Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Nagyregény. Kettős portré és az Erdély-mítosz lebontása – egyben. Az utóbbi évek magyar irodalmának egyik csúcsteljesítménye.
Fotó: Szépírók Társasága
Sűrű nagyregény – Erdély, egy orvos és egy medika (orvosnő) fonódó históriája. Indul 1910 körül Enyeden, vége Trianon után. Kettős portré és az Erdély-mítosz lebontása – egyben. Az utóbbi évek magyar irodalmának egyik csúcsteljesítménye. És hogy miért nem lehet letenni e majd ötszáz oldalt, azt most rövid töredékekben próbálom elmesélni.
A nyelv csapdája
Tompa kitalált egy fura – félig archaikus, mégis modern, ám szerkezetében, szóalakjaiban erdélyi nyelvjárást. Egy kvázi lokális, és mégis hihetetlen erejű irodalmi nyelvet. Már az alcím is ilyen („kettő orvos Erdélyben”). A fejezeteket felváltva, hol az egyik (a fiú), hol a másik mondja egyes szám első személyben. Amit a lány önmagáról mond, az normál társalgási nyelv, amiről beszél (hivatal, boncolásóra, fürdőügyi viták), az enyhe latin nyelvi modellt követ. (Mondjuk: alea iacta est – „a kocka el van vetve” mintájára.) Így például: az „ösztöndíj meg lett nevezve”, vagy: „minden kérdésekhez magyarázat lesz fűzve Elnök úr által. Nagyon figyelek”. Ennek latinból az erdélyi dialektushoz koptatott szerkezetnek a sajátsága, hogy eltávolít a személyes beszédtől: hosszan gondolkozik a maszturbálásról (szűzen, orvosként, de a szexustól szenvedő nőként), s végül feljegyzi: „ilyenféle megállapításaim aligha lesznek megosztva bárki személlyel.” Vagyis: „senkivel se fogok e témákról beszélgetni” – a szenvedő szerkezettel a legbelső latolgatás szinte személytelenbe csúszik át. A narrátor monológja marad, de mintha ezt az író és valaki más mondaná egyszerre. (Kétfedelű narratíva, lásd alább.) E truvájnak köszönhető a szöveg szuggesztivitása, illetve a szereplők villogó, kiismerhetetlen karaktere, legalábbis ahogy a narratív struktúra révén önmagukat (környezetüket) értékelik.
„Komoly” irónia
Kolozsvárott a Bánk bánt adják. A lányt elvarázsolja a főszereplő pátosza, magyarsága, a tragédia. Másnap azonban a klubban sörözni, szivarozni látja a színészt, amin felháborodik: nem lenne szabad így lealacsonyítani a szerepét stb. Naiv tévesztés: szerep és színész azonosítása – na ja, ez a marhulás, mind a mai napig él a köztudatban. (Színész ne utazzon villamoson – dezilluzionál, tartja a közvélemény…) A regényben e felháborodás – túlhangsúlyozása révén – ironikussá válik, ugyanakkor hótkomoly is – a lány őszinteségében -, a kettő együtt disszonánsan cseng – és így ül meg tudatunkban. Persze: a túlhangsúlyozás a közbevetett elbeszélő (a lány) okoskodása, az író (Tompa) az, aki a distanciából érzékelteti az iróniát. A kettő ütközését alig veszed észre, nem mosolyogsz – aztán esik le a tantusz. Viszont e réteg alatt a valóság sója: ez a lány ilyen: komolykodása mögött kemény céltudatosság rejtőzik. Ez az irónia több Lage-ban is játszik egyszerre: de mindegyik fekvés egy magányos (befelé forduló) jellem önkeresésének sajátja.
