Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjai
A versek az elsőre összeegyeztethetetlen történelmi analógia helyett inkább az alcímnek vehető utazó mindennapjaiban találnak helyet. Az utazás Solymosinál értelmezői munka, a megélt események átszűrése az utazóként aposztrofált szereplő szemén, azok rendszerbe foglalása egy sajátos esztétikai minőségben.
A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjai című Solymosi Bálint-kötet (Kalligram, 2021) a megismerés problémáját járja körbe. A Rózsafüzér Királynője, történelmi kontextusában, a keresztény világ győzelmének megidézése az Oszmán Birodalom felett, amit a lepantói csata emlékezetéül V. Pius pápa rendelt el Győzelmes Boldogasszony néven, mivel a győzelmet a rózsafüzér-imádságnak és a Szűzanyának tulajdonították.
A versek az elsőre összeegyeztethetetlen történelmi analógia helyett inkább az alcímnek vehető utazó mindennapjaiban találnak helyet. Az utazás Solymosinál értelmezői munka, a megélt események átszűrése az utazóként aposztrofált szereplő szemén, azok rendszerbe foglalása egy sajátos esztétikai minőségben. A kötet darabjaiban a környezet erős képi leírásai teremtik meg azt az aurát, ami teret enged az utazás során érintett helyszínek részletező elemzéseinek. Az utazásokban megélt történetek csúcspontja az értelmezés, amik az utazó parányiságát, a történetekben saját esetlegességét hivatottak ellensúlyozni. Ezért valahol mindegy, hogy éppen Athénban, Dublinban vagy Nagykovácsiban járunk, a helyszínek feltüntetése nem a történetek egyediségét, hanem azoknak valamilyen közös nevezőjét mutatja fel, ami a címadásokban is kifejezésre kerül; nincsenek egyedi címek, hanem mindegyik kategorikusan a konkrét helyszín, város, ország sorrendben építkezik, például így: [ Ördögárok út, Nagykovácsi, H ].
A közös nevező igénye az elveszettség érzéséből táplálkozik, mint ahogy a kötet záró versében megidéződő Kafka A vonat utasai című írása is sugallja: „»[…] mintha egy vonat utasai / lennénk, akiket hosszú alagútban szerencsétlenség ért, / méghozzá olyan helyen, ahova a bejárat fénye nem látszik / már be, a kijáraté pedig oly parányi, hogy egyre keresni / kell […]«” ([ Millenáris Velodrom, Szabó József utca, Budapest, H ] [93.]). Az élet ebben az értelemben tényleg értelmezhető a klasszikus utazástoposz keretein belül, ahogy Solymosi meg is teszi, mégis, ennek az utazásnak iránya nincs, egy helyben toporgunk, egyetlen lehetőségünk a velünk történt események viszonylagos megértésére tett kísérlet, ami eleve kudarca van ítélve. „Előtted, / akárha üveglap, a megmásíthatatlan bizonytalanságérzet” ([ easyHotel Paddington, Norfolk Place, London, GB ] [66.]). A fény, ami a megismerés feltétele, egyben meg is gátolja azt, az üveglap állandósult jelenléte megnehezíti a tiszta látást. Vagy, egy másik helyen: „Mint egy képtelen történet utazója, nézünk egy fénycsíkra; / miféle sorompót jelenthet ez a fénynyaláb, vagy miféle / fejfát… ([ Petőfi Sándor út, Szelevény, H ] [77.]).
Ez a tudat kölcsönöz egyfajta sajátos pesszimizmust a kötetnek, ami a közvetlen tapasztalást és annak a megismerésre irányuló lehetetlenségét hangsúlyozza. A bolyongás közbeni céltalanságban az utazó egyetlen vonatkoztatási pontja gyanánt a jegyzetfüzetébe rögzített kijelentések kerülhetnek, amik a versek visszatérő elemei, bár zárójelbe tételük ugyancsak hangsúlyozza esetlegességüket. A jegyzetfüzet metaforikus áthallásaként az írást mint tevékenységet teszi az utazó egyetlen értelmezői lehetőségévé, mert az talán, a kafkai alagút derengő fényforrásaként, nem vesztett hiteléből.
