Se szembeszél, se lágy fuvallat

|

Egressy Zoltán: Százezer eperfa

 

Az egyén túlélésének okosan összeállított iránymutatója Egressy Zoltán legújabb regénye.

Egressy Zoltán második regényét, a Százezer eperfát sosem lenne szabad becsukni. Egyfelől azért nem, mert igazi, természetes egyszerűséggel mutatja meg azt az egyetlen utat, amely egy centralizált államvezetés árnyékában járható: az egyéniség szuverenitásának megtartását, az akart vagy akaratlan kívülállás folytonosságát. Ez egy nagyon fontos gesztus, ugyanakkor a regény talán túlságosan is direkt módon fejezi ki ezt az útmutatást. A borítón éktelenkedő, pecsétformába szedett „Nemzeti szélcsend” felirat máris elvesz egy keveset a szöveg felfedezésének öröméből: ami a történetből egyébként is kibontakozik, az már a kézbevétel pillanatában pőrén és öncélú iróniával áll az olvasó előtt. Tartsuk inkább nyitva ezt a könyvet, és figyeljünk a benne rejlő üzenetre, mert ez a regény minden kétséget kizáróan nekünk szól: magyar olvasóknak a 2010-es évek közepéről.

Egressy 1 110416_100ff

Egressy Zoltán Fotó: Gordon Eszter

A Százezer eperfa komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miféle együvé tartozás lehetséges néhány véletlenszerűen összesodródott ember között olyan időkben, amikor a régóta stagnáló állapotok egyszer csak megbillennek, majd teljesen felborulnak: a Kárpát-medencében eláll a szél, a szennyezett levegő megreked a talaj közelében, a kórházak megtelnek, az utcán pedig kitör a káosz. A katasztrófának meghatározható oka nincs, kiindulópontja viszont van: az epicentrum a Margitsziget narancseperfája, amely kisebbrészt a regény intertextusai, nagyobbrészt a fa megmentő szerepe miatt a mű kiemelt jelentőségű szimbólumává, egyfajta életfává válik. A történet hat főszereplője közül öten itt találkoznak. Innen indulnak ki a cselekmény szálai, és lényegében ide is térnek vissza.

Harlequin és fia, Misi, Misi új kedvese, Juli, valamint Latinné, aki Harlequin egykori szerelme és Frodó, a levélgyűjtő, aki a többiek közül senkit nem ismer, véletlenül találkoznak a fa alatt éppen akkor, amikor egy iszonyú vihart követően bekövetkezik a hirtelen jött szélcsend. A társaság e szörnyű megrázkódtatást Latinné lányánál, Orsolyánál piheni ki, aki egyszersmind Harlequin új bálványa is. A viszonyok tehát bonyolultak, a regényt azonban éppen ez viszi előre. Ezeknek az embereknek ugyanis van mit tisztázniuk, továbbá önmagukban is bőven van mit helyrerakniuk, a folytonos vívódás ellenére azonban mégiscsak megszületik köztük az összetartozás érzése. S éppen az idő tájt, amikor ki-ki a saját bőrét igyekszik menteni.

B1258766

A szereplők között burjánzó, állandó mozgásban lévő viszonyrendszer szépen, világosan bontakozik ki a regény harminckét fejezetében, így az olvasó érdeklődése mindvégig töretlen marad. A Százezer eperfa okosan adagolja a fordulatokat, mi több: kalandokat sző, elkötött mentőautóról, váratlan balatoni útról és pipogya titkosszolgálatosokról is mesél. Néhány megkapóan szép jelenet mellett azonban – ilyen például Misi és Juli andalító taxiútja vagy Orsolya és Harlequin balul sikerült galérialátogatása – itt-ott észlelhetőek furcsa, nem egészen szerencsés megoldások is. Ilyen például az, hogy a regény egyébként tájékozott és magabiztos narrátora időről időre szóba hozza saját következetlenségeit. A közösen elköltött balatonszéplaki tojásreggeli kapcsán furcsállja, hogy a házigazda nem számított vendégekre, mégsem okozott neki gondot a huszonöt tojásból álló rántotta elkészítése. (346.) Ezzel önmagában nem lenne gond, sőt van benne némi humor is, de az efféle eszmefuttatások ráirányítják az olvasó figyelmét a történet logikai döccenőire. Ez a lehetséges olvasói magatartás persze nem kis részben abból is következhet, hogy a Százezer eperfa minduntalan rejtvényfejtésre invitál, történetdarabkák összeillesztésére sarkall.

Az általában világos, megokolatlanságoktól azonban korántsem mentes szöveg több meglepetéssel is szolgál. Ilyen például az a jelenet, amelyben Misi következetesen Bajusz bácsinak nevezett mopsza egy helyütt Bébé néven szerepel, (355.) ez azonban nem valamiféle utalás az Iskola a határonra, hanem véletlen, s mint ilyen, nem túl tartalmas egybeesés. Kérdés marad az is, hogy a szereplők a hirtelenjében elkötött mentőautóval miért a várba igyekeznek, miért nem valamelyik országhatár felé tartanak. Ezekre a mozzanatokra persze találhatunk ilyen-olyan magyarázatokat, az azonban mindenképpen csalódásra ad okot, hogy az utolsó fejezetek időviszonyai totális összevisszaságba keverednek.

