó Imola Julianna
Zsilike, a Szélkislányhoz hasonlóan, igyekszik a láthatatlan világot megragadhatóvá tenni, elfogadni a színek hiányát, a régi barátok, a régi iskola, a megszokott mindennapi élet örömeinek – mint például biciklizés – mellőzését. Amíg Zsilike elveszti a szemmel való látás képességét, nyer helyette egy egészen másfélét: egyrészt kifinomultabbá válnak más érzékszervei, s egyre kíváncsibban és lelkesebben igyekszik felfedezni újra a világot, másrészt pedig jóval inkább az „emberek szívébe” lát. Igazi különlegesség, hogy a Zsilike kabátja a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének közreműködése által Braille-írásos mellékletként is elkészült.
A gyermeki lélekben dúló zűrzavarba, az „összetört kis világba” az élet természetes rendje szerint belevegyülnek a mindennapok izgalmai és aggodalmai. A gyásszal elegyedő mindennapi apróságokat, más, kisebb érzelmi rezdüléseket a nyelv zseniálisan leképezi. A lírikus prózarészeket, magvas gondolatokat tartalmazó szabadverseket vagy szavakba tömörített szenvedést keresztezik a futtában felrótt jegyzetek, gyermeki reakciók és elszólások, gyermeki logika szerinti következtetések, csínytevések és a szerelem, ami megmosolyogtatja az embert.
„Hazahoztam egy sünt. A mama zöld cipőjébe rejtettem el. Gondoltam, az emlékezteti majd a természetre és bele is tud vackolni. Csak a mamának felejtettem el szólni.”
(Szélkislány firkantásai, 56)
„Ha bodzavirág lennék, Ábel lehetne a levélke, és akkor együtt
nőnénk az út szélén.”
(Szélkislány firkantásai, 69)
„Csupa veszély volt a szobám. Át kellett rendezni. Anya tologatta a bútorokat ide-oda, míg az Isten kukiját is megszidta, hogy mozdítsa már el őket, mert nem megy neki. Végül sikerült. Ezek szerint Isten tényleg bácsi.”
(Zsilike kabátja, 87)
A történetek végén a legmélyebb, legnagyobb félelemmel és fájdalommal való szembenézés, az emlékezés és a felejtés folyamatainak megélése és elfogadása egyben ezeknek elengedése is. A szereplők sajátos módon érnek meg, nőnek fel a fájdalomban, fogadják el az új élet hátrányait és korlátait, s lelnek rá újból a boldogságra. Ez a továbblépés a képzeletbeli barátok és rémek tényleges „elengedésének szintjén” jelenik meg.
„Ma rákötöztem Mandulát egy lufi madzagjára és felengedtem a magas felhőkhöz. Apának, hogy ne legyen egyedül. Mandula megígérte, hogy ha megérkezik hozzá, akkor az lesz az első, hogy megmondja neki, szeretem. És megszámolják majd minden este az ég sarkait, hogy szépeket álmodjanak mindketten.”
(Szélkislány firkantásai, 78)
„Fekete toll az ég. A csillagok sebek
a szárnyukon. Ma többen jöttek, nem
hagytak aludni. Ültek az ágyamon
és csipkedték az éjszakát. Csak őket
látom már, csak őket látom már, ha
nem félek.”
…
Ma meg mertem simogatni
a legnagyobbat. Szövetszerű volt a tolla,
érdes és kemény. Néhol finomabb
és sima, mint a papír. Nem csípett meg.
Csak ült, és hagyta, hogy rátegyem
a kezem. Ki akartam hallgatni
a ketyegést benne. Közelről, olyan
közelről, hogy a szárnya alá férjek.
…
És nem jött több madár. Csak én tártam ki a karom.”
(Zsilike kabátja, 123,129, 131)
A Kinőtt szív felnőtt mesekönyv – kicsit tükröt tart nekünk, felnőtteknek, szelíden ösztökél a tabuk ledöntésére, a párbeszédre. Arra, hogy a gyermekek sokszor sokkal többet értenek, érzékelnek, mint ahogy gondolnánk. Rámutat, hogy az élet válságos pillanataiban sokszor mennyire helytelenül viselkedünk, ha önmagunkat vagy akár gyermekeinket kímélve és mentegetőzve elmenekülünk a családot érintő gondok súlya alól, ahelyett, hogy egymásban keresnénk a vigasztalást.
A mesekötet összezsugorított, erősen megtört nyelvezetében szinte „tapintható a fájdalom.”A[K1] metaforákba oltott gondolatok finoman bomlanak ki versekké a kötet során: a hogy a menekülni, hallgatni, mindentől elzárkózó gyermek megnyílik úgy formálódik a szöveg is egyre nagyobb egységekké: Ez nem egy egyenesen felfelé ívelő folyamat: ahogy a szövegtípusok mértéke váltakozik, úgy a gyermekekben is meg-megtörik a megbékélés folyamata. A gyermeki gondolatok imitálása olyan finom érzékenységgel, hitelességgel történik, hogy mi, befogadók könnyen megfeledkezhetünk az imitáció tényéről: A szerző képes túl mutatni a gyermekekkel kapcsolatos sztereotípiáinkon, elképzeléseinken, a rácsodálkozás, a naivitás, az ösztönszerű reakciók, ami szívemen az a számon gesztusok, a szokatlanul érett gondolatok beékelődése, a tudás hiányosságaira utaló megjegyzéseket megtörő mély,érett gondolatok és megfigyelések által. Mindez olyan természetesen, egyszerűen van költészetté komponálva, hogy az olvasóban fel kell merülnie annak, hogy a szöveg írójában is gyermeki őszinteség és szelídség lakozik, azért lehetséges az, hogy a dolgokat teljesen másként tudja nézni, mint amik azok valójában. A hiteles gyermeki látószög adja klisék és patetikusság elkerülését. Ezt erősíti az egyedi tipográfia és illusztráció visszafogottsága is.
Szabó Imola Julianna, aki maga is két gyermek édesanyja, igen érzékenyen nyúlt ezekhez a nehéz témákhoz. A gyermeki lélek, a traumák ábrázolójaként megdöbbentően hiteles tud lenni. Sorai libabőrös, elementáris erővel hatnak, melyek olvastán beleveszünk e könyv világába, a bukdácsoló gyermekfirkák és lírikus sorok közé, melyekben ott rejtőzik valami megfoghatatlan: a kimondhatatlan kimondása, megrajzolása, a parttalan fájdalom megélése és elfogadása egy végletekig töredékessé tett, zeneszerű nyelven: sötét szimfónia éjsötét színnel s egy kis pislákoló fénnyel.
Szabó Imola Julianna, Kinőtt szív, L’Harmattan, 2015.