Megmutatni és rejtőzni
Sem a lány, sem a férfi nevét nem tudjuk. Csak annyit élünk meg, hogy a lányt jómódú zsidó családja kitagadja, mert orvosi egyetemre megy; a fiú meg macsó aljegyző apja miatt kénytelen lemondani Pestről, és járja az orvosit Kolozsváron. A lány megküzd falusiasságával, szülei előítéleteivel, a nőket lenéző férfikörnyezetével – ám közben minduntalan feljegyzi saját hősiességét, legkisebb győzelmét dobra veri. Eltökéltségét. Ez a szöveg „felszíne” – a “megmutatom magam” rétege. Alatta a rejtőzködés – a titkolt témákról még az olvasó se tudhat. Például csak a 150. oldal felé árulja el, hogy szokott gurítani (hazudozni). Mármint társaságban, felsőbbség előtt nagyítja magát (dicsekszik olyan dolgok tudásával, melyekről nem is hallott). A visszatartott titok egy-egy utólagos felvillantása újabb és újabb meglepetéseket okoz. Így például csak a regény vége felé derül fény a lány abortuszára, és a traumára, amiről addig nem is tudtunk. Rejtőzködő próza: a „mindent feltárok magamról” és „a végső titkaimat még önmagamnak se…”
Aztán e legmélyebb titokra a „veres” kutya metaforája vezet rá: a kivert kutyáért érzett fájdalom hozza elő az asszonyból az elfojtott-felejtett „bűnt”, az egykor elkövetett abortuszt, és az azóta égető bűnbánatot – az életrejtvényt. (Domján Edit mélyre ásó megfejtésére hivatkozom, Litera, 2014. 12. 2.) – Mert ilyen ez a regényszövet: vallomás” és elhallgatás narratívája. E kétfedelűség adja a mű polifóniáját. Különben csak fényezés, meg bohókás szatíra lenne.
A test mint átok
A lány szűzként és orvosként, de férfi híján küzd vágyaival, hőhullámaival, orgazmuspótlékával és a vágyott, szégyellt kérdéssel: milyen is lehet egy férfival. Soha ilyen közelről nem leltem rá a testünkhöz való viszony ilyen drámai (olykor már tragikus) gubancára. Tompa mélyre ás, fájdalmas őszinteséggel forgatja ki hősnőjének tévhiteit, alig bevallott vágyait. Mert ez a medika ilyesmiről senkivel nem beszélhet, nincs tanácsadás, nincs bizalmas – a társadalom csak büntet, ha egyáltalán tudomást vesz róla. (Lásd az önfertőzés korabeli babonás szankcionálását.) A fiúnak csak alig könnyebb: a bordélyban ugyan kitanulja, amit még anatómiaórán sem említenek (nota bene: orvosképzésben!); de a kupleráj nem lélekformáló intézmény: szenved ő is. A test mindkettőjüknek rejtély és átok. (A sorok mögött érzem, micsoda felszabadító robbanás volt Freud doktor betörése a test és lélek harcába, az előítéletek, az álszemérem, na és a betegségek dzsungelébe.) A testtel való küzdelem – szex nélküli szexus – a lánynál teljesebb, már-már reménytelen kutakodása szinte a regény végéig fut. Aztán a két orvos, a Fejtől s lábtól szereplői végül egymásra találnak Ősi toposz: a szerelmeseket idő és az akadályok sora tartja távol egymástól (lásd Bahtyin „próbatételes kalandregény” mesetípusát), Tompa elbeszélés-íve szinte erre hajazik, azzal a különbséggel, hogy a regény elején még csak nem is sejtheted, hogy ezek ketten valaha is egymáséi lehetnek. És akkor – „számtalan akadály után” – jön a találkozás: tour de force.
A trauma, ahogy még soha
Háború van, második, harmadik éve. Alulnézetből látjuk. Igen ám, de ettől kezdve elevenebb lett a narratíva, a regény innen igazi „nagy elbeszélés”. A férfi orvos naphosszat csonkol – kórházába ömlik a frontról a véglények áradata. Aztán egy fordulatot olvasol: „Egy testről lemetszik tagjait, vajon a tagok képesek-e test nélkül élni?” – Újraolvasom, mi ez? Még műtőbeli élmény? De mire az amputálás filozófiája? Aztán persze kapcsolok: a regény e metaforában vezeti fel Trianont, a történelmi csonkolást. Nagy teljesítmény: végre nem a nagy magyar (anyaországbeli) búsongásról, a vesztett kétharmadról olvasok, hanem az ottani „köznaposodott” tragédiákról. Tompánál látom először, hogyan élték meg az erdélyiek az elcsatolást, a káoszt, a román honfoglalást. De most is csak békaperspektívában, egy kórház belső életébe transzformálva (kitelepítik az orvosokat, akik nem esküsznek fel a román királyra). Zseniális perspektívaváltás: az ottani trauma gyászszertartás nélkül, köznapi tragédiákba sorjázódik. Írjuk a többihez alapon.