A kötet, ilyen módon, mégis fenntartja a megismerés lehetőségébe vetett hitet, még akkor is, ha a versek beszélője, kellő reflektáltsággal, tudja, hogy csak a fragmentumokba nyerhet betekintést. Ezek a betekintések sokszor a szépséget állítják tárgyukként, mégpedig a kanti értelmében vett szépet, amiben gyönyörködni lehet, ami megmutatkozik a fény olyan hangsúlyos jelenléte által a természetben és a fenségesben. A szépség magához idomítja az elsődlegesen visszataszítónak ható dolgokat is, ez a holisztikus látásmód a végletekig elmegy, hogy akár az emberi bensőségek tartalmát is szépnek láttassa: „egy kőkockára ült az utazó, nézte a hőségtől elsimuló, / palaszínű égboltot, alatta a dőlt versenykerékpár-pályát / és a tizenegyezer férőhely (amiből egyet elfoglalt) / téres, hányigertől fénylő porlását” ([ Millenáris Velodrom, Szabó József utca, Budapest, H ] [93.]).
A fény leginkább a Rózsafüzér királynője alakjához köthető, akinek tisztasága, akárcsak a fény kitüntetettsége, végig hangsúlyosan jelenik meg a kötet egészében. A Rózsafüzér Királynője megszemélyesített alakban, mégis a távolból látszódik, jelenlétének sokszor csak a hiánya érzékelhető. Ez a hiány lehetőséget ad az idealizálásra, a Rózsafüzér Királynője többször is a magunkra ismerés, a felismerés és a fény párosításában jelenik meg. Van, hogy ártatlan gyermek képét ölti vagy idős emberét, máshol, történelmi alakként, vallásos áhítat tárgyává válik, aki egyfajta isteni segítségnyújtást is jelképezhet. A fény, ami egyszerre lehetőség és akadály a látásban, az egyetlen értelmezési ponttá nemesülve, az utazóban és rajta kívül kap helyet, egyszerre megismerhetővé és megismerhetetlenné válva.
Hangsúlyos módon még a Másik jelenik meg, akinek alakjában ugyancsak kifejeződik a kapcsolódási pont kialakításának nehézsége, a részletek összemontírozhatatlansága, a másik megértésének állandó akadályba ütközése: „a fény anyaga a sötétség / anyagával nem tud elvegyülni, keveredni, mindkettő / tévedhetetlen a Másikat illetőn –, nincs átállás, / csak véletlenszerű lépések vannak, és balszerencsés pillanatok / (írom fel jegyzetfüzetembe)” ([ Móló, Amalfi, I ] [21.]).Mit tudunk így meg az utazás lényegéről? Az utazó saját tapasztalatai beárnyékolják az út lényegét, az út örökké kiismerhetetlen, marad a kafkai derengés, ahol a „mit tegyek?” vagy a „miért tegyem?” nem megválaszolható kérdések. Mégis, ez a derengés valamiből származik, valamilyen lényege van, amit A Rózsafüzér Királynője a fény kiáradásában mutat meg. A formák, amikre ez a fény rávetül, másnak mutatják magukat, mint amik.
Sajnos ez az ijesztő tapasztalat, a környezet értelmezhetetlensége, többször is a versek rovására megy, a céltalanságba fulladó versépítkezések a címadások monotóniájával párhuzamban az olvasó figyelmét teszik próbára. Mert, ha komolyan akarjuk venni a fiktív verstérképet, és tényleg lényegtelen a konkrét helyzetünk, mégis kell, hogy legyen valami, ami fönntartja a figyelmünket. Nem elég az utazó értelmező horizontjának pontos regisztrálása, mert ebben az esetben az utazás elveszti érdekességét, vagyis annak a lehetőségét, hogy más utazási élményei által saját életünkbe nyerhetünk betekintést. És nem hiszem, hogy bárki is unalmas utazásokból szeretné továbbírni a saját, fiktív útinaplóját, hanem inkább kalandos, odüsszeuszi értelemben. Bár a kötet olvasható egyfajta számadásként is, mégis, ha az unokáinknak mesélnénk el saját életünket, biztos hogy nem ilyesféle történeteket hallgatnának.
Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjai. Kalligram Kiadó , 2021, 96 oldal, 2990 Ft