A negyedik fő rész eseményei december 24-éhez kapcsolódnak. (285.) Ennek megfelelően e szakasz első fejezete (azaz a 25.) az ország „első számú vezetőjének” szenteste elhangzó beszédével kezdődik. A továbbiakban viszont egyáltalán nem könnyű pontosan behatárolni az események dátumát, noha erre vonatkozóan több jelzés is található a szövegben. Egyértelművé válik, hogy a balatoni utazás december 18-án történt (319.), viszont ugyanabban a bekezdésben, amelyben a társaság Budapestre érkezéséről van szó, ez a regény szempontjából egyébként is fontos mondat hangzik el: „Látjuk már, a nem sikerülés, vagy inkább az elbizonytalanodás regénye ez, bár a túlélésé is lehet még, legyen ez egy kis reménysugár, ha már karácsony van.” Zavarba ejtő ez a közbevetés, ugyanis az eddigiek alapján biztos, hogy a mentőautó utasai még december 18-án visszatértek a fővárosba. Ezen a ponton teljesen eldönthetetlenné válik, hogy a negyedik rész élén álló dátum a történetmondás időpontjára vonatkozik vagy az eseményekére. Ugyanilyen bizonytalanságot generál Viktória és Harlequin beszélgetése is. A nő felhívja a férfi figyelmét arra, hogy ma van a névnapja. Tehát december 23-a, Viktória napja van. Harlequin ekkor megcsókolja, és eszébe jut, hogy „ma estefelé tombolnak az áhítat órái, legalábbis úgy szokott lenni december 24-én”. (359.) Ahogyan az előző esetben, úgy itt is fennáll a lehetősége annak, hogy a szóban forgó bekezdés két különböző napot kapcsol össze. Így a dolgok a helyükre kerülnek, az időviszonyok elrendeződnek, az a bizonytalanság azonban, amely az említett szövegrészekben felüti a fejét, így sem tesz jót az értelmezésnek. A két nap közötti váltás ezekben az esetekben nem sikerült igazán, az pedig semmiképpen nem jó, ha az olvasó olyan probléma “megoldására” kényszerül, amely a történetet nemigen gazdagítja.

Mindezek ellenére a Százezer eperfa számos jól átgondolt, esztétikai szempontból is gyümölcsöző megoldást alkalmaz. Miközben a szereplők önmagukban és egymás között próbálják elrendezni azokat az érzelmeket és viszonyulási módokat, amelyek a Kárpát-medence és a bolygó fennmaradása esetén sorsfordítóak lehetnek, az események országos szinten is mozgásba lendülnek. Egressy Zoltán regénye görbe tükröt tart a mai magyar társadalom elé. A fikció szerint egy önhitt és korlátlan hatalmú vezető áll az ország élén, aki – néhány bizalmas emberével együtt – azt a meggyőződést plántálja az emberekbe, hogy a szélcsend problémája Magyarország belügye, ezért nem szorulunk külső segítségre. A vezető szenteste beszédet intéz az országhoz, ez a beszéd pedig számos olyan klisét tartalmaz, amely a mai politikai közbeszédre emlékeztet. (287‒296.) A Harlequin által kifogásolt, erőltetetten hivatalos és óvatoskodó sajtónyelv párjaként itt a tartalmatlan demagóg beszéd jegyei tűnnek fel. A vezető harcra buzdít, valamiféle behatárolhatatlan ellenség ellen uszít, és közhellyé vált adatokkal dobálózik, valódi megoldással viszont nem tud előállni. Szomorú paródia ez. Szórakoztató, mert megadja a ráismerés lehetőségét, ugyanakkor éppen emiatt szomorú is.

Egressy művében valóság és fikció, egyén és közösség különös feszültségével játszik, és ez valóban izgalmassá teszi a Százezer eperfát. Elsősorban emiatt: a kettősségek, a szembeállítások és a kényszerű együvé kerülések mesteri összefonódása miatt érdemes kézbe venni. És tanácsos jól megjegyezni a regény egyik fontos alapvetését is, amelyben nemcsak biztatás, de előremutató, józan figyelmeztetés is rejlik: „Minden megtörténhet, meg is történik újra és újra, egy befejezés is csak egy állomás, a befejezések is folytatnak valamit.” (302.) A lehetőségek könyve, az egyén túlélésének okosan összeállított iránymutatója Egressy Zoltán legújabb regénye, a Százezer eperfa.

(Egressy Zoltán: Százezer eperfa. Európa Könyvkiadó, 2014, 380 oldal)

CÍMKÉK: