Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Ami összekapcsolja a verseket, az az aposztrophé, amelynek kapcsán pedig megteremtődik az intimitás, a bensőségesség is: a kötet versei megszólítanak, (el)beszélnek, a megszólított a legtöbb esetben „te” (egészen a kötet címétől kezdve).
Simon Márton Fotó: Slezák Zsuzsa /Jelenkor Kiadó
Az elmúlt évtizedekben az a tendencia körvonalazódott a kortárs magyar irodalomban, melynek részeként egy lírakötet egyes darabjait valamilyen átfogóbb gondolati kontextus keretezi (ez az úgynevezett „konceptkötet”). Viszonylag ritkán találkozunk olyan verseskötettel, amelynek szövegeit lazán vagy egyáltalán ne fogná össze valami ilyesféle koncepció. Simon Márton új könyvének harminchét szövege azonban egyetlen olyan, fejezetekre nem osztott szövegfolyam, amelyben nem találkozunk egy belső hivatkozási rendszerrel. Visszatérnek ugyan bizonyos képek vagy eszközök, mint például a vízpart, a madár vagy a piros szín, de sehol sem olyan domináns módon, hogy kialakuljon belőlük egyfajta kohézió. Úgy tűnik, hogy az egyes darabok egy-egy önálló egységet alkotnak, illetve rendkívül sűrű és rétegzett szimbolikával operálnak, ami megnehezíti, hogy a kötet szövegei párbeszédbe lépjenek egymással. És lehetséges, hogy a szerzőnek eleve nem is állt szándékában, hogy a kötet versei dialogizáljanak.
Simon Márton új kötete, az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni jellemzően hétköznapi szituációkba helyezi beszélőit, úgy is mint egy esti séta (Leszállóegység), egy fürdés (Akartam egy Triceratopsz című verset írni), strandolás (Kint a strandon), de szól vers a közösségi médiáról (Tundra) vagy a karanténról (Oda-vissza a peremen, ha a perem egy tengerpart), a szegénységről (Határvidék feltűzi csillagait) vagy a klímaváltozásról (Érzelmes időjárás-jelentés). Több szöveg monológjellegű, és visszautal a kötet címe által sugallt gondolatiságra, a megszólítás aktusára (Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába; Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni; Vers).
Azért kezdtem a gondolatmenetem az iménti felsorolással, mert én is a verstémák mentén tudtam csak dekódolni (ha tudtam egyáltalán) a kötet egészének gondolati végkicsengését. Felmerül, persze, a kérdés, hogy feltétlenül össze kell-e állnia valamiféle átfogó jelentéstartalomnak, de, mivel a kötet címe (általánosítások helyett) meglehetősen konkrét módon szituál, mégis megkíséreltem megtalálni e lehetséges koncepciót. Ami, tehát, összekapcsolja a verseket, az az aposztrophé, amelynek kapcsán pedig megteremtődik az intimitás, a bensőségesség is: a kötet versei megszólítanak, (el)beszélnek, a megszólított a legtöbb esetben „te” (egészen a kötet címétől kezdve).
Az egyes szövegek gyakran mitikus elemekből építkeznek, amelyek azonban ritkán utalnak egymásra, és nem állnak össze egységes magánmitológiává, inkább maga a beszédmód az, ami összefogja őket. Simon gyakran ütköztet hétköznapi szituációkat szürreális megszólalásokkal vagy képekkel, mint például az Ön mekkora kővel tudna azonosulni? következő soraiban: „A boltos a kezembe adta a visszajárót, / a szemembe nézett, és azt mondta: / Végső soron a sárkányt akartuk legyőzni / mind, kivétel nélkül” (43.). A Mítosz című versben pedig így fogalmaz: „Egyszer annyit hazudtam, / hogy napokra fiktív lettem. / Akkor volt ilyen. / Álltam egy üres korsóval, / és sosem tudtam, / mi lesz a következő mondat. // Mögöttem az őrjöngő tömeg / vízipisztollyal lőtte a napot” (22.). A szubjektum identitásának elmosódása vagy megkérdőjelezése egyébként is előszeretettel alkalmazott megoldás a kötetben. Az Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni című versben például ezt olvashatjuk: „A nevem is puszta megtévesztés, / a rejtőzködés eszköze, árnyék” (24.), illetve egy másik versben: „A személyiségnek nevezett hasznos fikció / munkába áll” (Ciklon – [16.]).