Leltár vagy cselekmény?
Említettem, hogy a regény utolsó harmadában lesz elevenebb az elbeszélés: izgalmas figurák villannak, metaforikus képek filmje pereg, profilok átalakulnak – „regényebb” lett a narratíva. Ez a megjegyzésem Tompa művének szelíd kritikája is. Ugyanis az első két részt az apróságok felsorolása, taxatív leltára terheli, „a tárgyak totalitása” – mondaná, Hegel dr. Csak nézelődök: hányféle fürdővíz van Erdélyben; milyen komponenseik vannak (kémiai neveikkel, erdélyi nyelvjárásban kapott szavakkal); milyen ruhacsodákat viselnek a nőegyletek traccspartiján; milyen tételekből áll a lány havi kiadása, szépészeti szanatóriumok berendezése, klientúrája. Egy idő után unom a felsorolást. Ezek a leltárak túl vannak írva.
Ezért strukturális fordulat a szarajevói pisztolylövés: a háborúval Tompa korszerűbb prózára vált. Pár oldalanként éles drámák, fura karakterek villannak, majd tűnnek el, hogy másképp térjenek vissza. Egy csóró szülő nő a hegyek senkiföldjén, a bába otthagyta, mert hótra rémült a komplikációktól – az orvosok, ketten együtt, fél éjszaka műtenek, de végül megmarad az asszony is, meg az ikrek is. Hajnal felé a szűkös helyen, fejtől s lábtól pihennek el. Így térül be a regénycím, s kezdődik kettejük egymásra találása – felcsigázó lassúsággal. Ez az igazi regénynarratíva, amikor a cselekmény dramatikáján átszűrten látjuk a „dolgok” totalitását – mert nem azok a fontosak, hanem az emberi állapot, önlegyőzés vagy szenvedés. Tompa itt mutatja meg írói nagyságát.
Az Erdély-mítosz dekonstrukciója
„Kincses Kolozsvár”, „édes Erdély”, a „székely csoda” – Tompa (Kolozsvár szülötte) csendesen leépíti ezt a mesevárat. Kolozsvár – konzervatív város, minden modernizálásnak ellenáll, az újítási kísérletek sorra elbuknak. Vidéken – nyomor, magyar szupremácia, román írástudatlanság. Etnikai feszültségek, de ez senkit sem érdekel. Patriarchális családfők: az egyik (az aljegyző) folyton vadra megy, de a halódó (meglőtt) őzikének nem adja meg a kegyelemdöfést (sportszerűtlen macsó alak…), a másik – a lány apja – bezárkózik zsidó mitológiájába, igyekszik semmit sem észrevenni a világból, a lánya egyetemi ambíciójára (hogy jön egy nő ahhoz, hogy férfiakat tapogasson orvosként?) – kitagadással válaszol. A kolozsvári egyetem – a tízes évektől meglóduló fejlődésben – az egyetlen világítótorony, néhány munkaszenvedélytől megvert tanáregyéniséggel, orvossal. (A regény bűbájos jelenete, mikor a medika együtt írja antialkoholista referátumát a bölcs – később elbocsátott – Lechner proffal, aki szinte szavanként korrigálja tanítványa előadásszövegét, ám közben féltő szeretettel csiszolgatja ambícióját.) Székelyföldre nem jár vasút, a fürdők többsége falusi pocsolya, a városi nagyságák elvannak egymás furkálásával és a feminista hősnő fitymálásával. Ám nyugi: minden magyar és nemzeti. A mítosz dekonstrukciója visszafogott – inkább fájdalmas, szégyenkező. Ez az írói percepció ma is tanulságos lehetne.
Rezignált líra
Ahogy „leltárakkal” indul a regény, úgy vált szomorkás, rezignált lírává a találkozás, az öröklét-fogadás, egymásba-kelés. Így lesz unikális a regényegész stílusa, a lassú emelkedés, a két oldhatatlan személyiség epikai oldódása. Pompás slusszpoén.
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben. Negyedik kiadás, Kalligram Könyvkiadó, 488 oldal