Visszatérő jelenség a szentenciaszerű kijelentések hirtelen felbukkanása egy-egy szövegben, amelyek gyakran hatnak hatásvadász módon, mivel olyan, mintha nem a megfelelő helyen és időben bukkannának fel, még ha önmagukban értékesek is – a következő sorokban például egy hétköznapi emberi tapasztalat, a csillagképalkotás igen eredeti továbbgondolásáról van szó: „[C]sak egyetlen csillagkép van, / az összes csillag beletartozik, / és az a neve, hogy kétségbeesés” (69.), olvashatjuk a Nigiri című versben. Ez hirtelen regiszterváltást eredményez a szövegen belül, még ha, elvben, egy hétköznapi beszélgetésben is hangozhatnak el a párbeszéd egészénél magvasabb gondolatok. Egy másik esetben (Utolsó napok a torkolat mellett) egy hasonló, ezúttal a verszárlatba került kijelentés hiperbolikusságát a rá való reflektálással ellensúlyozza a versbeszélő, ilyen módon téve kísérletet a regiszterbeli különbségek disszonanciájának feloldására: „Valaki a látótér peremén a gyerekéhez / hajol, és elég dühösen azt mondja, / biztosan nem azt mondja, de úgy hallatszik, / Minden víz egyedül van, és mi víz vagyunk” (9.).
Talán az intimitás nyelvezetének megteremtésére, az érzések, érzetek lehető legpontosabb átadására való törekvés az, ami miatt helyenként túlbonyolítottnak tűnnek egyes sorok, mint például a Visszafutni a nyári vihartól sötét lakásba harmadik strófájában: „A ventilátor egykedvűen dolgozik mellkasodban, / elfelejtett álmaid gyűrűznek kivágott fák csonkjain, / a lélegzet viszkozitása egy szerelem / elejére emlékeztet, de ezek csak homlokzatok, / ezek csak a belső vonalak látványosságai” (14.). Itt az első sor éppen egyszerűségében remek, de például a gyűrűző elfelejtett álmok, a lélegzet viszkozitása, és hogy ezek homlokzatok, kizökkentenek, kissé el is távolítanak a szövegtől. Az előző és a következő versszakok soraiban viszont találunk ezeknél jóval egyszerűbb, ám jobban sikerült gondolatot („Minden reggel arcátültetés.” [15.]). A szubjektum többször is utal ugyanakkor a nyelv referencialitásának elbizonytalanodására is. „Amit szó szerint mondok, / azonnal elkezd mást jelenteni” (Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni – [24.]). „Amire azt tudom mondani, az enyém, / máris nem az” (Kint a strandon – [46.]). Tehát a versszubjektum is szembesül a tapasztalatok elbeszélhetetlenségével. Az Utolsó napok a torkolat mellett már idézett soraiban (9.) szintén a kimondott szavak kimondottsága kérdőjeleződik meg.
Mindenesetre jobban esett olvasni a kötet azon verseit, amelyek élményköre hozzáférhetőbb volt. Több bravúros szöveget is találunk ezek között: a H nagyszerű hazaversét, az Anyám útja egy űrhajóval a halálon át az operába című, megrendítő darabot, a kötet szeretetteljes, második Vers című versét (kettő is van), a fanyar humorú Szaturnuszt vagy a beszélő generációs alapélményeiből építkező Citromelégiát. Az Anyám útja…, melyben a gyász fázisai mint elképzelt szituációk jelennek meg, jó példája, hogyan tudnak az álomszerű, mitikus képek együttműködni egy olyan mélyen emberi tapasztalattal, amilyen a másik halálával való szembenézés. A gyász egy pontjáról így ír a vers: „Hajnalonta arra ébredek, hogy muszáj írnom a / tigrisekről, amíg még lehet. Ők állják körbe az ágyam, / csíkjaik között rejtőszínekben lejárt életek. / Tekintetükben tekintetek. Nincs egy rendes ruhám, / amiben eltemethetnétek, mondom, de nem baj. / Szeretnék tőletek megijedni, de már félni se, / nem. Ülök félálomban a nevetéssel kipótolt / semmiben. Elindulnak kifelé, és nem bocsátanak / meg soha, nem bocsátanak meg, tudom, ők ilyenek” (33.).
Simon Márton új kötetét olvasva, összességében vegyes érzéseim voltak, mert több szöveg nehezen felfejthető mivoltából fakadóan úgy éreztem, kívül maradok rajtuk, kizáródom abból a bensőségességből, amit viszont éreztem rajtuk. Ugyanakkor a kötet hozzáférhetőbb, közvetlenebb hangvételű versei nagyon jól sikerültek, és a legtöbbet tették, amit tehettek – megszólítottak.
Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni, Jelenkor Kiadó, 2021, 84 oldal, 1999 Ft
